Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-22 / 145. szám
1980. június 22., vasárnap o Dér Endre: SZERELEM — A boldogság, az igazi, a szív legmélyéről tör fel, akár a vulkán... — jelentette ki Eszter. Eszter minduntalan ilyen közhelyekkel traktálta Misit, aki újsütetű festő és tapétázó volt az építővállalatnál, alig száradt meg a tinta a szakmunkás-bizonyítványán. Ezek az okító-fontoskodó „igazságok” olyankor fogantak meg benne, amikor Misi a közvetlen közelében téblá- bolt. Természetesen észrevette ezt Misi. Kamaszos-nagyot röhhentett. — Mit értetlenkedsz, fiatalúr? Inkább mosogassunk! Kötény, víz, mosogatórongy! Rajta! — vezényelt Eszter. Eszter és Mártika, annak ellenére, hogy testvérek voltak, sohasem vitatkoztak. Szaporán nyargaltak mindketten kötényért, gumikesztyűért, s forró vizet sikerítet- tek pillanatok alatt. Pogány hancúrozás kezdődött. Mártika eltüntette az evőeszközöket, Misinek a leglehetetlenebb zugokból kellett azokat előhalásznia. Misi buzgón kotorta elő az elrejtett kanalat, villát, tányért. Elemében volt, ragyogott a szeme. Mosogatás után mindhárman egyszerre rohamozták meg a fürdőszobát, évődve, lökdösődve. Aztán egyszerre rohantak vissza a szobába, s ugyanarra a fotelra iparkodtak rázúdulni mindhárman. Egymás hegyén-hátán voltak, s ezen szintén szívből lehetett kacagni. Csak akkor hagyták abba a lányok a hancúrt, amikor Eszternek Misi elsápadó arcára vetődött a tekintete. — Mi baj? — Á, semmi... — Tudod, hogy nálunk nincs kecmec! Beszélned kell! Mártika kifutott a konyhába feketéért, Eszter meg szigorúan ismételgette: — Beszélj! Beszélned kell! Kezébe vette az elkomorult fiú kezét, gyendégeden mor- zsolgatta ujjait; azok engedelmesen hajlottak ide, s tova ... Mit is tud ő Misiről? A féktelen jókedv és ez a mélabúság... Mi lehet emö- gött? A szakmunkástanulók versenyén elnyerte az országos első díjat, majd a múzeumokat bújva elhatározta: festeni fog. Nem csak falat — emberi arcokat is, vászonra. Azóta minden szabad idejét a képzőművészetnek áldozza. Ki van merülve, nem vitás. Az apja meghalt, anyja egyedül él, de ez nem ' is biztos. Misi sokat beszélt az anyjáról, de azon a ponton, hogyan él, kivel, mit csinál, homályba burkolta. „Nyugdíjas, két elemit járt takarí- tóaszony”, veti oda kurtán. Vagyonként az apja csepp szőlőt hagyott rá, kicsi présházzal, benne egy asztal, egy spór és egy ágy. Ha ő hazamegy, a földre terített dunnán alszik. Az anyja nem várja, már egy éve nem is volt otthon. — Tán az anyád ... írt? Misi int a fejével, hogy nem ... Egyszer, talán elsőéves korában ezeket mondta Misi, szinte szóról szóra: „Az unokatestvérem annyi idős, mint én. Fiú. Ö mindenből kiváló. Mikor' elkezdtük a sulit, elhatároztam, én is mindenből kiváló leszek. Ment is. nincs ennek semmi értelme. Világcsavargó akarok lenni.” — Te, Eszter! Most tényleg világcsavargója lettem... — Ez csak makogás! — Mi? — Hogy világcsavargó akarsz lenni. — Mit beszélsz? — Azt, hogy az életet nem lehet átmakogni! Országos első vagy, neked ed.- dig minden sikerült, mert nagy a kézügyességed. De alapjában lusta vagy. Meg kell dolgozni mindenért. Érted?! És föl kell építeni magadban a jövődet is. Férfit kell formálnc^ magadból. Erőset, nsztát, munkabírót. Misi feje visszahanyatlott a fotel támlájára. (Még hogy én makogok?! Azért, mert keresem az életstílusomat, mert ki akarom tapogatni a lehetőségeimet? Mert a művészettel is megpróbálkozom?) — Mikor ettél utoljára? — Az előbb. — Nem úgy értem. — Van kajajegyem, vállalati. — Mért szórod el a pénzedet? Nekünk virágot, édességet, bort hoztál. — Mert megérdemlitek. — Mennyi pénzed maradt? Még csak tizediké van. Az ingedet pedig mosd ki a fürdőszobában. Amíg szárad, felveszel egy aputól maradt inget. Szoktál te fürödni? — Azért ez már sok! — Végre valahára, csakhogy háborogsz is már! Mind a ketten érezték, szemben állnak egymással. (önérzetes, csak így lehet fölrázni, de ilyenkor mindig annyira megsértődik, hogy csak könyörgések árán jön el megint hozzájuk.) — Mi bánt? — Semmi. Senkihez nem tartozók, se rokonom, se boldog ősöm, se szeretőm, se szemfedőm, nem vagyok senkié, nem vagyok senkié. — Ez Ady életérzése volt, és a huszadik század elején mondhattad volna, ez Ady stílusa! Pontatlanul idézel és giccses vagy. — Vonod vissza rögtön?! — Mit vonjak vissza? Hogy nem mersz szembenézni magaddal? Ne sajnál - tasd magad! — Mi van veletek? Ti teljesen megőrültetek. Eszter, ha elűzöd innen Misit, akkor én is elmegyek, de igazán! — mondta halkan Mártika. — Bocsáss meg, kérlek!.— szólt Eszter. (Mindig így csinálom, mert azt akarom, hogy sokra vigye. És ha „nagy” ember lesz egyszer belőle, akkor mi van? Még én beszélek stílusról! Hiszen én iá a nagykönyv szerint élek, és a stílusom a merevség.) — Inkább ti bocsássatok meg! — vált érzelgőssé a levegő, és mivel Misi kerülte a „giccses” helyzeteket — elrohant. Köszönni se köszönt, ám az előszobában a fésülködő asztalra egy olajképet tett. A képet a két testvér egész este nézte. A főalak fölismerhetően Esztert formázta, amint egy szárnyalni készülő galambot repülni tanít. Eszterrel szemben Mártika áll áhitatos, csodálkozó gyerekszemekkel. — Csak egyszer álld meg, hogy nem prédikálsz neki!... ö a galamb, nem látod? És még te mondod rá, hogy stílustalan ... — suttogta Mártika könnyes szemmel. Eszter a síró gyerekszemekbe nézett. Nagyon elcsodálkozott. (Tizenhat éves már... Talán szerelmes?!) TÉKA Szép versek 1979 Aki unja a kritikusok közhelyeit, annak azt ajánljuk, hogy olvasson alkalmi antológiákat, s próbáljon véleményt mondani róluk. Mert ilyenkor, tavaszonként megjelenő Szép versekről bármit is dadogni legalább olyan nehéz, mint volt a szerkesztő: Bata Imre dolga a kötet összeállításával. Igaz, az ő munkáját minősíti már a puszta névsor is, a „ketrec” is a kötet címlapján. Elég lenne tehát leírni a 81 (!!!) költő nevét ábécésorrendben Apáti Miklóstól Zelk Zoltánig, s abból kiderülne, hogy — no nem az, hogy kit igen, hanem, hogy kiket nem szeret a szerkesztő. Kiket haragított az idén magára pusztán azzal a ténynyel, hogy kifelejtette őket. Sok oka lehet ennek, s ezek közül szinte elhanyagolható az, hogy a kimaradtak közül publikált-e vagy nem 1979- ben az illető. (Például Ladányi Mihály.) Volt, idő, amikor ez az antológia rangot adott, mert aki bekerült, az „számított”. Igaz, akkoriban még karcsúbbak voltak ezek az évi versleltárkötetek. S milyen paradoxon! Talán mégis kevesebb ok lehetett a neheztelésre. Mert áttekinthetőbb, olvashatóbb volt maga az antológia! 81 költőt, ötszáz oldalnyi verset egyszerűen nem lehet áttekinteni, befogadni, mert bármilyen színes és markáns legyen egy-egy költő, így együtt szürkévé tompítják egymást. Holott egy vers minden lehet, csak szürke nem, mert akkor már nem vers. Mit tehet ilyen helyzetben a recenzens is? Csak kerülgeti a feladatot, elő-előveszi a kötetet, belelapoz, (az csak természetes, hogy a kedvenceit, jó ismerőseit keresi), aztán leteszi, alszik rá egyet. Mert ez az antológia valóban egy egész évre szóló olvasmány, s óvva intjük az olvasót, hogy úgy üljön neki, mint egy regénynek, vagy egynemű (azaz egyetlen szerzőtől való) verskötetnek! Csipegetni kell, vagy szemezgetni, ha úgy tetszik, mint a mezőn a szamócát. Mert, ha botorul mondjuk arra kíváncsi valaki, hogy milyen volt 1979-ben a magyar költők közérzete, szemlélete a világról, avagy, hogy ezekben a versekben menynyire van jelen a mai magyar valóság, akkor csak olyan választ adhatunk, mint a színvak. Elfogultat, szubjektivet, esetlegest. Rosszkedvű és szomorú néhány költőnk, mert megfogyatkoztak, jeles kollégák távoztak el 1977—78 óta (Nagy László, Kormos István, Ország Lili, Kondor Béla, Simon István, de felködlik néhány versben Latinovits Zoltán árnya is). Egyáltalán — (talán, mert magas a kötetben szereplők átlagéletkora?, harminc évesnél fiatalabb egy sincs köztük!) eluralkodik a nosztalgia, a múltba (a sajátjába és a történelembe is) révedés, az elmúlás hervatag és hervasztó élménye. Oly ritkán csillan meg például a humor, a játékos derű, ami pedig — iskolai tanulmányaink szerint — szintén a költészet egyik éltető eleme / lenne. Örömmel ‘ említjük meg itt Kálnoky Lászlót, aki szintén emlékezik ugyan, de micsoda pajzán örömmel, csúfondáros öniróniával! S ha most valaki azt gondolná, hogy ez az antológia hevenyészett, hogy gyenge verseket is beengedett Bata Imre, akkor hevesen tiltakoznunk kell. Esztétikailag „minden stimmel”, s mindenki örömét lelheti, pontosabban örömére valót is lel a kötetben. Ám, ha a verseket a kor tükrének is tekinti, akkor zavarba jön az olvasó, mert nem tudja hányadán áll. Mintha egy bepárásodott ablak előtt állnánk —(vagya szemünket bántja, kínozza könnyesre egy porszem, belerepült bogár? — s onnan néznénk a világot. Ámde lehetséges á kötetnek más olvasata is, más impressziókkal, más tanulságokkal, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Elvégre egy jó leltárkönyvben (ha ugyan jó), sok minden van, ki-ki böngészhet benne a következő megjelenéséig... Horpácsi Sándor Aki hazaérkezett Rácz József kiállítása a békési múzeumban Most már ideje érkezett kimondani, hogy a békési múzeumban valami megváltozott. Hogy a békési múzeum rusztikus termeiben valóságosan múzeumi hangulat teremtődött; hogy ezekben a termekben okosan tervezett, a képzőművészeti ismeret- terjesztést, közízlést és érdeklődést kiválóan szolgáló kiállítások sorát nyitják; hogy kapcsolata a várossal, múltjával és jelenével eleven, közvetlen és lépten- nyomon kitapintható. Nyilván abban, hogy „valami megváltozott”, benne van az új igazgató, Nemes Dénes habitusa, „országban gondolkodó” kitekintés-igénye, az a meggyőződés, hogy Békés nemrég megkapott városi rangját városi tartalommal — nagyrészt — kulturális élete töltheti meg. Hosszú évek óta figyelemmel kísérni a változások útját, jó érzés. Különösen akkor, ha a rájuk figyelmező minden gondolatával értük szurkol, ha szűkre szabott lehetőségeivel és eszközeivel segíthet ebben, még ha keveset is, mert azt tartja: a kevés is több a semminél, és segíteni ott, ahol „a nagy nyitások” korszakát élik: örömöt hozó vállalkozás. Biztos vagyok abban, hogy mások is így gondolják, így érzik, ha a békésiek most már több évre visz- szatekintő mozgolódását, országos sikereit nézik; elég ha a jelenlegi témánk, a múzeum változásai mellett csak a békés-tarhosi napokat említjük, melynek éppen ez időben világhírű vendégei érkeztek, hogy hangversenyeiken a Kodály, megálmodta énekes Magyarországhoz tegyék le tehetségük javát. A múzeum, igen, a múzeum, a kitűnő könyvtár és az ország felszbadulás utáni első kultúrházának a földrengés miatt éppen különböző albérletekben élő klubjai, szakkörei, művészeti csoportjai mellett a város egyik legjelentősebb, legkisugár- zóbb kulturális centrumává nőtte ki magát. Állandó kiállításain kívül két elegáns, szép teremben a városhoz kötődő messzire került művészek, és az ország legkülönbözőbb, rangos alkotói kapnak itt falat és teret bemutatkozásra. Mint legutóbb az a Rácz József festőművész-rajztanár, aki 1904-ben Békésen született, érettségizett a kor híres-neves békési református gimnáziumában, ahol Gyökössy Lajos tanára figyelt fel elsőnek tehetségére, és egyengette útját a képzőművészeti főiskolára. Itt Rudnay Gyula lett a mestere. Rácz József érett művészetén, önálló stílusvilágán is látszik a mester generációkon átsugárzó szelleme, sajátosan magyar pik- túrája, az erős fény-árnyék ellenhatás kedvelése. De csak ennyi, mert a képek, melyek a látogatót a békési múzeum két termében körülveszik, félreérthetetlenül csak Rácz Józsefről vallanak, művészi világáról, ars Csanády János: Emlékezés egy régi reggelre Pattogatott-kukorica reggel, fehér napfény ugrál a falon, oly ütemre, ahogy a lomb hajlik a friss szélben túl az ablakon; marhabőgés a szomszéd istálló falai közt, kakasszó a kert szemétdombján, porhanyója málló, mint az avar, az érett dohány; kút csikordul, megcsobban a mély víz, csorog vissza a lukas vödör, zománc-lavór szélére a vas-íz rárakódik, mosakodok, számra ízlelni kezem vizet söpör — pattogatott-kukorica reggel ráköszön a lombra méh-sereggel, reggelire fölforrt már a tej; a tehén is már a legelőn; nyújtózkodok, s nem tudom honnan jön: pattog villamos-szikrás sereggel egész testem eltöltő erőm. poeticájáról, melyet hat évvel ezelőtt, amikor e sorok írója vele először találkozott, így fogalmazott meg: „A képzőművészet őrizze azt is, amerről jöttünk, tegye szebbé a jelent, és igazítson útba arrafelé, ahová tartunk.” Lehetne elemezni ezt a mondatot, ezt az ars poeticát, a végeredmény lényege csak az lehetne, hogy kiállítónk hisz a művészetek emberekért való elkötelezettségében, hisz abban, hogy nem puszta játék, öngyönyörködés az: alkotni.. Aki pedig ezt hiszi és így alkotott egész életében, annak igaz öröme lehet minden találkozás azokkal, akik művészetére kíváncsiak. Rácz József kiállítását sokan látták a megnyitón, és azóta is sokan, vendégkönyvének több száz bejegyzése a tanúsítvány. Békésre, ahová hazahívták és szívesen jött, akvarelljeit és vonalas grafikáit hozta el. Képei sokkal többek annál, mint egy- egy megőrzött pillanat barangolásairól Hollandiában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, a magyar tájakon a Mátrától a szülőváros Békésig. Valamennyiben ott munkál világlátása, az emberszeretet, és az élet derűje. Hetvenedik évén jóval túl is olyan ragyogó színekkel viszi fehér lapokra a látványt, ami eléje tárul, és a látvány mögötti, felsejlő világokat, hogy élni tudása, életszerete- tének bölcsességei példák lehetnének — talán elsősorban — a pályakezdő fiatalok előtt, akik sajátos ugyan, de nem egyszer pontosan ellenkező irányból indulnak el, hogy a külső világ vizuális képeit és belső világuk képeit összevegyítve, kivetítsék azokat elénk, szemlélődő művészbarátok- elé. Úgy illő, hogy az általánosnak tetsző példákhoz konkrétakat is adjunk, nos, a kiállításon látható képek közül hollandiai és békési akva- relljei (Hollandi utca, Körös partján, Szűk utca stb.) kiragyognak ebből a képsorból, ugyanakkor megállít a Régi fahíd című tusrajza, a Szitaszövő, a Mosónő, a pasztel- lek közül a Szentendrei háztetők, a Mátrai ősz; és sorolhatnánk hosszasabban. Nem sok és nem túlzás, ha még egyszer aláhúzom: az emberi szépségek, a derű és a nyugalom óráját, perceit tölthetjük el a békési múzeumban Rácz József kiállításán, aki több mint fél évszázada él távol szülőhelyétől, de sem az őt, sem ő a szülőhelyét nem felejtette el. Sass Ervin Rácz József: A békési főtéri híd IOTi(!sp Pl®! ■■W JjT,-a yOg /íj Hr-é* % r ^*3w
