Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-29 / 151. szám
1980. június 29., vasárnap o Csák Gyula: rr rr Ő és Ő Az Aurora Körről Avatták a kultúrházat, és ebből az alkalomból bált rendeztek a faluban. A legény egykedvűen és kissé unatkozva lézengett a soka- dalomban. Ámbár nagyokat kurjantott olykor, ha ismerősre talált, vállára vertek neki is, ő is a cimboráknak, de egy perc múltán már nem volt mit mondania, s nem érdekelte, amit neki mondtak. Ki merre dolgozik, mennyit keres, hol lehetne még többet keresni? — és kész. Minden más csak szószaporítás. Fél éve, hogy leszerelt, s akkor gépkocsivezetői képesítést és egy táskarádiót hozott haza magával, továbbá néhány „beköpést”, amelyek közül főképpen azzal aratott sikert cimborái körében, hogy „olyan nagy, mint egy üzbég versenykecske”. Nem sokáig fogta otthon a hely — városba ment dolgozni. Munkásszálláson lakott, most látogatóba jött, s ha már meghirdették ezt a bált, elment megnézni, hogy „milyen itthon a piac”? Sok volt körülötte az ismeretlen fiatal, akik azóta nőttek fel, amióta ő bevonult, meg eljárt dolgozni. „Nem való vagyok már ide” — gondolta, és mindinkább idegenkedve figyelte a hullámzó sokaságot. Rosszkedve ellenére mosolyognia kellett néha, amikor észrevette, hogy az újonnan eladósorba került lányok némelyike bűvölgetni próbálta bociszemeivel. „Mit akarsz, kis húgyos?” — mondta nékik a tekintetével. Sodródott a tömeggel a bálteremben, aztán csupán azért, hogy ne múljék el a nap anélkül — lekért egy lányt. A legcsinosabbat kérte le mindazok közül, akiket eddig látott, mert hiú ember volt, és ügyelt rá, hogy olyan partnere legyen, akivel „nem lehet lebőgni”. — Hogy mondta a nevét, kedves? — kérdezte leereszkedő fölénnyel, s a gyors ütemű zenére szándékoltan lassan lépkedett, hogy kinyilvánítsa erősebb akaratát. — Eszter — felelte a lány. — Jól táncol — folytatta a beszélgetést a legény. A lány úgy bólintott, mint aki megszokta, és únja az ilyen bókokat. A legény új mondatra készült, de ebben a pillanatban lekérték a lányt. A büfébe ment és grogot rendelt. Korábban féldeci- zett, de most grogot akart. Ezt is katonáéknál tanulta, a felderítőknél, ahol sokszínű társaság préselődött egybe, és sok mindent lehetett tanulni. Azóta mindig grogot ivott, ha „feldobott” hangulatban volt. Megmagyarázta a csaposnak: miképpen keverje össze a cukrot, forró vizet, rumot s élvezte, hogy néhány pillanatig az érdeklődés gyűrűjébe került. Aztán igyekezett vissza a bálterembe. Olyan buzgalommal furakodott előre, mintha megállapodott volna valakivel, aki visszavárja. A lány még az előbbi fiúval táncolt, tehát nem kérhette le. Hirtelen ötlettel nyakon csípett egy közelében bámészkodó ifjút. — Megtennél egy szívességet, Kelemen? — Dávid vagyok — felelte a fiú némileg sértetten. — Nahát, én Góliátot csinálok belőled. Látod, azt a lányt? Abban a piros ruhában, barna hajjal? Odalépsz hozzá és lekéred. — Nem tudok rokizni. — Akkor keringőt jársz. Ne törődj vele, ott leszek a nyomodban. Előréküldte a fiút, s egy perc múltán ő is a lány mellett állt. — Szabad? — hajolt meg diadalmasan, ámde ugyanebben a pillanatban másik legény is táncra kérte a lányt, aki hirtelenében nem tudta: miképpen döntsön. — Egy az ízlésünk, pajtás — mondta a katonaviselt gúnyos mosollyal, aztán kicsikét félretolta a kakaskodni készülő másik fiatalembert. — Ne légy szomorú. Majd legközelebb... Átkarolta a lányt és eltáncolt vele. — Maga mindig ilyen erőszakos? — kérdezte a lány. — Nézze, kicsi Eszter, maga körül olyan nagy a forgalom, hogy nem férhetek másképpen a közelébe. ' — Pedig ez magának most nagyon fontos lett... — Nem most lett fontos. Régóta figyelem magát, nemcsak itt a báliban, hanem már korábban is, évek óta követem minden lépését, és csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy ... Megindult a malom. „Nyomta a sódert” a legény. Őrölte az időt és az áldozat ellenállását. Lapátolta a szavakat, mint a világ minden udvarló legénye, s csak az a csodálatos, hogy az ilyen talmi szótenger hullámcsapásaitól olyan gydrsan összeomlik a másik védelmi rendszere, akár Jerikó falai a harsona hallatára. A leány, távolságot tartva, kicsikét lebiggyesztett ajakkal hallgatta, olykor azonban feltekintett, s érdeklődéssel figyelte a nékihevült legényt, aki bőségesen sorolta az elmúlt időkben megragadott alkalmakat, hogy ha csupán egy pillanatra is, de megláthassa „szíve választottját”. — Csak az az érdekes — mondta a lány —, hogy apukámat két hónapja helyezték ide, a vasúthoz. Azelőtt soha nem voltam itt. Hátravetett fejjel nevetett, annyira mulattatta a legény megrökönyödése. — Akkor is igaz, amit mondtam — folytatta a legény egy kis szünet után. — Ha nem láttam is, láttam magát. Legalábbis: mindig akartam látni. Ezután pedig egész biztos, hogy mindig akarom látni... Búcsúzásnál sután sikerült a csókja, mert a lány, akár a füst, kiúszott a karjai közül, s igyekezett szigorú tartásé két nagynénje után, akik a helyes magaviselet zsandáraiként lépkedtek a helytelenül viháncoló, felhe- vült fiatalság között, az eperfákkal szegélyezett báli utcán. Derengett a hajnal, hűvösség borzolgatta a legényt, de konok elszánássai követte az előtte libbenő-pirosló gyönyörűséget. Volt egy pillanat, amikor hátrafordult a lány, röpkén a legényre nézett, aki ettől a nézéstől úgy érezte hirtelen, hogy el kellene mozdítani egy hegyet, de nem volt hegy az alföldi fa- luban. Az égre nézett, hogy azzal kellene talán valamit kezdeni. Egyszer csak megállt, hosszan maga elé nézett, és azt mondta magának: „Lehet, hogy becsavarodtam?” Az udvar hátuljánál, a kerítésükön mászott be, és egyenesen az istállóba ment. Ott akart ledőlni a hátralevő pár órára, hogy ne zavarja fel szüleit. — Hol a szakramentumban csavarogsz ilyen sokáig?! — szólt rá apja a kút mellől. Már ébren volt, vizet húzott az ellős tehénnek. — Eldumáltuk az időt a haverokkal — dünnyögte a legény, s igyekezett az ólba, hogy ne kelljen apjával vitázni. — Eldumáltuk ... Mindjárt reggel lesz... morgott az apa. — Maga fekszik itt a vackon? — Ledőlhetsz, ha akarsz. De nem sokáig alhatsz már. Hanyatt feküdt a legény, és nézte a hajnali félhomályt. Apja halkan csörgött a vödörrel. — Mondja — szólalt meg a legény —, gondolt már maga arra, hogy milyen pocsék dolog az élet? — Jobb lenne, ha bemennél. Hűvös van itt. — Hát arra gondolt-e, hogy milyen felséges dolog az élet? — Aludj, mert mindjárt kelned kell. Megy a vonatod. „Igen — gondolta a legény. — Megy a vonatom. De nem megy már sokáig. Valószínűleg hazajövök.” — Sóhajtott és a fal felé fordult. Nézte a vékony mészréteg alatt dudorodó szalmaszálakat, a fal testének finom erezetét. Sóhajtott és azt mondta: „Ügy látszik, csakugyan becsavarodtam”. Lehunyta a szemét, és megjelent előtte a bál meg a lány. írt tanulmányt Szemere Anna a Kultúra és Közösség című művelődéselméleti folyóirat 1980/2. számában. A terjedelmes cikk szerzője alapos tájékozódás után kereste a választ arra a kérdésre : „van-e általánosabb, a helytörténetin túlmutató jelentősége annak, milyen kultúráiét folyt a század első felében Békéscsabán?” Közli, hogy a válaszkereséskor fő forrásmunkaként a kör egyik legjelentősebb szellemi vezéregyéniségének, Südy Ernőnek írásos visszaemlékezéseit tekintette, de számos, a tárgykörből már előbb megjelent tanulmányt is segítségül hívott, hogy értékelése világosabb és egyértelműbb legyen. Ezek között jelesen említi Fiiadéiul Mihály írását, mely a Békési Élet 1973/3. számában elemezte a kör tevékenységét, valamint Tibori János cikkét, mely a Körös Népe 1963-ban megjelent IV. kötetében látott napvilágot, és a kör zenei, irodalmi és képzőművészeti életét tárta fel. Sok helyen hivatkozik Féja Gézára, és Sárhelyi Jenő kéziratos tanulmányára is, mely a kör krónikáját tartalmazza 1913-tól 1948ig. Szemere Anna most megjelent írása lényegében többszörösen is igazolja azt a véleményt, melyet jelzett cikkében Filadelfi Mihály fogalmazott meg elsőnek, miszerint: „e kör munkássága megérdemli, hogy ne dicsérjük, hanem értékeljük tevékenységét.” Szemere azonnal meg is jegyzi, hogy nincs szándékában az Aurorát méltató kegyeletteljes írások és megemlékezések számát gyarapítani, hanem inkább értékelni, megvilágítani a kör életének napos és árnyékos oldalait. Ahogyan ezt a szemléletet Filadelfi is mintegy hét esztendővel ezelőtt nézőpontjává emeli, és — idézet Szemere tanulmányából — „elsőként tesz kísérletet arra, hogy az Aurorát (íz utókor megszépítő, idealizáló hevülete nélkül mutassa be, hogy szétoszlassa azokat a téves nézeteket, amelyek szerint a kör a maga egészében és mindvégig baloldali beállítottságú volt, és a leghaladóbb művészet tömeges népszerűsítésén fáradozott.” Majd azt is megkérdezi, hogy „miért nem vált a kör 1918—19-ben a forradalmi eszmék szócsövévé, a csabai proletariátus harcos szövetségesévé?” Szemere egyetlen tényt említ ezzel kapcsolatos kutatásaira hivatkozva: igaz, hogy a kör társadalmi összetétele nem kedvezett a forradalmi fejlődésnek, „ám ennél egy sokkal nagyobb erejű tény is magyarázza a kör politikai passzivitását: ebben az időszakban elnöke az a Reisz Miksa volt, aki Zsilinszky Endre háziorvosaként az Áchim-perben hamis látleletet adott ki kliense felmentése érdekében.” A tanulmány, melyet a Kultúra és Közösség közöl, izgalmas olvasmány. Tárgyilagos és kendőzetlen bevezetése után hosszasan elemzi az alapkérdést: milyen szociális rétegek szükséglete hívta életre az Aurorát; a kör arculatát, társadalmi hatóerejét hogyan módosították a hivatalos ellenzéki szellemi irányzatok; milyen igények és lehetőségek alakították művészi munkáját. Az elemzést a valóság sokoldalú feltárása jellemzi, a tanulmány kitűnően érzékelteti a kör életének korszak- váltásait, a belső és külső hatások állandó mozgását, erejük növekvését, csökkenését; azt, hogy „fénykorában”, a húszas-harmincas években a kör kultúrpolitikája hangsúlyozottan az volt, hogy a régi értékeket napról napra új értékekkel gazdagítsa. A Bartókot, Kodályt, Móriczot, Tabéry Gézát, Tamási Áront, majd Veres Pétert, Illyés Gyulát, Féja Gézát, Darvas Józsefet, Németh Lászlót, Erdei Ferencet vendégül látó kör élete-tevékenysége főként ebben a vonulatban emelkedett helytörténetin túlmutató jelentőségűvé. Olvasni róla és még jobban tájékozódni, jó alkalom Szemere Anna tanulmánya. Korin Géza: Emlékvers Fölidézem magamat számodra tudd hogy létezem mint verssorokat az idő úgyis kimos belőled Homokba formált arc vagyok elsimulok lassan a szélben arcomra teszed lobodat falatozol a napsütésben Asszony vagy nem bánt idült vágy heveny idegbaj arcomon állsz és nem tudod hogy ez volt egyszer arcom Mélyebbről látlak mint magam és mosolygok... Madár János : Füvek lánya Zeng az erdő, zeng a mező: hajnaltól estig hívogat. Vége sincs a csengő dalnak, a hegyoldal is bólogat. Táncot jár a füvek lánya, ezer bokor menetel. Ha megtanultál gyönyörködni, nem felejted sose el. —sass— Illés László: A győztes Farkas Bertalan űrhajós köszöntése A hegyek magánya között, ha a harang delet köszönt — úgy ért a hír, a pillanat s az éjbe a hajnal szaladt, mikor indult újra a szó, a legelésző-csillámló csillagok alól. Földvilág- haza lett e kicsi ország. Naponta nézem az eget, fegyvert hordoz, békét keres: rügyet csak a lélek fakaszt. Fent van a béklyó, s a nyereg — megszelídült csillagszemek a Te neved tanulják.
