Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-30 / 76. szám

1980. március 30., vasárnap Szabó Lőrinc emlékezete Szabó Lőrinc egyidős volt a századdal. 80 évvel ezelőtt, 1900. március 31-én született, Miskolcon. Élete végén így határozta meg életműve ér­tékét a költőtárs és barát Illyés Gyula: „Aki rááldoz­za azt a két hetet, amely Szabó Lőrinc teljes munkás­ságának — valamennyi ver­sén kívül fordításainak, s tanulmányainak — megis­meréséhez szükséges, az felmerülve ebből a még fel­térképezetlen világból, ezt mondja: Hogy első-e, nem tudom. De hogy versenytár­sait fél kézen meg lehet szá­molni, az bizonyos." Halála tízéves fordulóján pedig az akkori fiatal költőnemzedék vezető alakja, Juhász Ferenc a legmodernebb magyar költőnek nevezte Szabó Lő- rincet. Arról a népszerűség­ről pedig, amelynek olvasó­ink körében örvend, azt hi­szem, nem is kell szóljak. Nincs olyan év, hogy vala­mely kötete újabb és újabb kiadást meg ne érne, pályá­járól dokumentumkötetek, tanulmányok és monográfi­ák adnak képet itthon és határainkon túl is. Széles körű népszerűség és legjobb kortársainak, utódainak értő elismerése — kevés költő utókora alakult szerencsé­sebb csillagállás mellett. Szabó Lőrinc költészeté­ben önmagunkkal találkoz­hatunk : mindennapi életünk keservéivel és örömeivel, mindazzal, amellyel száza­dunk embere saját otthoná­ban is, naponta újra meg új­ra szembekerül. Költészeté­ben bemutatta, hogy korunk­ban a mindennapi élet mennyi drámával telített, a megmozdult világban össze­torlódott sorsok hányféle­képen metszik egymást, mekkora poklot és micsoda feloldódást tud szervezni körénk az élet. A század első felében,, két világégéstől és kiábrándító, embertelen helyzetektől meg­határozott években, egy nagyváros forgatagában ke­reste az emberi kapcsolatok jellegzetes meghatározóit. A hajsza az ember fölé nőtt, a hírközlés és a technika emberközelbe hozta a leg­távolabbi világokat — csak az ember maradt mindin­kább távol önmagától, ve­szítette el lehetőségeit, ki­szolgáltatottan és hökkenten kezdte önmagát keresni a körülötte kitágult és meg­ürült világban. A modem város nagysága, az emberi szellem csodái, és az ember kényelmét szolgáló fény­űzés láttán érzett alkotó­emberi büszkeség ihlette a fiatal Szabó Lőrinc lelkes leírásait és kozmikus eksztá­zisait; ugyanakkor kora em­bertelensége undorral tölti el, kicsinynek érzi az embert be nem teljesíthető igényei­vel szembesítve: minden idegen nagyságként áll szem­ben a pénztelen, kiszolgálta­tott emberrel. Ebből a két­ségbeesésből 'születik meg a húszas években a költői lá­zadás: a Kalibán és A sátán műremekei kötetek víziósora. Kalibánban az értelemelle- nesség hősét, a világratörő embertelen hatalmat min­tázza, a sátán „műremekei­ként” pedig a pénz uralmá­nak társadalmi freskóit raj­zolja meg. És szemben mind­ezzel az értelmetlen, az egyéniségétől megfosztott tö­meget vonultatja fel. A mindenütt és mindennek ki­szolgáltatott embert, köztük önmagát is, már csak e szörny világ produktumá­nak látja. De elfordulva a kinti világtól, önmagában, a belső végtelenben is e szörny világ tükörképétől undorodik: a társadalmi tra­gédiától indulva a személyi­ség tragédiáinak szenvedé­séhez jut el, végigkínlódva bomlásának pokoljárását. Ez lesz következő évtizedének, a harmincas éveknek a költői témája. Szabó Lőrinc 1929-től 1944-ig alakuló pályaszaka­sza a magyar líratörténet legnagyobb ellentmondásait sűríti magába. Lázadóként, a körülvevő ellenséges világ kiszolgáltatottjaként érkezik előző évtizedéből, hogy az­után — örökké elégedetlenül — mégis egyfajta keserű kü­lönbékét kössön a továbbra is tagadott világgal, sőt egyes hatalmi tényezőiben illúziói megvalósításának eszközét keresse. Hatalmas, kiemelkedő költői eredményeivel száza­dunk lírájának legnagyobb­jai között is helyet találhat, nem egy emberi gesztusával barátságra kötelezte vitat­kozó ellenfeleit is, ugyan­akkor tévedéseivel éppoly következetesen kétségbe is ejtette, ítéletre kényszerítette legjobb barátait is. A Te meg a világ kötettel induló korszakában a költő Szabó Lőrinc az „egyes” embernek a személyi és tárgyi környe­zetéhez fűződő kapcsolatait vizsgálja. Ezek a kapcsola­tok számára két formában realizálódnak: a megfigyelé­sek objektív tényeiben, és a társadalomtól magát elkülö­nítő ember szubjektív vá­gyaiban. Magára vállalt sze­mélyes különállása költésze­tét mégsem választja el, ha- hem összeköti százada hu­mánumával: a belső végte­lenben olyan általános em­beri törvényeket talált, ame­lyeknek esztétikai megfor­málásával maradandó költői értékeket teremtett. Pályája felszabadulás utá­ni betetőzése ennek a költői programnak: mérlegelése, összegezése és kiteljesítése. A Tücsökzene életmeditáció­jában az életrajz felidézése során gondolja végig az ember lételméleti helyzetét a természet rendjében, és jut el a magányos ember vívó­dásaitól a társas létezés ér­tékeinek vállalásához. A huszonhatodik év a kedvest sirató gyászszonettjeiben a mindennapi életben egymást keresztező szerepekre kény­szerülő emberi kötöttségek­kel szemben két ember ideá­lis kapcsolatának lehetősége­it mérlegeli „képzelt képze­lettel”. Utolsó verseiben, a Valami szép ciklus darabjai­ban egy sok megpróbáltatá­son, szenvedésen edződött ember veszi számba az élet adta pillanatokat: a fájda­lom és öröm egymást ki­egészítő, ellenpontozó hely­zeteiben, a derű lehetőségét keresi, és mutatja fel bú­csúzóul számunkra. Szabó Lőrinc saját életét tette rá költői kísérleteire, verseiben saját magán vég­zett megfigyelései során gon­dolta végig századunk embe­rének sorsát. Ebből az egyetlen, személyes véletle­nekből szövődő életből ke­reste ki azokat a mozzanato­kat, amelyekben általánosan fontos tényekre, viszonyítási pontokra tudott rámutatni. Egy több mint két évtizede halott költő idegrezdülései így kapcsolódhatnak közvet­lenül a miénkbe, azzal a természetességgel, mintha Szabó Lőrinc bennünk élne, a mi természetünket, a mi legszemélyesebb problémá­inkat írta volna meg. A Szabó Lőrinc-költészet így minden találkozáskor sajátos „lélekvándorlásba” kezd, már nem is a valaha élt ember néhai ellentmondásait, örömeit és szenvedéseit hall­juk ki szavából, de egyéni életünk vívódásai vissz­hangzanak benne. Kabdebó Lóránt Varga Géza: Kiserdő (érem) Szabó Lőrinc: A földvári mólón Partra dong a tó: nagyítóüveg­hús alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkül vagy tágul: a dirib-daráb roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan lüktetve futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog a fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát. Nyíló récék kereszthálózata borzong egymáson át ide-oda, s lent, a napsütötte fenékhomokon, hol halak húznak, lehelletfinom árnyuk együtt fut s együtt tűnik el a fénytörés színörvényeivel, mert máris új hullám nő és üveg­húsa alatt a torz terméskövek megint dagadnak-fogynak: tizenöt másodperc telt el, s két hullám között, mely jött s elomlott, most megint csorog a sok kis csurgó, fecseg és locsog, s megint árnyat húz a fenékre a felszín futó recehálózata, — s mindez folyton így ismétli magát, így, e játék, az örökléten át, így, e léhaság, s túlél minket is, és túléli ellenségünket is, túl, ez a semmi, ez a tünde kép, túl a királyok, hősök és a nép minden jövőjét: jelentéktelen, mégis másod, rettentő Végtelen! Varga Géza; Apród Csanády János: Látogatók Látogatókkal telnek meg az esték, kik társaságom megkeresték 25 év múltán, kiket soha nem kellett keresnem, mert mostoha sorsunkat összemosták a napok, munkásszállók és diákotthonok népe jön hozzám estebédre, és én bort nem, csak verset adhatok, egy-kézbe fogva kenyér, szalonna, s hagyma ■■— falatoznak ügyesen bicskával vers-étekre hagyva, s mondom: íme, teste lön az igének, és száll fölöttünk bús szeráfi ének. Csíki László: Kit így szeretnek... Kit így szeretnek, annak nem szabad rossz bőrbe bűnt, sem bánatokba — az egyenes legyen s mintha csak táncolva szememből kiforogna. Nem lophat ki apránként a létből a semmibe is elcsorgó tejed, öröm, mit máshol kell betöltened, sem testedből szakított gyermekek. Mit szeretek itt, ha te is elfogysz, akár a málnacukor a számban? Elszerettem a testet tetőled, hogy így lebegsz most, lélekre váltan? Másnak nem jutott már énmiűttam belőled: hát nekem hagyd meg magad — Rossz bőrbe búni — már én is rossz vagyok —, kit így szeretnek, annak nem szabad. TÉKA Lakatos Vince: Mécsvilágnál Ha eddig nem ismertük volna Lakatos Vince, az új­ságíró, filmrendező nevét, a „Naplemente” című, emléke­zetes tévésorozata vetítése­kor az egész ország megis­merte és megszerette. Olyan érzékenyen, nagy fogé­konysággal és mély, belülről fakadó lírával mutatta be ezeket az elárvult tanyai öregeket, mint senki előtte. Erre a teljesítményre csak az képes, aki nem csupán együk) feladatnak, témának tekinti a tanyák sorsát, de szívügyének is. Lakatos Vince — amint ír­ja — 1930-tól kíséri figye­lemmel a tanyai iskolákat. Hogy miért éppen az iskolá­kat? Mert egy társadalmi rendszer, egy osztály hely­zete sehol sem tapintható ki pontosabban, mint éppen az iskoláiban! Abban a mód­ban, ahogyan bánik a peda­gógusokkal, megbecsüli a ta­nítóit. Mert sokszor emleget­jük, hát el is koptatjuk ezt a szólást, miszerint a tanító a „nemzet napszámosa”. Hol­ott ez a kifejezés nem pon­tos! Nem, mert a napszámos azért megegyezik a gazdá­val, megalkuszik a bérre. A tanító olyan megalázó kö­rülmények és feltételek mellett is vállalta, hogy fog­lalkozik a legbecsesebb élő „anyaggal”: a gyermekekkel, aminél az állatok pásztorát is többre becsülték. Példá­kat éppen Lakatos Vince könyvében találunk erre (Tanító cselédbéren, Istálló iskolák, Egy kultúrpolitikai rémregény stb.). Ezek a ri­portok a harmincas években íródtak, s azóta lényegesen javult a helyzet. Ezek az esetleírások a maguk tényszerűségében, szűkszavúságukban a moz­gósító erejűek. Fél évszázad misszióban című cikksorozatában egy idős tanítónő életútját kísé­ri végig. „Toncsi tanító né­ni” élete noha egyéni, mar­káns, mégis jellemző és ál­talánosítható. Mint típus mindenképpen. A kilencgye­rekes tanító árván maradt gyerekeiből öt lett tanító. Fel­tehetően nem csupán a hiva­tástudat miatt, hanem mert a szegény gyerekeknek alig kínálkozott más lehetőség a tanulásra. Lakatos Vince ri­portalanya, „Toncsika”, a tanítóárvák kecskeméti in­tézetében nevelkedik fel, s kap diplomát. Amikor tízezer pedagógus volt állás nélkül, még örülhetett is, hogy Ta- jón, a tanya iskolában alkal­mazták. Itt élt, dolgozott 50 évig, ami emberéletnek je­lentős, de történelmi kor­szaknak sem elhanyagolható, hisz közbe esett a második világháború, a tanyai . isko­lák felvirágzása, majd (a legutóbbi évtizedben) az el­halása, elnéptelenedése is. Közben megváltozott (több­ször is) a szemlélet a ta­nyákról, javult valamelyest a pedagógusok sorsa is. Mégsem lehet megrendült- ség nélkül olvasni ezeket az oldalakat. Toncsi néni ugyan­is nem panaszkodik, sőt „szépnek” nevezi ezt az 50 évet! A szolgálat miatt, mert a „keze alatt” nőtt fel Tajó szinte minden lakosa (3 ezer ember), a nagyszülők­től az unokákig. De hogy mit jelentett (jelent ma is) egy fiatal lánynak a pusz­tán (ma: kis falvakban) egyedül megállni a talpán a mostoha körülmények kö­zött (nádfedeles, sárral ta­pasztott iskola, nedves vá­lyogház stb.), sokszor ellen­séges környezetben, azt meg sem érti például a városi ember. Lámpásnak lenni, akire felnéznek, tekintélyt szerezni, tiszteletet paran­csolni ott, ahol a tudásnak kevesebb becsülete van, mint a „jószágnak”, valóban hősi erőfeszítést és erős jel­lemet kívánt, s kíván ma is. Gondolunk-e erre ma, ami­kor a pedagógusok 87 száza­léka nő? Lehet-e szó egyéni boldogságról, harmonikus, kiegyensúlyozott életről egye­dül, pár nélkül? Toncsi né­ninek „szerencséje volt”, mert Tajóra helyeztek egy férfikollégát, aki a férje lett. „Toncsika néni csak egy a sok névtelen közül, aki a magyar oktatásügy hőse volt. Áldott legyen az emlékeze­tük!" — fejezi be a könyvét a szerző. Egyetértünk vele, nemes és szép gesztus ez a könyv. Tenni azonban — a mai Toncsi nénikért — ne­künk, a még élőknek kellene valamit, mert ha fogynak is a tanyák, maradtak még is­ten háta mögötti kis iskolák bőven! (Tankönyvkiadó, Budapest, 1979.) Horpácsi Sándor Varga Géza: Banya Meliorisz Béla: Idegenben Leverjük széttaposott cipőnkről a sarat kezünket vigyázva tesszük a rossz kilincsre s már csupán a gazda emberségében bízhatunk Hosszú lesz az éjszaka de falnak vetett háttal meghúzódnánk mi a vaskályha mellett is dobnánk a tűzre időnként az odakészített fából y

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents