Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-22 / 145. szám

1980. június 22., vasárnap Magyar lovas, török lovas, fejük a kezükben Szembesülés történelmi múltunkkal Majd az utókor?... Húsz éve, hogy ismerem Balogh Györgyöt, a kovács­házi könyvtárost. A húsz év alatt sokszor letelepedtünk, hogy amúgy istenigazából ki­beszélgessük magunkat. Visszagondolva ezekre a be­szélgetésekre, meglepve ta­pasztalom, sose arról volt szó, amit személyes ügyek­nek szoktunk nevezni; min­dig a könyvtárról, az olva­gyint: „Nem szeretek kö­nyörögni, bizonygatni, mi, miért kell?!” Hát könyörög­ni nem szeret, az biztos. Nem az a fajta. Nehéz, súlyos vi­lágból jött, minden őse ko­vácsházi, az apja, a nagy­apja részes munkás volt. „Egy hold földet kapott az apám 22-ben, a Nagyatádi-féle „földosztáskor”, Nagybán- hegyesen. Bevetette kukori­sómozgalomról, a szűk hely­re szorultságról, egyszóval: közügyekről. Nagy szerelme, a helytörténeti kutatás, amit régebben honismereti moz­galomnak titulált a hivata­los szóhasználat, ez bizony ritkán volt a témánk. Nem is értem miért, hiszen keve­sen tudhatnak maguk mö­gött annyi sikert ez ügyben, mint ő. „Itt van a kovácshá­zi és a járási különgyűjte- mény, néhány napja készült el a katalógus. Hatszázötven mű szerepel benne, kilenc csoportra osztva. Bárki szá­mára hozzáférhető. Aki sző­kébb hazánk után érdeklő­dik, rengeteget megtudhat belőlük. Rendszeres publiká­lás? Én nem megyek utána. Nem szeretek könyörögni, bizonygatni, miért kell?! Majd az utókor tovább fej­leszti, átdolgozza, kiadja. Itt a könyvtárban, biztos helyen őrizzük.” Nem hiszem, hogy igaza van. Vagyis azt nem hiszem, hogy a háttérbe lépés okos dolog. Hányán lépnek előtér­be a Balogh György mun­kásságához nem is mérhető dolgokkal, és aratják a ba­bért! „Tudod, erre születni kell. Én nem erre szület­tem.” Íróasztalán dossziék, jegy­zetek, fénymásolatok. Az egyiket nemrég kapta Buda­pestről, kivágat egy 1874-es lapból, melyben Kalocsa Ró­za munkásságát méltatják. Ki volt ez a Kalocsa Róza? „Református-Kovácsházán született 1838-ban. Író, taní­tó. A magyar nőnevelés egyik úttörője. Véletlenül találtam rá egy irodalmi lexikonban. Munkaközösségünk egyik budapesti, segítő tagja járt utána az OSZSZK-ban, itt az anyag. Kalocsa Rózának 31 könyve jelent meg, álneve­ken is írt, például volt ő Kovácsházi László és Clió... Munkássága, élete feldolgo­zásra vár.” Az a bizonyos munkakö­zösség, amelynek pesti kül­tagjáról beszél, szűk évtize­de alakult. Amikor a külön­böző művelődési házak bá­zisfeladatokat kaptak, a ko­vácsházi — Balogh György­re számítva — a. honismere­ti. helytörténeti tevékenység módszereinek, lehetőségeinek kutatását. Mondják, hogy nem könnyű ember. Hogy véleménye van, és el is mondja. Ezzel szinte ellenté­tes az, amikor rezignáltan le­cával, aztán kész. Ami lejött róla, lejött. Később vonalőr lett a kisvasúinál. Kovács­házától Cikóhalomig. Na­ponta megjárta a 10 kilomé­ternyi. vonalszakaszt, amikor nagyobb lettem, mentem ve­le én is. A Cikóhalom, az különösen tetszett. A legen­da, amit meséltek róla, amit az apám esténként, kukori- camorzsoláskor nem egyszer megidézett. Hogy híres domb az a Cikó, éjfelente egy ma­gyar meg égy török lovas ta­lálkozik a tetején, fejük a kezükben, és iszonyú bírók­ra kelnek... Az apám meg az anyám szerettek olvasni. Tőlük ragadt rám, faltam a Tarka Regénytár füzeteit, a Friss Üjság egész oldalas mellékleteit Felhő Bandi menyegzőjéről, meg A té­bolyda titkáról... A Deák utca 579-ben laktunk, most 27., és a bátyám háza. A gyerekkorom színtere, he­tente háromszor is hazame­gyek, ha van időm.” Mert ideje nagyon kevés van, meséli később, miután bejárjuk a munkaközösség irattárát és gyűjteményét, és csapongunk térben, időben. Régen emlékezhetett Csong- rádon töltött középiskolás éveire, meg arra is, hogy hiába pályázta meg a sze­gedi főiskolát, ahová fel is vették, méghozzá állami ösz­töndíjjal, a kényszer azon­ban otthonmaradást paran­csolt. „1953 volt. Az apám beteg lett, kórházba vittük. A bátyám katona volt, va­lakinek pénzt kellett keres­ni. A könyvtárba kerültem. Nem ilyen egyszerűen, de oda, és ez a lényeg. Hét- százhatvan forint fizetéssel. Mikor minden egyenesbe jött volna, megérkezett a be­hívó. Három év szolgálat. De ennek is vége lett egyszer, és én újra itt ülhettem (nem éppen itt, akkor az iskola mellett volt a könyvtár) az íróasztal mellett, könyvek, folyóiratok és emberek kö­zött. Tanultam, elvégeztem a főiskolát, a marxista egyete­met, nemrég a speciális kol­légiumot. Kitüntetések? Mi­ért kérdezed ezt éppen itt? Szocialista Kultúráért, me­gyei tanácselnöki dicséret, mezőkovácsházi emlékpla­kett ... Ezek vannak.” „Hatvanhétben kezembe került Tálas Géza ,Makó bibliográfiája.’ Lapozgattam, nézegettem. Ilyet én is tud­nék csinálni! összegyűjteni, kik, mikor és hol írtak a * szülőfalumról? Nekiláttam. Huszonöt—harminc könyvet tartalmazott az én első ko­vácsházi bibliográfiám. Köz­ben rátaláltam a járás köz­ségeiről szóló kiadványokra, cikkekre is. Ezeket is kicé- duláztam. ,Ezt ki kell ad­ni!’, mondta Szabó Feri ba­rátom, a megyei levéltártól. Mire én: ,De kinek van erre pénze?’ Lett. Így jelent meg 1969-ben ,A mezőkovácsházi járás helytörténeti, honisme- I réti forrásai’ című összeállí­tás.” Kiderül, hogy oldalakat le­hetne írni a folytatásról. A munkaközösségről, a bázis­ról, a megjelenésre váró és dossziékban szunnyadozó kéziratokról. Meg arról, hogy amikor négy évvel ezelőtt közreadták „Szűkebb ha­zánkról” címmel a kovácshá­zi és járásbeli szépirodalmi szöveggyűjteményt, egyönte­tű volt a pedagógusok véle­ménye: végre egy ’ segéd­anyag, ami nélkülözhetetlen! A következő, a „Szűkebb ha­zánkban” életrajzi lexikon, 112 neves ember adatait tar­talmazza, de csak a kutatók, a szakdolgozatot írók kezé­be kerülhet, mert a megje­lenése késik. A harmadik, szintén Balogh György mun­kája : „Szobrok, dombormű­vek a mezőkovácsházi já­rásban” dossziéban pihen. Megkérdezem, mibe kerül manapság egy ilyen füzet kiadása stenciles techniká­val, mondjuk 500 példány­ban? „Két-három ezer fo­rint.” Rota-gépen persze több. De nem sokkal. Az ves­se rám az első követ, aki nem gondol arra, hogy hol, kik és hogyan fecsérelnek el semmire két-három ezer fo­rintokat? Hogy szerény le­gyen a párhuzam. Nem véletlenül lett tehát helytörténet-kutatási bázissá Mezőkovácsháza és a járás. Balogh György nyomatékkai kér, hogy a többiekről se fe­lejtkezzünk meg. Pelle Fe­renc Kevermesen dolgozik, nemrég írt könyvet a helyi tűzoltóság történetéről; Dá- czer Károly Kunágota őstör­ténetét kutatja, két éve él itt nyugdíjas tanárként; Fe­hér Istvánt, a nagykamarási általános iskola igazgatóját a község munkásmozgalma ér­dekli ; Hamar Vendelné kun- ágotai könyvtáros Móricz- és Móra-emlékeket gyűjt. Sza­kács István battonyai könyv­táros a község hírlapirodal­mának történetét kutatja, Mészáros Sándomé a ma- gyarbánhegyesi tsz történe­tét írja. És mit gyűjt, ír Ba­logh György? „Idén lesz hatvan éve, hogy megalakult a mezőko­vácsházi sportkör. A kör tör- I ténetét szeretném megírni.” Azt nem kérdem: és meg­jelenik-e könyvalakban? Vagy csak szerényebben, stencillel, rotával? Mondják, minden jó, ha jó a vége. Ez a mi beszélge­tésünk is kellemesen zárul. Elém tesz egy szép könyvet, „Mezőkovácsháza harmincöt éve, 1944—1979.” Készült a zalaegerszegi (?) nyomdában, 1000 példányban. Felelős ki­adója Földi János tanácsel­nök. Munkatársa, Balogh György írta meg a község történetének vázlatos raj­zát. „A mai Mezőkovácshá­za és környéke igen régóta lakott terület. Területén a XI—XII. századból származó vassisakot, a XII. századból származó Árpád-kori sírokat találtak...” — írja az első sorokban, és hozzáteszi még a könyvtár foteljában ülve: „Sokáig elkönyveltek min­ket, hogy Kovácsházának j még múltja sincs. Hogy itt nem történt soha semmi, hogy itt nem születtek neves emberek. Az a vágy is hajt, hogy ennek az ellenkezőjét bebizonyítsam.” Sass Ervin Fotó: Veress Erzsi A Nemzeti Színház vendégjátéka a gyulai Várszínházban Sinkovits Imre és Kállai Ferenc nagyszerű „kettőse" Fotó: Demény Gyula A gyulai várszínházi szín- revitellel, úgy érzem, méltó környezetbe került Szabó Magda három esztendővel ezelőtt, a Nemzeti Színház­ban bemutatott történelmi játéka: Az a szép fényes nap. A darab a magyar történe­lem vér- és kegyetlen áldo­zatok árán született sorsfor­dulós pillanatát, az államala­pítást megelőző nagy egyéni és közösségi drámai küzdel­met helyezi bonckés alá. S mint ilyen, nagyszerűen il­leszkedik nyitóelőadásként a gyulai Várszínház koncep­ciójába. Az írónő emellett úgy tá­gítja ki a dráma kereteit, hogy benne — ha csak villa­násnyi utalásokkal is —, vé­gigvonul történelmi múltunk majd minden tragédiába tor­kolló epizódja. Nem véletlen tehát, hogy a rendkívül ár­nyalt, de alig fejlődő, válto­zó történelmi figurái a mai politikai zsargon és a dip­lomácia kétértelmű nyelvén társalognak. Hiszen ezek a pengeélességű „kiszólások”, ha csak egy-egy gondolat erejéig is, de képessé teszik a nézőt történelmi múltunk átgondolására. (Gondoljunk csak arra, mikor a darab legárnyaltabban ábrázolt tra­gikus hőse, Géza fejedelem odaveti Gyulának: — „Elér­kezett a rehabilitálásod pil­lanata!”. — A közelmúlt tör­ténelmi' párhuzamát az át- élők azonnal megértik ...) A tankönyvekből jól is­mert, egyszer mindenki által felmondott történelmi szi­tuációt állít elénk az írónő. Drámájával nem is a törté­nelmi tény újrafogalmazásá­ra vállalkozik — mert hi­szen újat nem mond —, ha­nem a tény mögött meghú­zódó emberi sorsok, egyéni tragédiák, áldozatok, az ön­magát egy nagyobb cél ér­dekében feláldozni képes EMBER heroikus küzdelmét. A 110 ezer magyart elemész­tő ausburgi csata tanulságát elsőnek a szabad magyarság vezére, Géza fejedelem von­ta le. Aki konok következe­tességgel, vérrel, erőszakkal készül nemzete megmentésé­re. Tragédiája: hogy a múlt kísértésével neki egyedül kell megküzdenie, s mint a fiának kifejtett végrendelet­ábrándja bizonyítja: önmaga számára csak fél sikerrel. A pogány szokások, az ősi élet­mód féltve őrzött emlékeit, mint a népe boldogulásáért felelős államférfi, hatalmas belső harcok árán igyekszik elfojtani. Ez a heroikus küz­delem emeli a darabban a többiek fölé. Ezt a magá­nyos, súlyos tragédiákat ci­pelő államférfit Sinkovits Imre — még a szöveg adta lehetőségen felül is — ár­nyaltan, hitelesen, rendkívüli színészi teljesítményt produ­kálva személyesítette meg. Az írónő Vajkot, a későbbi István királyt szinte teljesen konfliktusmentes figuraként ábrázolja. Igaz, őt éppen ap­ja előrelátása mentette meg attól, hogy a történelmi vál­tást önmagának kelljen kiiz­zadni. S bár alakja a darab egyik leghalványabb figurá­ja, de ezt figyelembe véve is, a csekély lehetőséggel sem tudott igazán élni megsze­mélyesítője: Szersén Gyula. Géza fejedelem apósa, az öreg Gyula — ha más szin­ten és hőfokon is —, de szin­tén kemény egyéni küzdel­met vív önmagával és kör­nyezetével: elfelejtett, csak a múltnak élő politikus ő, aki­nek ebben az izgalmas egyet­len napban, hacsak néhány pillanatra is, de felcsillan a régi dicsőség, politikai sze­replés újabb lehetősége. S ahogyan az a politikában lenni szokott, úgy ‘itt is kí­méletlenül labdáznak az öreg emberi érzelmeivel, újabb és végső tragédiába taszítva őt ezzel. Kállai Ferenc, a törté­nelem süllyesztőjéből kétség- beesetten kifelé kapaszkodó ember figuráját bravúrosan, nagy átéléssel oldotta meg. Méltó partnerének bizonyult a játékban, az ausburgi csata utolsó élő szemtanúját meg­személyesítő Sinkó Lészló. Bönge szerepében. A kegye­lemből megtűrt „utolsó mo­hikánnak” az új kor küszö­bén szükségszerűen el kellett buknia. De szántuk, ahogyan a fejedelmi udvar hasonló sorsra jutott szabad magyar­jai is ... István király, szin­te családtaggá emelkedett, bölcs nevelőjét Tyll Attila meghívott művészként a hu­mor, s a véresen komoly ha­tárán bravúrosan lavírozva formálta meg. A Nemzeti Színház produkciójának sike­rében a kisebb szerepeket megoldó színészeknek is — Győrffy Györgynek, Raksá- nyi Gellértnek, Csurka Lász­igaz, nem vagyok agrár szakember, mégis szívesen veszem kézbe a DATE szarvasi mezőgazdasági fő­iskolai kara kézirat formá­tumú közleményeit. Ponto­sabban az intézmény marxiz­mus—leninizmus tanszéke és pedagógiai kutatócsoportjá­nak közelményeit. A leg­frissebb, 16. szám alaposabb tanulmányozását most sem. bántam meg. A házi készíté­sű kiadvány szerkesztője, dr. Tóth Lajos tanszékvezető tanár ez alkalommal is iz­galmas, gyakran egymásra felelő, aktuális témájú cik­keket, tanulmányokat szedett egy csokorba. Az csak természetes, hogy a főként főiskolai tanárok tollából származó írások az intézményben folyó szakmai, politikai képzés lehetőségei­ről, legújabb eredményeiről számolnak be. De ennél sok­kal többről is szó van. Egyes kérdésekben olyan általános érvényű tudományos, gya­korlati kutatási tapasztala­tokat fogalmaznak meg, amelyek néhol túlmutatnak a 200 példányos megjelenés adta szolid lehetőségeken, így az agrár felsőoktatás „érzékeny” pontjára tapint rá dr. Szántosi Antal „A me­zőgazdaságban végbemenő változások és azok hatása az agrár felsőoktatásra” cí­mű írásának első részében. Ebben most idézett sommás gondolatát fejti ki részlete­sen: — Megbomlott a peda­gógia és a termelés össz­hangja. A termelésre jel­lemző integrációt, kooperá­ciót és komplexitást nem szolgálja jól az oktatásban jelenleg érvényes tantárgyi elaprózottság, az ismeretkö­rök széttagoltsága. lónak, Szokolay Ottónak és Császár Angélának is része van. A Nemzeti Színház ta­valy elhunyt nagy rendezője, Marton Endre e dinamikusan, nagy mesterségbeli tudással felépített alkotásával öröm volt újra találkozni. (Még akkor is, ha némi módosítás­sal...) Durkó Zsolt zenéje, Schaf­fer Judit — még némi hu­morral is megáldott — jel­mezei és Csányi Árpád a já­tékhoz illeszkedő, egyszerű díszletei jól szolgálták a da­rab mondanivalóját. B. Sajti Emese Dr. Tóth Lajos „A mód­szertani kultúra jelentősége a főiskolai marxizmus—leni­nizmus oktatás eredeményes- ségében” című tanulmányá­ban az oktatási gyakorlat­ban lényeges szempontként említi, hogy úgy kell átad­ni a tantárgy lényegét, hogy azzal elősegítsék a diákok önálló elemzőkészségét, problémamegoldó és kritikai tevékenységét, a döntésre való képességét, nem félve az úgynevezett „kényes té­máktól” sem. Dr. Pilishegyi József a politikai gazdaság­tan és a szaktárgyak viszo­nyáról szólva megállapítja: a politikai gazdaságtan, mint a közgazdaságtudo­mányok elméleti alaptudo­mánya, az emberi társada­lom társadalmi-gazdasági törvényszerűségeit tárja fel, s ezáltal alapot képez az ágazati gazdaságtanok szá­mára. Korim Jánosné izgal­mas kérdést Vizsgál a „Szemléltetés és szemléletes­ség a filozófia oktatásában” című írásában. Cseúz Imre több írással is jelentkezik. Az első, a helytörténeti ku­tatásokban rejlő lehetősége­ket vizsgálja a magyar mun­kásmozgalom története okta­tásában. Végül öt írás szól a párt XII. kongresszusa irányelveihez kapcsolódva. Ez a friss reagálás a kong­resszuson elhangzottakhoz gondolom, nemcsak az okta­tók, hanem a főiskolai hall­gatók számára is jó fogódzó­ul szolgál. Hiszen a szerzők a gazdaságpolitikai, ifjúság- politikai és művelődéspoliti­kai kérdéseket a helyi gya­korlat nyelvére fordították le. B. S. E. Középpontban: a XII. pártkongresszusból eredő feladatok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents