Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-29 / 75. szám

1980. március 29., szombat o !\C1 Yalastyán Mihályné aranya Ugye, nem haragszik ked­ves Jutka, hogy így szólí­tom. Ennek is megvan az oka, hiszen olyan fiatalos, lelkes még most is, hiába mondogatja magának: las­sabban egy picit, augusztus­ban úgy is nyugdíjas leszel. Emlékszik, találkozásunkkor legelőször a 80 éves édesap­járól beszélt, aki az SZDP, majd a kommunista párt tagjaként mozgósította a szarvasi kubikosokat a jobb élet kivívására. Alapítója volt az örménykúti Petőfi Tsz-nek. A lányának már gondtalanabb jövőt szánt. Megértem, hogy elérzéke- nyült, amikor az 1950-es év került szóba. A fiatal ke­reskedősegéd csak nehezen tudott bekerülni a csabai ruhagyárba. A mosónő édes­anya mivel is indíthatta út­jára, mint azzal: állj meg a saját lábadon, fiam. Igaz, a barátnői segítették, megta­nult varrni. Freskóinget, munkaruhát készítettek ak­kor, kóstolgatták a nagyüze­mi termelést, éjjel is dolgoz­tak. Később szalagra került, nehezebb feladatokat is rá­bíztak. Amint a kávéját Kavar- gatta, arra gondoltam: kar­csú, szép lány lehetett. Bá­tor, harcias és töprengő. A „hőskor”, a falujárás idő­szaka még ma is megdobog­tatja a szívét. Kultúrműsor Tótkomlóson, gyapotszedés a közeli gazdaságokban. A mozgalom, az emberek iránti szeretet hajtotta. Nem kí­mélte magát. Havonta egy­szer utazott haza a szülei-' hez. A sivár albérlet sem zökkentette ki a megszokott ritmusából. Szalagvezető lett, miután a korszerűbb gépekkel megtanult bánni. Persze, hogy felfigyeltek rá: megválasztották szakszer­vezeti bizalminak, terme­lési felelősnek. Aztán elkö­vetkezett a kéthónapos SZOT-iskola. Már az első mondatoknál éreztem: sohasem felejtem el ezt a beszélgetést. Mit is jelentett akkor a Sztahanov- mozgalom, verseny? So­kat vitatkozunk erről mos­tanában. Érdekes, akik átél­ték, azok vállalják, minden buktatójával együtt. Valas- tyán Mihályné is. Ilyeneket mondott: valami célnak kell, hogy lebegjen az ember szeme előtt. Tennivalója bő­ven akadt. Bizony, elég ré­gen: 1952 januárjában lett függetlenített szakszervezeti titkár. Elmesélte az 1956-os eseményeket. Röstellem, de nem tudom én azt úgy visz- szaadni. Teljességében, in­dulatok nélkül, ahogy el­mondta. A feketelistán az ön neve is szerepelt, a leg­jobbnak vélt aktívája az asztal tetején állva szidal­mazta. Harcolt a munkásta­nács döntései ellen. Hogyan képzelitek: munka nélkül nem lehet élni! Éjjel, a sö­tétben ment haza, kislányát a kocsiban tolva. Előtte még szétosztották az üzemben a nehezen megszerzett élelmi­szert. Nem félt, hitt vala­miben. Ekkor 5 éve volt tag­ja a pártnak. Míg beszélt, azon törtem a fejem: vajon megérte-e? A sok áldozat, olykor a kese­rűség, mert ilyen is előfor­dult. Sohasem hallgatott a szirének énekére. Termé­szetesen örült a Munka Ér­demrend bronz fokozatának, amit 1957-ben és 1970-ben nyújtottak át. Nézte a pi­ciny dobozkát, és kérdezte: milyen a nők társadalmi megbecsülése, hogyan áll­ják meg a helyüket a köz­életben? A válasz nem min­dig egyértelmű. Néha nógat­ni kell őket: no, kislányok, csináljátok, ti pártonkívüli kommunisták vagytok, ön­állóan, mert a folytonos anyáskodás sem jó. A FÉ- KON Ruházati Vállalat bé­késcsabai gyárában 940-en dolgoznak, ennek 93 százalé­ka nő, 60 százalékuk pedig 30 éven aluli. A bizalmiak zöme tizen- és huszonéves. Nem is vall velük szégyent. Mozgósítanak, tanulnak, ma­gukénak érzik a gyárat. Nagyjából 1963-ig alig volt előrelépés. Azóta rendszere­sen emelik a béreket, üzem­csarnok, szociális létesítmény épült, gépesítettek. Üdülőt hoztak létre Szanazugban, bővítették a bölcsődét, az or­vosi rendelőben még pszi­chológus is megfordul. Becsülöm önben, hogy mindig másokért, a közössé­gért dolgozott. Pátosz nélkül írom le ezeket, hiszen tu­dom: szerényen elhárítaná a dicséretet. Azt mondta: min­dent a kollektívának, a fér­jének, a kislányának köszön­het, az ő segítségük, megér­tésük nélkül aligha kapta volna meg március 8-án a Parlamentben a Munka Ér­demrend arany fokozatát. Nem tudom, mikor találko­zunk újra. Engedje meg, hogy hosszú életet, boldog nyugdíjas éveket kívánjak kollégáim nevében is: Seres Sándor Fotó: Gál Edit II táppénzes napok háttere Az indokolt táppénzre vé­telt senki sem vitatja, de ismerünk példákat arra is, hogy víkendtelket kapáltak, kukoricát törték ez idő alatt néhányon. A táppénzfegye­lem megszilárdításáról 1975- ben hoztak határozatot. Fő­állású felülvizsgáló főorvoso­kat neveztek ki, és egy or­szágos mozgalom keretében dolgoztak tovább a rendelő- intézetek és a körzetek. A határozat utáni évben je­lentős eredmény mutatkozott, az ezt követő években to­vábbi csökkenés, majd is­mét lassú növekedés tapasz­talható országosan. A szeg­halmi járásban az elmúlt évek alatt jóval kevesebb lett a táppénzes napok szá­ma, s az évek során egy fo­lyamatos, lassú ütemű csök­kenést értek el. Milyen módszerrel, milyen intézke­désekkel? Erről beszélget­tünk az illetékessel: dr. Vá- ghy Imre felülvizsgáló fő­orvossal. Számok és tények Az első év értékelése után — az országos mozgalom ré­szeként — itt is kiváló ered­mények mutatkoztak. Szeg­halom és a járás körzetei­ben több mint 207 ezerről csaknem 136 ezerre csök­kent a táppénzes napok szá­ma. Három évvel ezelőtt az országos eredmények stag­náltak, hasonló jelenség volt tapasztalható Szeghalmon is. Ezután, különösen ipari te­lepüléseken, újabb növeke­dés következett be. Szeghal­mon viszont egyre kevesebb a táppénzen levők száma. A folyamatos és rendsze­res ellenőrzések során a be­tegekről készített orvosi fel­jegyzések alapján évekre visszamenően követhetők és indokolhatók a táppénzre vé­telek. Néhány munkahelyen fordul ma már csak elő, hogy munka híján táppénzre küldik a dolgozókat. Az ter­mészetes, hogy a betegséget meg kell gyógyítani. Ez az egyén és a társadalom közös érdeke. A népgazdaság érde­ke viszont az, hogy minél kevesebb munkahelyi hiány­zás legyen. De nem azon az áron, hogy gyógyulás előtt visszaküld jék munkába a be­teget. Az olyan visszás ese­teket azonban feltétlenül meg kell szüntetni, amelyek „álbetegséget” takámak. Tény az is, hogy az orvo­si rehabilitációt ma mégnem követi a munkahelyi reha­bilitáció. Emiatt egy évig táppénzen tartanak betege­ket, akik, h,a nem is egész napos, de részmunkaidőben tudiiának dolgozni. Az eredmények mögött önkéntelenül adódik a kérdés, hogyan érték el eze­ket az eredményeket? Rend­szeressé váltak a hetenkénti felülvizsgálatok az ipari és mezőgazdasági üzemekben. Az elmúlt évek alatt jó szak­mai és konzultációs kapcso­lat alakult ki az ellenőrző és a körzeti orvosok között. A felülvizsgálat szúrópróbasze­rűen, a fekvő betegekre is kiterjedt. A felülvizsgáló és a beteg között néha vitás esetek is előfordulnak. Ilyenkor a Gyulán működő főorvosi bi­zottság tesz „igazságot”. Ez a bizottság a munkaképesség csökkenésének megállapítá­sában is aktívan részt vesz. Az együttes munkához a já­rási kórház igazgatója és a rendelő intézet vezetője gép­kocsit biztosít a felülvizsgá­ló főorvosnak. Néha ők ma­guk is részt vesznek egy-egy felülvizsgálaton. A megyei szakfőorvos irá­nyításával segíti a felülvizs­gáló főorvosok tevékenysé­gét, alakítja véleményével a konzultációkon a betegségek megítélését. Fontos ez azért is, mert egy-egy felülvizsgá­lat jogi fórum is, ahol kide­rül, hogy a beteg munkába állítható-e, vagy sem. Van ugyanis különbség a gyógyu­lás és a munkaképesség tel­jessége között. Tapasztalhat­juk, hiszen egy influenzából felépült dolgozó még néhány napig lassúbban tud csak dolgozni, mint a betegség előtt. Nem mindegy tehát, milyen az orvos és a felül­vizsgáló közös döntése a munkaképességről. Vannak még lehetőségek Értékes numizmatikai gyűjtemény került a kalocsai Viski Károly Múzeum tulajdonába. Az első felmérések szerint csaknem nyolcezer-ötszáz fémpénzből és igen sok régi em­lékéremből áll a gyűjtemény. Az első felmérések szerint két­ezerre tehető a római korból származó pénzek száma, jelen­tős a magyar vonatkozású pénzanyag is, amely az Árpád- házi kortól 1949-ig terjed. Gondos restaurálás és felmérés után hamarosan állandó kiállításon mutatják be a gyűjte­ményt (MTI-fotó: Karáth Imre felvétele — KS) Az üzemorvosi hálózatfej­lesztésével — üzemekben, tsz-ekben egyaránt — to­vább csökkenthető a táppén­zes napok száma, javítható a táppénzes fegyelem. Egy elveszett kezdeményezés is hasznosítható lenne: a mun­kások és az orvosok talál­kozóján deríthetnének fényt az orvos és beteg kapcsola­tának hibáira. És egyáltalán, a betegségek fajtáinak, gyó­gyulásainak felmerülő kér­déseire adhatna választ a fó­rum. Kevés ilyen munkás­orvos találkozóról hallottunk. A rehabilitáció kérdése megoldható lenne, ha egy községben egy ilyen munka­helyet létrehoznának. Pil­lanatnyilag bizonyosan nem egyszerű egy ilyen munka­hely létrehozása, hosszú tá­von azonban kifizetődő len­ne. Kevés szövetkezetben adott ma még az a lehetőség, hogy a dolgozó fiatal anyáknak terhességük félideje után könnyebb munkát biztosítsa­nak. A lehetőségek hiányá­ban ezzel is szaporodik a táppénzes napok száma. A felülvizsgálatok adminisztrá­cióját könnyítené, ha számí­tógépek dolgoznák fel az egészségügy adatait, melye­ket tárolni lehetne egy me­móriaegységben, az összeha­sonlítás néhány pillanat mű­ve lenne csupán. De vajon nincs-e szükség szemléletváltozásra? Mert erre a témára is igaz az a megállapítás, hogy a mun­kafegyelem és a jó munka- szervezés kellő hatással len­ne a táppénzhelyzetre. S ta­lán az egészségesebb élet­mód — több mozgás, vita­mindús étkezés — is csök­kentené a betegnapok szá­mát. Számadó Julianna „Miért kell olyan mereven különbséget tenni...?” A kongresszusi irányelvek­ben egyértelműen megfogal­mazódott, mit vár el a párt a tömegszervezetektől és — mozgalmaktól — így a Haza­fias Népfronttól is — a jövő­ben. Az ide vonatkozó fel­adatokkal kapcsolatban töb­bek között ez olvasható: „Növekedjék szerepük, fele­lősségük a különböző érde­kek feltárásában, egyezteté­sében és a társadalmi érde­kek megfelelő érvényesítésé­ben.” *8* Szerencsére mindig voltak, vannak és lesznek olyan em­berek, akiknek — függetle­nül attól: hogy pillanatnyilag ártanak-e vagy használnak-e maguknak — erős és mély igazságérzetük azt diktálja: alkalmas pillanatban feltét­lenül hangot kell adni egy- egy közösség véleményének, javaslatának, még akkor is, ha ezzel bizonyos személyek, csoportok nemtetszését vált­hatják ki. Sokszor a külön­böző nézetek nemes szándé­kú ütköztetésével éppen az ilyen és nem a kollektív fej­bólogató, soha ellent nem mondó vitákban sikerült megoldást találni számos kérdésre. Szókimondó, reális és jó­zan ítélőképességgel rendel­kező fiatalembernek ismer­tem meg L ócskái Mihály elektroműszerészt, a gyulai Munkácsy Tsz üzemág- vezetőjét. Mire alapozom ál­lításomat? Elsősorban arra, hogy évek óta figyelemmel kísérem megnyilatkozásait azokon a HNF megyei elnök­ségi üléseken, amelyeken mint alelnök, ő is részt vesz. Ha szükségesnek látja, bát­ran hozzászól, érvel, dicsér, bírál, polemizál egy-egy té­mában. Azt viszont nem mer­ném állítani, hogy még sose hagyta magát meggyőzni. No, persze csak akkor, ha sike­rült az ő számára is elfo­gadható érveket, indokokat felsorakoztatni egymással. Képtelenség lenne valaki­nek jellemét kizárólag feszes hozzászólásai alapján körvo­nalazni. Ehhez még az egyé­ni, a kötetlenebb hangvételű beszélgetések is szükségesek. A munkahelyi találkozáson kívül jó alkalom kínálkozik erre a tanácskozások szüne­teiben. Ily módon évek fo­lyamán apró mozaikokból egyre élesebben rajzolódott ki ennek a fiatalembernek a képe, aki — mint említet­tük — indokolt esetben haj­landó bárhol, bármikor és bárkivel vitatkozni vagy el­beszélgetni egy-egy kérdés­ről. A közéletiséggel már az 1960-as évek elején mint gimnazista, a békéscsabai RFG KISZ-alapszervezetében kezdett megismerkedni. Fel­sőbb osztályba kerülve a csúcsvezetőségben tevékeny­kedett, s a többiekkel együtt sok-sok akciót szervezett. Ezek a KISZ-es fiatalok 1964-ben 17 ezer óra társa­dalmi munkát teljesítettek: árkokat, csatornákat ástak, katalogizálták a megyei könyvtár archív anyagát, rendezték az SZTK-ban a kartotékokat és így tovább. A szervezők egyhetes juta­lomüdülésen vettek részt Csehszlovákiában. Az érettségi után Locskai Mihály kitanulta az elektro­műszerész szakmát. Először a Moziüzemi Vállalatnál he­lyezkedett el, majd a Textil- feldolgozó Szövetkezethez ke­rült. Ez nem jelentette azt, hogy a KISZ-munkával fel­hagyott. Sőt, pontosan az if­júsági mozgalomban folyta­tott munkájára figyeltek fel a párt- és más tömegszerve­zetek is. Azokat az esemé­nyeket a következőképpen idézte fel: „Meghívót kaptam 1972-ben a népfront városi vezetőségválasztó gyűlésére, ahol megválasztottak megyei küldöttnek, majd a HNF megyei elnökségének is tag­ja lettem. Sose fogom elfe­lejteni Darvas József írónak, a HNF OT akkori alelnöké- nek ott elhangzott szavait: A mai életünk rákfenéje a hitetlenség és a cinizmus ... Ez a megállapítás annakide­jén nagyon megragadott en­gém. A problémák feloldásá­hoz -jó útmutatót adott az MSZMP XI. kongresszusa. Nagyon helyeseltem, hogy ilyen nyílt politikát folytat a párt, és így titkolózás sincs. Ügy érzem, ez a je­lenség még inkább erősödni fog a mostani plénumon. Locskai Mihály elégedet­ten beszélt a marxizmus—le- ninizmus esti egyetemének általános tagozatán szerzett ismeretekről is. Mint mon­dotta, már az első évfolya­mon megvilágosodtak előtte olyan filozófiai kérdések, amelyekre a KISZ-ben nem kaphatott választ. A politi­kai, ideológiai, társadalmi és gazdasági problémák tanul­mányozása közben jött rá, hogy a szocializmus nem „rózsaszínben tündöklő va­lami”, hanem egy fejlődő, de nem ellentmondás nélküli társadalmi rendszer, amely a legtöbbet tudja adni a töme­geknek. Arra a kérdésre, voltak-e vitái a szemináriumokon, ezt válaszolta: „Természetesen. Mindig is érthetetlen maradt számomra, miért kell olyan mereven különbséget tenni az állami és a szövetkezeti iparban dolgozó munkások között, holott az utóbbiak is olyan munkahelyen építik a szocializmust, amely nem magán-, hanem csoporttulaj­donon alapszik? Sőt, amikor megszavaztatták bennünket, azt mondták: a szövetkezeti tulajdon is állami tulaj­don ... Aztán megmagyaráz­ták: mindkét iparág egyre inkább közeledik egymás­hoz ...” Noha beszélgető partnerem pártonkívüli, társadalmi funkciója, egyéni kíváncsisá­ga, érdeklődése, mégis arra ösztönözte, hogy minél na­gyobb figyelemmel kísérje végig a XII. pártkongresszus eseményeit. Ezután feltettem egy má­sik kérdést is: mit mondott volna ő el egy ilyen orszá­gos jelentőségű tanácskozá­son? Megemlítette, hogy a szövetkezeti iparban dolgozó fiatalok hátrányos helyzeté­nek témáján kívül szóba hozta volna a bérszínvonal problémáját is. „Mintha a számból vette volna ki az egyik tévéműsorban szereplő fiatal a következő szava­kat. Valahogy így fogalma­zott: a mostani bérszínvonal merev és rugalmatlan dolog, mert a vezető nincs érdekel­ve abban, hogy túllépje azt. Sőt, ha ezt megteszi, akkor prémiummegvonással bün­tetik ...” Locskai Mihály, mint a szövetkezet üzemágvezetője nemcsak Békés, hanem Csongrád és Hajdú-Bihar megye településeit is felke­resi. Ez munkájával kapcso­latos. Tapasztalataira hivat­kozva a Hazafias Népfrontot igen demokratikus szervezet­nek tartja, amelynek rendez­vényein — a párt szövetségi politikájával összhangban — mindenki szabadon elmond­hatja véleményét. Ennek el­lenére szerinte még az eddi­gieknél is nagyobb tekintélyt kellene adni a mozgalomnak. Jóllehet sok múlik azon, mennyire tartja szívügyének egy-egy aktíva saját körzeté­nek, településének gondjait, s milyen szívósan küzd a kö­zös célok, tervek valóravál- tásáért. Bukovinszky István Fotó: Gál Edit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents