Békés Megyei Népújság, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-25 / 121. szám

IgUilDfcfiM 1980. május 25., vasárnap o Hetvenöt éve született Mihail Solohov Mihail Solohov: A próba _______________________________________________ — Ha jól emlékszem, Tyu- tyikov elvtárs, maga régeb­ben párttag volt — mondta a járási Komszomol-bizottság titkára a vele szemben ülő, zsírba süppedt szemű, ön­elégült férfinak, akin divatos, bő bunda volt. Az nyugtalanul fészkelődni kezdett a kopott karton hu- zatú széken, és zavartan mo­tyogott : — I-igen ... tudja... én, ő-ő-őőő, kereskedelemmel foglalkozgattam, aztán en­gem, egyszóval, a saját ké­résemre kizártak a pártból. — Nos, a következőkről lenne szó: magával együtt fog az állomásra utazni a falu pártsejtjének titkára, Pokuszajev elvtárs. A mező- gazdasági kiállításra irányí­tották. Én nemigen ismerem, éppen ezért kérem, mint volt párttagot, a'-következőre: ket­tesben, egy fogaton mennek az állomásra; maga tettesse, hogy igazi nepman (ehhez a szerephez egyébként teljesen illik a külseje), és finoman puhatolja ki, hogyan gondol­kozik az elvtárs. Szedje ki belőle, mi a véleménye a Komszomolról, mennyire mély a kommunista meggyő­ződése ... Próbálja rávenni, hogy színt valljon, aztán ír­jon az állomásról! — Hogy úgy mondjam, af­féle kis politikai vizsga. — Mondta Tyutyikov, és hájas tarkóját megbiccentve elmo­solyodott. — És írjon, hogy szeren­csésen megérkeztek-e! —ki­áltott utána a tornácról a titkár, miután kikísérte. Esteledik, országút, sár... Pokuszajev, hosszú lábait szétvetve, hátával a baknak dőlve a kocsin bóbiskolt; szeplős arcán átsuhantak az utolsó, kósza árnyékok, a szekér kitartóan nyikorgott. Tyutyikov sokáig nézeget­te szomszédját, aztán kis bő­röndjéből kolbászt, kenyeret, uborkát vett elő, és harsány csámcsogással enni kezdett. Pokuszajev felébredt, félol­dalasán előrefordult, töp­rengve nézegetni kezdte a hitvány kis ló vedlő hátát a rosszkedvűen gondolt rá, hogy elfelejtett enni az út előtt. — A kiállításra? — kér­dezte teli szájjal Tyutyikov, és egy nagyot nyelt. — Igen. — Hm, marhaság. Az em­bernek nincs mit enni, ezek meg kiállítást... — A kiállítás nagy ha­szonnal jár a parasztság szá­mára — válaszolta kelletle­nül Pokuszajev. — Micsoda marhaság. Pokuszajev nem válaszolt, csak a lába rándult meg. — Olyasmit csinálnak, ami fölösleges. Nézzük csak’ mindjárt ezt a Komszomolt. Hisz csavargó ez mind. Rég le kellett volna csukni őket. — Ne jártasd a szád! Kapsz a pápaszemedre, ha nem hagyod abba! — Ha én lennék hatalmon, megtanítanám őket kesztyű­be dudálni. Eligazítanám én ezeket a pimasz komszomo- listákat. Micsoda istentelen csirkefogók. Feltűntek az állomás tá­voli, hunyorgó fényei. Tyu­tyikov, aki úgy teleette ma­gát, hogy levegőt is alig ka­pott, tovább csepülte azokat az „istentelen komszomolis- tákat”. — Vagy például a fejükbe vették, hogy légiflottát épí­tenek! Agyon kellen verni a taknyosait, ahol csak van­nak. — Lihegte végképp ki­fulladva Tyutyikov, és csíp- tetőjén keresztül, oldalról leste Pokuszajevet. — Leg­először persze a fejeseket... De nem adatott meg neki, hogy befejezze elmefuttatá­sát. Pokuszajev fölállt a ba­kon, beesett hasával esetle­nül rádőlt önelégült útitársa zsíros tarkójára. A két összefonódott, ívbe görbedt emberi test nehéz­kes loccsanással fordult le a sárba. A ló megállt. Tyutyi­kov, aki már rájött, hogy en­nek a fele sem tréfa, meg-, próbált fölállni, de a neki- szilajult titkár, nagy szuszo- gás közepette, lábát szélesen megvetve, a hátára fordítot­ta. Az emberkupac alól lihe- gés, nyögés hallatszott. — A komszo... a titkár kért meg... viccből — li­hegte az egyik ember —vad rikoltás a válasz, meg vala­mi olyan hang, amilyent a rúgdosott zaboszsák ad. „A fiú minden kétséget kizáróan megbízható — írta az állomásról Tyutyikov — de... és egy pillantást ve­tett csupa sár bundájára, megtapogatta kibicsaklott térdét, és feldagadt ajkával hang nélkül suttogott vala­mit — de...” Szomorúan nézegette a ki­vert üvegű cvikkerét, a ce­ruzájával megkékült orr- nyergét simogatta, lemondó­an legyintett, majd folytatta a levelet: „... de ennek ellenére meg­érkeztem az állomásra.” Fordította: Bratka László Hetvenöt éve született a doni Vjosenszkaja melletti Kruzsilino majorban száza­dunk egyik legtermékenyebb és legismertebb prózaírója, Mihail Alekszandrovics So­lohov. Apja kozákföldre került orosz volt, sokféle kézműves­mesterséget űző ember, aki, noha helybeli lányt vett el, a büszke kozákok közt mind­végig „muzsik”-nak, ide­gennek számított. Solohov gyermekéveiről általában ke­veset írnak, de hogy milyen élete lehetett 15 éves korá­ig, mikor a forradalom szol­gálatába szegődött, nem ne­héz elképzelnie annak, aki ismeri regényeit, elbeszélé­seit. A kozákság több százados viszonylagos függetlenséget vívott ki magának a cári Oroszországban. A Don és Dnyeper alsó folyásához a jobbágysors elől menekülve érkeztek hajdan a szabad­ságvágyó ősök. A három or­szág határán fekvő, kieső vi­déken meggyökeresedve fél­katona fél-paraszti életmód­jukban sikeresen védelmez­ték függetlenségüket akár a török, az orosz, a lengyel vagy az ukrán hatalmassá­gokkal szemben. Támogatták az1 orosz parasztfelkeléseket, félelmés hírüket kitűnő lo­vas voltuknak, nagy kard­forgató bátorságuknak kö­szönhették. Ezért is történt, hogy a cári hatalom igyeke­zett a maga javára fordítani ezt a rettenthetetlen, a pusz­tai nomádok harci erényeit őrző népcsoportot. Földet, ki­váltságokat kaptak, a cári gárdába, testőrségbe soroz­ták be őket. Igaz, saját költ­ségen kellett kiállniuk, mint a nemeseknek, és ez lovas- katonáknál nem kis nehéz­ség volt, mégis minden ko­zák büszke volt sajátos sze­repére. A rendszeres táboro­zások, hadgyakorlatok hozzá tartoztak a férfiak életéhez, és minden házban ott lógott a szegen a mundér, az ün­neplő viselet, és ott függött a kard. Nagyobb tekintélyt alig valami kölcsönzött a ko­záknak, mint a jó ló és a hadi érdemek. Ebben az ellentmondásos világban — mely az orosz falu szegénységét, elmara­dottságát ötvözte a mérhe­tetlen kozák büszkeséggel és becsvággyal — ér.ték a gyer­mek Solohovot az egész éle­tére és munkásságára kiha­tó élmények. Ebben a kör­nyezetben élte meg az I. vi­lágháború okozta szenvedé­seket, a forradalom véres vi­harait. Az előzményeket is­merve nem csoda, hogy a polgárháború legvéresebb harcainak színhelyei a ko­zák vidékek voltak. Jelentős részük harcolt a fehérek ol­dalán, de nem egy igazi, for­radalmi hős is termett kö­zöttük. Nem a politikai né­zetek, sokszor családi, sze­mélyes indítékok sorozták egyik vagy másik oldalra az embereket. „Nem eke hasgatta, szántotta a mi dicsőséges földünket... Dicsőséges földünket lovak patája hasgatta, szántotta, A mi dicsőséges földünk kozák fejekkel van bevetve.. mondja a Csendes Don mot­tójául szolgáló régi kozák ének. Ha így volt ez min­dig, százszor inkább így volt a polgárháború éveiben. Mihail Solohov gyermek­fővel állt a forradalom szol­gálatába. Tanít, terménybe- gyűjtő-hivatalban dolgozik — akkoriban ezek a hivatalno­kok is lóháton jártak —, nemegyszer csodával határos módon szabadul meg a ha­lálból. Tizenhét éves korára ráébred írói hivatására. 1922- ben Moszkvába utazik, ahol próbálkozásait csakhamar si­ker kíséri, 1926-ban megje­lenik első novelláskötete, a Doni elbeszélések. Ekkor visszatér Vjosenszkajába, fa­lujába és — már hivatásos íróként — hozzáfog élete legnagyobb vállalkozásához, a Csendes Donhoz. Huszon­egy éves ekkor. Az első kö­tet 1928-ban, a második 1929-ben, a harmadik pedig 1932-ben lát napvilágot. Sok vitát váltanak ki a szovjet irodalmi életben. Nemegy­szer szemére vetik az író­nak, hogy főhőse, Grigorij Meljehov nem forradalmár, öntudatlanul sodródik a tör­ténelem véres hullámain. De Solohov tudta, hogy legfőbb kötelessége a valósághoz hű maradni, és végül műve őt igazolta. 1940-ben, hosszabb szünet után jelent meg a negyedik, befejező kötet. Közben, 1932-ben kiadta a Feltört ugar első kötetét is az író. Ennek tárgya a fia­tal Szovjetunió első évtize­deinek legnagyobb és leg­drámaibb változása, a me­zőgazdaság 1930-ban kezdő­dött kollektivizálása. Ugyan­azok az ellentétek keltek ek­kor életre, melyek az orosz paraszti világot és ezen- belül a kozák vidékek éle­tét is uralták a polgárhábo­rú alatt. Alig tíz esztendő hamuja alól most ismét szenvedélyesen lángolt föl a parázs. Véres és kegyetlenül igaz történet a Feltört ugaré is. Az események bonyolult összefüggéseit, az élet kímé­letlen ellentmondásait mu­tatja. De a Davidovok, Na- gulnovok már különböznek a Csendes Don hányódó hősei­től: ők már tudják, hogy mit akarnak, és rákénysze­rülnek, hogy akaratukat ösz- szemérjék a lehetőségekkel. A célt ismerik, de a hozzá vivő utat maguknak kell ki­taposniuk. És ez nem köny­nyű feladat. Koszta Rozália: Kettős portré A második világháború gyilkos eseményeiről szól az előbb 1943—44-ben, majd új átdolgozásban 1969-ben meg­jelent mű: A hazáért har­colták. Legismertebb írása, az Emberi sors című kisre­génye (1956—57) — melyből nagy sikerű film is készült —, szintén a háború évei­ben játszódik. 1960 tavaszán jelent meg a Feltört ugar második kö­tete, melyet még ugyan eb­ben az évben Lenin-díjjal jutalmaztak. Hatvanadik szü­letésnapján pedig, 1965-ben egész munkássága előtt az irodalmi Nobel-díj odaítélé­sével tiszteleg a művelt vi­lág. Ezt követően háborús re­gényének, A hazáért harcol- taknák második részén dol­gozott. Közismeren jelentős szerepet vállalt a szovjet iro­dalmi és közéletben. Noha alkotómunkájának és életé­nek javát a kis doni Vjo- senszkajában töltötte, s ma is itt él, látókörébe belefér a nagy orosz föld, és az egész világ haladásának gondja. Mezey Katalin Koszta Rozália: Kisfiú Koszta Rozália: Női portré Katona Judit: Mondóka Régi kertem elvadult: a nyár magvát termi, a gyerekkor kapuján nem tudok bemenni. Békakirály koronája legurult a pocsolyába, kővel zúzott párját várja s eljön megkövetni. Fáklyás virág jár a házban, csend üt pléhtányérdobot, anyám pénze elfogyott, — én cipelek újat zsákban fényt akartam venni! Készítsd szelíd tenyered, szalmahajam barna lett ölbe kéne tenni! Iga Ferenc : Kohón Békésben szép a nyár de a benti nyarak többnyire szebbek a vakító sárgák vibráló zöldek a vásznon egyre tüzesebbek a gyermekkori utcák fölött az ég lilába fullad csurran susogó akácon teltkarcsú árnyék földi álom a gyermekkori tájak vászonra költöznek lyukas cipő egy tányér bableves keserű napokra oly ritka derű a vérünk árán megszenvedett dolgok egyszer szárnyrakelnek de addig?!

Next

/
Thumbnails
Contents