Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-22 / 145. szám
o 1980, június 22., vasárnap tiHiWKTiW KULTURÁLIS MELLÉKLET Június napjainak legjelesebbje: Szent Iván Megyénk elevenen élő néphagyományainak egyike a Kevermesen évről évre megismétlődő, június 24-i, Szent Iván-napi tűzgyújtás szokása. Estefelé, hét óra körül kezdik összegyűjteni a tűz- nekvalót, ami rozséból, de leggyakrabban kukoricaszárból és cirokszárból áll. A máglya megrakásában -és a tűz átugrásában csak a gyerekek vesznek részt, legfeljebb 16—17 éves korig. A tűzrevaló hordásában a „csö- petek”, a 3—5 éves legkisebbek is segítenek, de amit ők hoznak, azt nem teszik a többihez. Lesik, hogy mit csinálnak a nagyok, és maguk is kismáglyát raknak, mint ahogy a disznóöléskor kistüzet. A készülődés nemcsak a fiatalok ügye, igazi izgalommal várják az ünnepi eseményt a felnőttek is. Sötétedésre benépesülnek az utcák. A fiatalok türelmetlenül nyüzsögnek a meggyújtandó szárkúp körül. Az idősebbek a ház előtti fák árnyékából figyelik a fejleményeket, a legidősebbek pedig a kispadra vagy a bejárat küszöbére ülnek, hogy fölidézzék régi emlékeiket. A felnőttek nemcsak a szokás kedvéért vannak jelen, hanem azért is, hogy ügyeljenek a rendre, mert ahol „nagyobb társadalom” van együtt, előfordulhat valami rendetlenség. Az ő fiatalkorukban is betartották az akkori felnőttek a rendet: „aki átugrott, a sor végire állt, és úgy gyüttek vissza szépen, sorba”. Mikor a tüzet, meggyújtják, a nagyobbak közvetlen közel vannak hozzá, és lángjába kapkodnak. A kisebbek csak messzebbről merészkednek egyre közelebbre. Az első nagy lobogás után — amely a hosszú utcán végig látszik —, egymás után lángol főj a többi tűz is, majd mikor a láng valamelyest lohadni kezd, megkezdődik egymás biztatása: „Aki megy, én mék utánna!” Az első vállalkozó után egymást követve ugorják át a tüzet, miközben virtuskodnak: „Ki ugrik messzebb?” — „Leég a szőröm!” stb. stb. Régebben az volt a szokás, hogy a legények végignyargalva az utcán, több tüzet is átugrottak: „leszaladták” a fél falut is A szélső utcán indultak el, és csak éjfél után egy-két óra tájt — minden utca minden tüzét végigjárva — értek haza. Az ünnep eredetének kérdésével igen sokat foglalkoztak néprajztudósaink. A Szent Iván-napi ünnep nem ősi magyar eredetű, a germánoktól és a . szlávoktól vettük át. Erre utal, hogy az ünnep neve megőrizte a szláv Iván keresztnevet — amelynek a magyar megfelelője János. Emellett szól továbbá ,az is, hogy az ünnep szokásai nem terjedtek el az egész magyar nyelvterületen, csak egyes határvidékeken — így a Szepességben és a Palócföldön, Nógrád megyében, a Bácskában és Szeged környékén. A Kevermesen máig élő népszokás eredetének magyarázata kézenfekvő: a községét Nógrád megyei telepesek alapították. A kutatók föltételezik, hogy a Szent Iván-napi szokások két' úton juthattak Európába: egyfelől a Földközi-tenger keleti partján fekvő országokból, másfelől Egyiptomból. A szokások tartalmának vizsgálatai kimutatták, hogy azok még a kereszténység előtti időkbén, a pogány hitvilág nap- és tűzimádásában gyökereznek. Bár a Szent Iván-napi tűz sok vonást megőrzött az ősi pogány mágikus rítusokból, tartalmában és formájában sokat változott a kereszténység hatására. A terjedő kereszténység ugyanis az ősi pogány szokásokat igyekezett saját keretébe illeszteni. Az ünnep legszembetűnőbb szokását, a tűzgyújtást a keresztény hagyomány többféleképpen magyarázza, a pogány vallásos szokást keresztény tartalmú hiedelmekkel telítve, és a korábbi természeti ünnepből vallásos ünnepet alakítva. A keverme- siek szerint Keresztelő Szent János lefejezésének az emlékére gyújtják a tüzet. Magyarázatul a bibliai történetet a következőképpen mondják el: „Heródesnek, aki az első feleségit legyilkolta, második felesége volt. A felesé- ginek a lánya nagyon szép volt. Bálát rendezett Heró- des, és akarta bírni a mostohalányát. Akkor a bál alkalmával azt mondta a lánya, ha a Keresztelő Szent János fejit beviszi tálon, akkor az övé lehet. Mert erre azért haragudott, mert prédikált az erkölcstelenség ellen. Heródes pedig lefejeztette Keresztelő Jánost, és tálon bevitte a' fejit... A lány vagy. az anyja aztán tűzön égett meg.” A Szent Iván-napi szokások a keresztény motívumok mellett még ma is őriznek ősibb, pogány hagyományokat. Ezek legnagyobbrészt a tűznek tisztító, gyógyító és termékenyítő hatásába vetett hitben gyökereznek, ezért tarthatták magukat olyan szívósan évszázadokon át. Így Göcsejben e napon este egy marék gabonaszemet a szabad ég alá, a telekre vittek, hogy a harmat fogja meg, majd a vetendő gabona közé keverték, hogy az üszkös ne legyen. Szabadkán a meggyújtott csóvákkal megkerülték a dinnyeföldeket, hogy nagy dinnyék teremjenek. Zsolna vidékén azt tartották: ha valamelyik gazdának a tehene keveset tejel, azon csakis Szent Iván napján lehet segíteni. A ház legöregebb nőszemélye kiment Szent Iván napjának hajnalán a mezőre, ott teljesen levetkőzött, aztán elővette nagy fehér vászonkendőjét, és azzal fölszedte a fűről a friss harmatot. Amikor a kendő már átázott, elővette a magával hozott bögrét, hogy a kendő nedvét belefacsarja, mert ha a tehén ezt megissza, jó tejelő lesz belőle. Baján sárga színű Szent Iván virágot (galium verum, tejoltó galaj) szedtek a lányok, és abból koszorút fontak maguknak. Amikor a rozsé lángjai már kisebbedni kezdtek, a virágkoszorús leányok egyenként — vagy az általuk választott legénnyel párosán, kézenfogva — átugrottak a tüzet, amely őket hitük szerint megtisztította, illetve termékennyé tette. Tűzugrás után hazamentek, koszorúikat feldobták házuk fedelére. Akinek a koszorúja lecsúszott, annak „nem volt szerencséje”. Azután minden lány kiakasztotta koszorúját a ház oromzatára, és ha valamelyikét éjjel ellopták, az azt jelentette, hogy egy éven belül férjhez megy. Kevermesen változatosabb, gazdagabb volt ez az ünnep régen. A tűznek itt is varázserőt tulajdonított a néphit — ez a varázserő elsősorban a gabonával volt kapcsolatos. Azt tartották, hogy ha a búza tövét a Szent Iván tüzével jelképesen fölégetik, akkor attól a naptól számítva a tizenharmadikra a búza vágásra érik, akármilyen idő legyen is. A régi hiedelem szerint a tűz hamuját a káposztára kell szórni, hogy ne egye meg a tetű. Ugyancsak a termésvarázslásból eredt az a régebbi szokás, hogy körülkapálták a tüzet, majd másnap kora reggel a diny- nyeföldre mentek kapálni, és munkához fogva így szóltak a leendő dinnyéhez: „Olyan piros legyen a beled, mint a tűz lángja volt!” A tűz varázserejét nemcsak a növényekre tartották hatásosnak, hanem az emberre is. Hitték, hogy aki átugorja a tüzet, az egész évben nem lesz „gilvás” (kelé- ses), és más betegség is elkerüli. Ez a hiedelem még a harmincas években is olyan erősen élt, hogy amikor a hatóságok megtiltották a nagy utcán a tűzrakást, annak az utcának a gyerekei a másik utcának a tüzéhez siettek, mondván: „Jaj, csak eccer ugorjuk át, ne legyünk gil- vásak!” A tűzugrás alkalmat adott a nagylányoknak és a legényeknek, hogy találkozhassanak. Tűzugrás közben „kosfejet ütöttek”, azaz ösz- szeütköztek, azután együtt szórakoztak, és amikor vége lett a tűznek, a legény hazakísérhette a lányt, s végül is férj és feleség lett belőlük. De nemcsak magának a tűznek tulajdonítottak varázserőt, hanem a kicsi szent- iványi almának is. A szent- iványi édes almát beledobták a pörnyébe, és a gyerekek fölkapkodták. Aki abból evett, annak — a hiedelem szerint — nem fájt a torka. Egész kosárral szoktak a tűz köré szórni, hogy mindenkinek jusson belőle, mert a nagyobb lányok is igyekeztek elkapkodni. Az volt ugyanis a hiedelem, hogy amelyik nagylány ilyen almát eszik, az hamar férjhez meav. Bár a babonás hiedelmeket ma már nem veszik komolyan az emberek, a tűzrakás hagyományát napjainkig megőrizték a kevermesiek, mint jó közösségi alkalmat. , Beck Zoltán Rácz József: Békési részlet Ménesi György: Másnap Mikor térdem remeg, fogam vacog, s a gyilkos tisztaság megbőget, magamhoz engedem — gyerek vagyok! — a csinnadrattás torz-szülőket. Sok rossz ripők, szemforgató, hamis! „Mi mára, kiskomám, a lózung?” — kérdik pult mellett és az ágyban is tőlem, ha összecsókolózunk. Futnék innen, társam ha lenne! (Kalitkában, bolond, ki szárnyal véresre vert szárnyú madárral.) Alant kijózanodva hát rendre a földi élet lassan teljes: a szív hűl és a száj szederjes. Rácz József: Régi fahíd a Körösön Verasztó Antal versei: Napfolt Az arcodon egy apró árnyék egy kis didergő pontocska kitalált magának egy helyet ahol megvárhat egy mosolynyi meleget. r Ébredés A hajnalízű reggeleken míg álomszagú hajjal a jajongó időbe igyekszem feszíteni ébredésem vitorláit, egy nemlétező útról mindig elémtoppan, a Valóság. Szavak A szavakból ha néha egy-egy hangokra tépett kiáltás rátéved a mondatok szigorú ösvényeire, a gondolatok feszülő forgatagából minddig előbukkan valami régi igazság. Az alkalomhoz illő, se több, se kevesebb, mert: „minél tovább rágjuk a falatot, annál ízetlenebb”. Rácz József: Hollandi utca
