Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-23 / 70. szám
1980. március 23., vasárnap o Ha már a kezdet is jó... Akkor bizonyára nem lesz baj a folytatással sem. Hiszen Békéscsaba egyik legfiatalabb Intézményében, az 1979. januárja óta működó egészségügyi gyermekotthonban már a munka tényleges megkezdése elótt megalakult a KlSZ-alap- szervezet. Talán éppen a rájuk nehezedő feladatok súlya kovácsolta igazi közösséggé a fiatalokat. A KISZ-alapszervezet pat- ronálója, a fiatalos lendületű Sztankó Lászlóné gazdaságvezető már az első lépéseknél szárnya alá vette a fiatalokat. — Amit tudni kell az indulásunkról : valamikor az intézetünk helyén szeméttelep volt. Aminek megszűntét a lakók ma sem akarják tudomásul venni — vált szigorúra a hangja. — A KISZ- eseink éppen most készülnek egy felhívás megfogalmazására. Ebben a város KISZ-szervezeteit arra kérnék, indítsanak együttes erővel egy olyan mozgalmat, amelyben mindegyikük vállalná „saját háza tájának”, azaz környezetének rendben tartását. Ezen felül szórólapokat is osztanának a környékünkön lakóknak, kérvén őket arra, hogy ne szennyezzék az oly sok erőfeszítéssel megszépített környezetünket. E kis kitérő után akkor térjünk vissza a kezdetekhez ... Intézményünkbe ’78 novemberétől folyamatosan vettük fel a dolgozókat. Így végezhettük együtt az épület takarítását, a bútorok bepakolását, a park kialakítását, a beton buszforduló megépítését, de még a járdát is. Rengeteg áldozatot követelt ez mindnyájunktól. S már ekkor, pedig még gyerek sem volt az intézetünkben, november 28- án, 27 taggal megalakult a KISZ-alapszervezet. — Azóta a taglétszámunk 50 fölé emelkedett — szól közbe az alapszervezet titkára, Török Pál. Sőt! December 12-én megtartottuk az intézményi ifjúsági parlamentet is. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a fiatalok a kezdeti nehézségekkel járó problémákat vetették fel. Hogy nincs villany, és messze van a legközelebbi buszmegálló. S a különböző egészségügyi intézményekhez a beindulásig elhelyezett szakdolgozókat csak ímmel-ámmal fogadták. (Bár erről egy ellenkező tartalmú felszólalás is elhangzott.) A parlamenten felvetődő kérdések azóta egytől-egyig megoldódtak. Helyébe más gondok, feladatok léptek. — Nálunk nagyon sok a fiatal — kapcsolódik a beszélgetésbe a később betoppanó Tóth Ferencné, főnővér. — Először is a pályakezdőket meg kellett^ ismertetni a feladatokkal. 146 mozgás- és értelmi fogyatékos gyerekünk van. Akiknek a szakszerű ellátás mellett otthont is kellett teremtenünk. S ebben nagyon sok segítséget adtak a fiatalok. Saját kézimunkáikkal feldíszítették a szobákat, kedves születésnapi ünnepségeket tartanak a gyerekeknek, s jól sikerült idén a számukra megrendezett farsang is. — Bár jó itt a haúgulat, úgy érzem, még mindig nem szoktuk meg eléggé egymást — ellenkezik Török Pál. — Nálunk váltott műszak van, 42 órás munkahéttel dolgozunk. S ezért a rendezvényeinkre a KISZ-tagok felét sem mindig sikerül összeverbuválni. Egyáltalán nem vagyok elégedett a munkánkkal, hiszen sok mindent lehetne itt csinálni! Elsősorban olyan programokat kellene szervezni, amelyeken biztosítani tudnánk a dolgozók teljes kikapcsolódását. Mert nagyon kimerítő, felelősségteljes hivatás ez. Itt nem lehet lazítani. Éppen a szabad idő hasznos eltöltésére alakult meg női kézilabdacsapatunk, sőt, többen jelentkeztek a cselgáncsedzésekre is. Május 1-én avatjuk a 22x44 méteres kézi- labdapályánkat, és kikapcsolódásként sátoros hétvégeket tervezünk a tüdőkórház melletti üdülőtelkünkön. Ezt a telket egyébként a megyei tanács egészségügyi osztályától kaptuk. A gaztalanítást már el is végeztük.) De idén jelentősen javult a kapcsolatunk a megyei tanács apparátusi KISZ-szervezetével is, ahova tartozunk. Mindezek ellenére állítom, van itt azért néha pangás is. — Pangásról szó sincs! Nem értek egyet Palival — mondja Sztánné. — Mert nem veszi számításba azokat az elismerésre méltó eredményeket, amelyeket elértünk, s azt, hogy nekünk mindent most kellett először csinálni. Idén alakult meg például a közművelődési bizottságunk is. S ők is életükben először készítettek közművelődési tervet. Ezenkívül a KISZ eredményesen tevékenykedő patronáló hálózatot is alakított ki. Itt van például a Nagy Sándor laktanya KISZ-szervezetével kötött szerződésünk. Ebben olyan pont is szerepel, hogy velük együtt, valamint a kivitelező vállalat KlSZ-szer- vezetével közösen védnökséget vállalnak az 1980-ban tervbe vett mosoda, szolgálati lakás és a KISZ-klub építése felett. Egyébként is, a hagyományteremtés időszakát éljük... — A belső hagyományteremtés mellett azonban — hangsúlyozza a főnővér —, egyben kifelé forradalmasítani is szeretnénk: Azaz tudatosítani, hogy milyen munka folyik intézményünkben, hiszen még az egészségügyi pályáról hozzánk érkezők sem tudják. Feladatunk megszerettetni, vonzóvá tenni ezt a pályát. Tehát nemcsak belső életünket kell jobbá szervezni, de a kívülállók szemléletén is változtatnunk kell. — Hát éppen ezért mozgolódunk — kap a témán a KISZ-titkár —, hogy megismerjék mások is az itt folyó életet. S emellett az is feladatunk, hogy idekössük dolgozóinkat, mert egy-két év után eleinte sokan elmentek innen. De a kezdetek óta együtt küzdő kis kollektívánk: az ittragadt. Inkább azok menekültek el, akik már a készbe érkeztek. Hányszor tartottunk úgy KISZ-gyűlést, hogy kiadtam a vezényszót: irány a csempe! De nem ám a nevezetes szórakozóhelyet, hanem a szobákat beborító csempe- burkolatot értettük ezalatt. Azokat kellett súrolni ugyanis. S talán éppen ez vált összekötő kapoccsá közöttünk. — Nemrég szocialista munkamozgalmat is indítottunk — mondja a gazdaságvezető. — Hét munkabrigádunk alakult. A mozgalomból eredő vállalásokat a KISZ egyéni vállalásként is elfogadta. Közben útrakelünk. Az otthonossá varázsolt intézmény dolgozóit egy kívülálló akár irigyelhetné is. A gyönyörű rendelőkért, a különös gonddal felszerelt fogászatért, vagy a legjobban ellátott óvodai csoportok emlékét idéző foglalkoztatókért. D& csak az ott élők tudják, hogy életük percről percre ismétlődő apró küzdelmekből áll. S egyéb gondok is vannak. Nincs raktár, repedeznek a falak, a mosoda pedig egy kis lyukban kapott helyet. A fiatalok így is örülnek annak a parányi klubnak, ahol átmenetileg fészket rakhattak. Végzett munkájuk alapján valóban dicséretet érdemelnek. Hiszen arra, amit egymásért, intézményükért már eddig is tettek, mások hosszú évek alatt sem képesek. De a jó szó mellé az is ide kívánkozik, hogy minderre csak olyan intézményvezetés mellett lehettek képesek, ahol a vezetőkhöz mutató utat nem szakítják meg „zárt ajtók”, s ahol a kimért, hivatalos hang ismeretlen. Mert meghallgatják, sőt segítik a fiatalokat amellett, hogy Szigorúan követelnek is tőlük. B. Sajti Emese Csak néhányan fémek be a parányi klubszobába Fotó: Gál Edit A nyérces Kati Mottó: Vannak emberek, akik kényszerűségből dolgoznak, vannak, akik a még több pénzért, mások az érvényesülésért. És vannak a megszállottak, akiket nem a pénz, nem is a karriervágy hajt, hanem egy magasabb rendű emberi érzés, amit az alkotó munka örömének szokás nevezni. Mint egy idegszál. Hihetetlenül vékony, fürge, hajlékony kis asszony. Arcát rakoncátlan, ezerfelé göndörödő barna haj keretezi. Mindig a szemébe néz annak, akivel beszél. Nyílt, őszinte, nagy munkabírású ember. Megszállottja a munkájának; a nyérctenyésztésnek. A zsa- dányiak úgy is hívják Val- dáné Perge Katit: a nyérces Kati. Történt az elmúlt nyáron, egy forró augusztusi vasárnap reggel, hogy Kati a családjával a strandra indult. Fél 10 körül már csak arra tudott gondolni, mi van a telepen, bírják-e a nyércek a hőséget, kaptak-e elég vizet, nem romlott-e meg a takarmány? Tízkor csak annyit mondott: „El kell mennem!” Beült a Skodájába, és irány Zsadány. Mire a telepre ért, 27 kis jószág már elpusztult. Gyors közbeavatkozás, gyógyszer — másnap egyetlen egy elhullás volt. lágyul el a hangja —, mikor este beléptem a lakásajtón, a gombóc mindig a torkomban volt. Elváltam, van egy szép nagy fiam. Otthon, Karcagon, a szüleimnél él. Minden perc szörnyű, amit nélküle kell eltölteni. Sokszor eszembe jutott^ vajon van-e jo„Hát lehet őket nem szeretni?” Akkor még szinte semmit sem tudott a nyérctenyésztésről. Átböngészte a kevés hozzáférhető szakirodalmat, és megtanulta a telep dolgozóitól a fogásokat. De hogyan tovább? Hamarosan rájött, hogy a takarmányozásban rejlik az eredményes teFotó: Veress Erzsi öt éve, 1975 végén került Kati vezetőnek a telepre, az ország akkoriban egyetlen nyérctelepére, melynek először a biharugrai gazdaság volt a legközelebbi gazdája, aztán a ZÖLDÉRT, majd 1978 januárjában megvette a ráckevei Aranykalász Tsz. Néhány adat, amely egyúttal minősíti Kati munkáját: 1975-ben a telep „eredménye” 2,5 milliós veszteség. 1976 végén 960 ezer forint nyereség. 1977: 2 millió forint nyereség. 1978: 3 millió 960 ezer forint nyereség. És a múlt év várható eredménye szintén 4 millió forint körüli lesz. A telepet — miután a nyérceknek nyugalomra, csendre van szüksége — Zsadány határában, „az isten háta mögött” alakították ki, ahol a mai napig se telefon, se telex nincs. Itt kapott annak idején szolgálati lakást is Kati. Itt él ötödik éve, egyedül, a nyércekkel, a könyveivel. Itt tanulta meg, a saját kárán, mi is a titkuk ezeknek a fura, értékes kis állatoknak, és hogyan lehet a minimálisra csökkenteni az elhullást, sok, és jó minőségű szőrmét produkálni. — Dehogy voltam én itt egyedül! Azt se tudtam, hol áll a fejem, annyi dolog szakadt rám egyszerre, amikor idekerültem! — hárítja el indulatosan a megjegyzést Kati. — Azt ígérték, hogy amikor ide jövök, itt lesznek még a norvég szakemberek, majd tőlük szépen megtanulom a legfontosabbakat. Hát, a csudát voltak itt! Ügy rám maradt minden, mint szamárra a fül! — Igaz — gom megfosztani őt attól, hogy velem lehessen. A hét első felében mindig abból éltem, hogy most voltam otthon, második felében meg az biztatott, hogy megyek haza. <!>. ríf Beszélgetés közben sokszor támasztja ki két kézzel a derekát, feláll, pár lépést tesz, visszaül. Izületi betegség kínozza. — Tíz évig jártam a karcagi határt, lovon, biciklin, gyalog, mikor hogy lehetett. Nem csoda, hogy összeszedtem ezt a nyavalyát —magyarázza. — Hogyan került éppen ide Karcagról? — Annak története van. A 10 éves találkozónkon mondtam az egykori évfolyamtársaimnak : ha tudtok olyan helyet, ahol nem kell ennyit mászkálni, akkor szóljatok. Egyikük itt dolgozott Bihar- ugrán. ö javasolta, jöjjek el a juhászaiba. Aztán a gazdaság igazgatója — háromórás, szakmai vizsgának is beillő beszélgetés után — azt mondta: Ka a saját gyerekem lenne, akkor is azt mondanám, hogy ne a juhá- szatot vállalja, hanem itt van egy csodálatos kis állat, a nyérc. Kihoztak ide a telepre is. Csak bámultam, ilyen kis állatokat még sose láttam. Mondtam is: nem tudok én ezekkel mit kezdeni! Aztán két hónap múlva idejöttem. Izgatott a nehéz feladat. nyésztés titka. Sok álmatlan éjszaka, fáradságos kísérletezések után sikerült olyan tenyésztési módszert kidolgoznia, amely most kezd igazán gyümölcsözni. Minimális az elhullás, jó minőségű a telepen kikészített szőrme, a gerezna, amelyből a nagy értékű nercbunda készül. — Csodálatos szép kis jószág, és a világ legkényesebb állata ez — vidámodik meg Kati a ketrecek között, kezében egy dühösen harap- dáló nyérccel. — Rendkívül érzékenyek a hőre, a zajra, az időjárásra, de legjobban a takarmányra. Nemes belsőrészt esznek, de ha egy kicsit is romlott, elhullanak tőle. Ha például fialás közben valami megzavarja őket, felfalják kölykeiket. Rendkívül érzékeny az idegrendszerük, percek alatt sokkos állapotba kerülhetnek, és elpusztulnak. A sikeres tenyésztési módszer — Kati értékes szakmai titka. S ami nem titok: nagy szeretettel, időt, fáradtságot nem kímélve foglalkozik a „csodálatos kis jószágokkal”, egészen megszállottja lett a nyérctenyésztésnek. S mennyi áldozatot hozott ezért! — Megérte, Kati? Gondolkodás nélkül vágja rá: — Igen! Én minden este úgy fekszem le, hogy amiért megfizetnek, azért megdolgoztam. És ha az ember azt is érzi, nemcsak dolgozik, hanem alkot is ... ! Tóth Ibolya
