Békés Megyei Népújság, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
■SZÜLŐFÖLDÜNK 1980. április 27., vasárnap I Szentetomyai barangolások Szentetornya története igen messzi időkbe nyúlik vissza. Őskori maradványok és bronzkori vésők kétségtelen jelét adják annak, hogy már i. e. a IV. században lakott terület lehetett. Az Árpádok korában a Szentmágocs nemzetség birtoka volt. A falu neve a szó első tagjának, valamint a család által emelt templom tornyának összevonásából keletkezett. Érdekes megjegyezni, hogy az elnevezés eredetéről a szentetomyai öregek emlékezete a Veres József által leírt logikailag egyszerűbb változatot őrizte meg, miszerint: Szent-Tornyát hajdan, Szente nevű család bírta, s ott épített tornyos kastélyát a maga névéről nevezte Szente-Tornyának. Az viszont vitathatatlan történelmi tény, hogy Szent- Tornya a XV. században a Hunyadi-család birtoka volt, s egy sor adományozás révén eléggé sűrűn cserélt gazdát. Erre jó példa, hogy 1560-ban Szent-Tornya mindössze 28 portából állott, s éppen „több nemes családnak kezén volt”. E vázlatos történelmi visz- szatekintés talán érzékeltetni tudja, hogy egy ma felkutatható régi emlék Szentetornya történetében egy pillantás, időben visszafelé. A kutatás — bár különböző mértékben — mindenkit összehasonlításra késztet: elsősorban a múlt és a jelen közti eltérések számbavétele. A jelen mellett a történelmi múlt is erre ösztönöz bennünket, noha korunk embere kicsit hajlamos arra, hogy csak az életkörülményekből fakadó legkézenfekvőbb párhuzamokat vegye észre. A közeli történelmi múltban még ezen a tájékon is bárki könnyen eligazodhat a társadalmi viszonyok alapján, mert az itt élők túlnyomó többségének a státuszát is a cseléd, vagy napszámos szóval jelölték. A falvak arculatát, településrendjét már rég nem az álmos mozdulatlanság jellemzi. Ez a megállapítás érvényes Szentetornyára is. A megváltozott életmóddal együttjáró — egyfajta célszerűségen túl — az egészségesebb, a több kényelmet biztosító új házak építésével, kialakításával, a szentetor- nyai emberek is végrehajtják a fejlődés ítéletét. A lebontott házak helyére újak kerülnek, az új épületekbe legtöbbször már a régi házak jellemző alkotóelemeit sem tudják átmenteni. Eltűnőben volna az emberek ragaszkodása a régi dolgaikhoz? Szentetomyai barangolásom során az ott élő idős emberek nem egyeseiben hívták fel a figyelmet ennek az ellenkezőjére is. így találtam rá néhány igazán öreg házra. Ebből szeretnék egyet bemutatni, mely meghökkentő memen- tóként hatott rám. Bár tudtam, hogy a paraszti kultúrák Szentetomyán is maradandó emlékekből építkeztek, többnyire a döngölt földre, alapozás nélkül, legfeljebb egy kevés földre terített nádra, nagyon is nem maradandó igazi porladó anyagból. Géczi István, Szentetornya, Szilágyi Erzsébet u. 32. sz. háza mégis a meglepetés erejével hatott rám. Ügy éreztem, hogy a ház felmérése, történetének kutatása sörgős feladattá válik. Félő, hogy semmivé foszlik, vagy átalakul, mielőtt megismerhetnénk történetét. Géczi Istvánnal beszélgetve az első dolog amit megállapíthatunk: nem mindenkit csap meg a város szele. Mintha egy pillanatra visz- szatéme közénk a múlt. Egy látszólagos rendetlenség harmóniája vesz körül bennünket, mely tulajdonképpen tudatosan kialakított, de már idejétmúlt paraszti létforma rendjének felel meg. Arra a kérdésre, hogy napjainkban — az úgynevezett atomkorban — miért él a nyugdíjas kor határán kétkezi földművesként, ebben az erősen romlott állapotú házban — ő a tormába szorult féreg példázatával felélt. „Akinek mondták, hogy más közegben jobb ízű és kellemesebb rágás esnék, de mivel a tormába született bele, úgy megszokta az ízét, hogy nem tudott megválni tőle.” Tulajdonképpen már a ház fekvése figyelemkeltő: megegyezik az utca K—NY-i fekvésével. így az utca derekán levő épület házmöggel néz az utcára, s emiatt teljes épületszélességgel „kilóg” a sorból. A ház egy szoba-konyha- kamrás, földpadlós; tornác és eresz nélküli épület, „derekanként végigmenő” gömbölyű fenyő mestergerendával. A szobában kerek alaprajzú kuckós búboskemence, melynek oldalához később tűzhelyet is raktak. A ház jelenleg nádtetőre épített cseréptetős, díszítés nélküli deszkaoromzattal, a tagolatlan homlokfalon egy ablakkal. A konyhában a húsfüstölésre alkalmas széles nagy kamin ma is használható állapotban van. A grádicsos padlásfeljáró ajtaja az udvarról nyűik, a talajszinttől mintegy 50 centiméternyi magasságban. A feljárót a konyha és a kamra közötti közfalra építették. A szobán és a kamrán egy- egy udvarra néző ablak van. Ezek közül a kamra ablaka egy idős az épülettel. A nyugati házvégen (tűzfalon) az erősen megromlott állag ellenére, egy épen maradt részen jól látszik, hogy eredetileg sárba nyomkodott cserépdarabokkal tették időt- állóbbá, mielőtt bemeszelték. A házat Géczi István dédapja 1880-ban vásárolta. A családi szájhagyomány a vásárlás időpontját egy családi eseményei is összekapcsolta. Géczi István apai nagyapja Szentetornya, Szilágyi Erzsébet u. 32. sz. ház A ház udvarára néző szobaablak ugyanis 1862-ben született, így a ház birtokbavételének ideje táján töltötte be 18. életévét. A család úgy tudta, hogy a ház a vétel idején, már legkevesebb 40—50 éve a jelenlegi helyén állott. Utca nem volt még abban az időben, csak egy árok húzódott a környéken, s az árokpartoh volt a közlekedést szolgáló gyalogcsapás is. A tulajdonos jól emlékszik, hogy többször hallotta édesapjától; miszerint a ház eredeti teteje „gaz”-tető volt. Vagyis nádból, gyékényből, és más erre alkalmas anyagokból készült. Ugyancsak hallotta emlegetni, hogy a századforduló táján vágták a szobára az udvar felőli ablakot, s eközben a vert falban erősítő anyagot, szőlővenyigét találtak. A ház korát a tulajdonos által elmondottak, valamint a környéket jól ismerő idős emberek véleménye alapján 150—160 évesre lehet becsülni. Befejezési# talán csak annyit, hogy mindnyájan számtalan jelét látjuk és érzékeljük a falu és a falusi társadalom átalakulásának. E változásokból egyértelműen következik az igények növekedése, módosulása is. Tulajdonképpen ez az általános jelenség szövi át egész életünket. Tanúi lehetünk a falu és város között elindult egészséges kiegyenlítődési folyamatnak. Ebben kell megtalálnunk a tudományos kutatást segítő „mentési” módokat, melyek ha nem is eredményeznek elmélyült elemzéseket, de hozzájárulhatnak kultúránk, s a mai társadalom valóságára épülő honismeret, hazaszeretet erősítéséhez. Verasztó Antal of/zogjcirci/ Szabolcs-Szatmár IV. Turistvándiból Szatmár- csekére érve, a házak sorából fehér falával, zsupfede- lével kirívó szép, régi szabolcsi ház köszönt bennünket- Marasztalna megtekintésre, körbejárásra, emlékrögzítő fényképezésre, de hajt tovább a vágy; találkozni, jó másfél évszázad távolából Kölcsey Ferenc emlékével. Itt élte életének utolsó évtizedét, és itt is temették el. A község szépen őrzi emlékét. Az egykori lakóháza helyén álló kultúr- otthonban múzeumot alakítottak ki, az épület körüli szépen gondozott parkban pedig szobrot állítottak neki. A községbe kényszerűségből, az örökölt családi birtok irányítására tért haza. Mondhatnánk, hogy a költészet, és a szónoklás művészetének ápolása mellett gazdálkodott is. Csakhogy Benedek Elek elbeszéléséből tudomásunk van arról, hogy nem sok gondot fordított a munkák irányítására. Olyannyira elmerült könyveinek tanulmányozásában, hogy egy ízben akkor érdeklődött az aratás menete iránt, amikor már javában az őszi munkákat végezték. A magát egyenes ágon Ond vezértől származtató költő nem is nagyon rajongott a csekei magányért. Egyik levelében elragadtatással szólt a Tisza és á Túr közé szorult csodálatos tájról, a látóhatár peremén feltűnő máramarosi bércekről, de e sorok végére fájdalmasan odaírta: „Csak az a baj, hogy nekem emberek kellenek, nem lélektelen szépség.” Ennek ellenére ez a táj volt legtermékenyebb korszakának ihletője. A Világot, a haza sorsát innen mérve fogalmazódott meg benne a Himnusz, amelyet jó húsz évvel később Erkel Ferenc zenésített meg. Innen volt szatmári képviselő, és ebben a minőségben, e táj gyötrelmeit, e nép szenvedéseit vitte a „tekintetes Rendek” elé- A szatmárcsekei védett temetőben nyugszik. Síremléke előtt nem lehet meghatottság nélkül megállni. A Kölcseyvel való jelképes találkozásból a csekei temetőben gyerekek riasztanak fel. Kis dobozkában maguk készítette emléktárgyakat árusítanak. Könyvjelzőt (ráhímezve mindössze ennyi: Kölcsey) és a temetői fejfák parányi mását kínálják megvételre. A temetőben szinte mindegyik síron csónak alakú fejfa magasodik. Ezek a hátulsó oldalukon a csónak ívét, elülső élükön pedig az emberi arcot utánzó sírfák ma is élő temetkezési szokásként — itteni mesterek munkájaként — kerülnek a temetőbe. A szájhagyomány azt tartja, hogy a fejfák azért csónak alakúak, mert régen a lápos vidéken rájuk téve úsztatták a koporsókat a temetőbe ... Szatmárcseke, Kölcsey-em- lékmű Tavaly szép, mértéktartó szeretettel emlékezett az ország Móricz Zsigmondra, születésének századik évfordulóTiszacsécse, Móricz Zsigmond szülőháza ján. Az ünneplésből kijutott a szülőfalunak, szabolcsi utazásunk következő állomásának, Tiszacsécsének is. A szépen gondozott, e tájra jellemző egyutcás falu új házai mögött, itt-ott még állnak a régi, fából készült gazdasági épületek, és a község egyetlen terén a harang- tornyos műemlék jellegű templom. Ezek már csak emlékfoltok arról a Csécsé- ről, amelyet Móricz egész életében „tündérsziget”-ként emlegetett, és amely oly gyakran hívta haza- Igazán soha nem tudott elszakadni sem témaválasztásában, sem hősei megformálásában a tiszaháti, a szülőfalu környéki táj világától és embereitől. Találóan írta Ady, Móricz művészetét tanulmánynak beillő alapossággal elemző versében: „Ezer kimondatlan magyar bánat, titok, Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog.” Ezek a sorok állnak a falu közepén magasodó, egyszerűségében is lenyűgöző zsup- fedeles szülőház emléktábláján is. Benn az írói életút állomásait összefoglaló kiállítás, és a család személyes tárgyai — közöttük is legbecsesebbként a Móricz gyerekek bölcsője — láthatók. Az udvaron pedig Varga Imre bronzba öntött „Zsiga bá- csi”-ja. Ügy áll ott a ház mellett, mintha közöttünk élne és szemlélné — mérné az új csécsei életformát. Móricz falujától pár kilométerre fekvő Tiszabecs más történelmi kort idéz. Közel háromszáz éve, 1703. július' 14-én a kurucok a község határában vívták első győzelmes csatájukat. Itt kelt át Szatmárcseke, csónak alakú fejfák a Tiszán a Rákóczi vezette maroknyi csapat, hogy aztán tűzbe hozza, harcba hívja á magyar népet. Jókai is megemlékezett erről az összecsapásról a „Szeretve mind a vérpadig” című regényében. A győztes összecsapásra a református templom kertjében gránitoszlop emlékeztet. (á- z.)
