Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-19 / 66. szám
1980. március 19., szerda Új Aurora-füzetek Békésben Az első könyvecske, amely az elmúlt esztendő karácsonyán jutott el a szerencsés könyvgyűjtőkhöz, a Gyulán élő Csoór István három novelláját tartalmazza. A füzet címadója, A hangok messzire szállnak. Kilenc oldal, negyedórás olvasmány, megrendítő élmény. Vak ember megy a Körösgáton ebben a Csoór-novel- lában a lánya, veje tanyája felé. Megy, ahogy megszokta régről, vakon is látva a fasorokat, a rianó nyulat, a Körös széles játszóját, telisteli kötésig érő cigányzabbal és lenyakazott fűzcsonkokkal. Megy a vak ember a még látón ismerős úton, a gát tetején, ahol minden messzire szálló hang tovább vezeti a tanya felé. Az író láttató ereje, ízes, jó illatú szavainak füzérsora ugyanúgy vezeti az olvasót mindig csak tovább, ahogy a vak ember megy azon a gáton, nyugodtan, magabiztosan, hiszen a legkisebb hajlat, a megszólaló hangok, köszönések mind a régiek; még srapnelsebesülése előttről valók, azelőtt- ről, hogy az örök éjszaka rátelepedett a szemeire. De nem ám a szívére, eszére, mert Csoór novellahősei legyenek bár az életnek legmélyebb bugyrában, egyet sosem felejtenek el: a tiszta lelkű emberhez méltó ösztönös jókedvet, de legalábbis a fanyarul megható humort, a bajokon való felülemelkedés ősi gyógyszerét. Aztán, amikor mellbevágóan szokatlan zaj üti meg a vak ember fülét, az író remek fordulattal hozza elő a világ változásait, az öntözőkanálist ásó gép távolodó-közeledő brummo- gását, azt a mérhetetlen erőt, melyet látó világában még nem érezhetett, és amiről most, elébe futó unokája mesél neki, mintha az öreg is látná mi új történik a régi tanya körül. Közben „csendesen falatozták a levegőt” és „a hátuk mögül bátortalan kocogással szállingózott elő a virágzó zsálya illata, és előttük pedig vágtató lépésekkel száguldott a gépek olaj- és benzinszaga .. Költészet ez, prózában. A második a Csókafészek. Két szomszéd, az ács és a kőműves egymást ugrasztó disznótoros kalandját anek- dotázza derűs, döcögő nevetéssel a „kölcsönkenyér visz- szajár” közmondásos igazságát bizonygatva; míg a harmadik, a Tollaslabda megint vízivilágba kalauzolja olvasóját. Amikor a víz nem a tükrös, szép arcát, fényes sodrú futamodását tartja elénk, hanem a kegyetlent, a kérlelhetetlent, a gyilkolót. Az életet magát: hogyan múlik el minden nagy fájdalom és szomorúság, hogyan győzi le az új nap a tegnapot, az árnyakat, a klottgatyás, halott kisgyerek tragédiáját. Csoór István novellaterméséből a szerkesztő, Filadelfi Mihály értő válogatása az író arcának felrajzolását szinte tökéletesen teljesíti; aki Csoór e három írását olvassa, feltétlenül kedvet kap arra, hogy regényeivel, más novelláival is megismerkedjen. Feltehető, sőt biztos, hogy az Üj Aurora-füzetek sorozatnak ez egyik célja is, és mint ilyen hézagpótló, régen esedékes vállalkozás. Nem is váratott magára sokáig a másik kétíves, melyben A hallgatás ellen címmel Tomka Mihály verseiből kapunk ízelítőt. A fiatal költő, az Űj Aurora szerkesztőségi belső munkatársa^ már évek óta bizonyítja bontakozó tehetségét, mondanivalójának igazságait, súlyát, mélységét. Amikor ez első időkben lapunk kulturális mellékletében, a Köröstájban jelentkezett, egyéni színt festő, hangot megütő költeményeit szívesen olvasták az irodalom kedvelői. Azóta csak annyiban változott, hogy növekedett benne a látóhatár, és jobban érzi a „kozmosznyi éjszaka ezernyi villamos bogarát”, a csillagokat, ahogy Tengerár című versében — a füzet első költeménye — emlékeit megidézi, emlékeit, melyek félreérthetetlen kiindulópontjaivá nemesednek. Huszonkét vers éppen elég ahhoz, hogy szerzőjükről a legszükségesebbet megtudhassuk. Nehéz a válogatás, de a második kötetet is szerkesztő Filadelfi Mihály jól ismeri Tomka költői világát, és erre biztonságosan támaszkodva emelte ki a huszonkettőt, rakta sorba, nyújtja át nekünk, olvasóknak a költővel együtt. Szép, kemény, a szülőföldhöz, a családhoz ragaszkodó képeket villantanak fel Tomka Mihály versei, jelezve hovátartozását, indulásait és útjának irányát egyazonképpen. Míg az őszelőben már kimondja, hogy „nyugtalanul útra készülök”, addig később, pár lappal odébb már megérkezésekről is tudósít, és mindarról, amit útja közben látott, átélt, magáévá tett. Különös, hogy éppen a Magányunk leltára című versében vall így e földről itt: „Földdarabnyi rokon-ragyogás / fent köd, gomolygó égi gát / alig ölelt asszonyszép haza / és csípőjét megrengető világ” az, amire szemétszívét felnyitja, és felkiált ennyire egyszerűen és érthetően, mert tudja már a nagy titkot, amit egykoron a bölcs Euripidész így fogalmazott meg: „az igazság nyelve egyszerű”. Izgalommal és örömmel lapozzuk ezt a kis kötetet tovább, hogy olvasása után feljegyezhessük egy-egy vers címét, megjegyezhessük egy- egy nemesen világító gondolatát is a „csalános ajkú” szülőfaluról, útjáról, mely „keresztek labirintusa”, és amelyben néha „vörös virágok napjaink megáldják”, mert nem létezhet az ember hamuba haló vagy fellángoló szerelem nélkül sem. Megszerettem azt a verset is. melyben „apáink elviszik házuk / magányukat a sírba / kibontják hajuk a lányok / csillagot szülnek sírva,” (Sírva szült csillag), és azt is, amelyben keményen odahorkant önmagára és a világra: „Mérkőzz az önösök között, / öleid a feléd hajlót” (Számvetés). Ügy érzem, ezzel mindazt sűrítette költői megnyilatkozássá, amit vállal, amit akar, ahogyan költő szeretne lenni, maradni; ahogyan élni kíván. Az Űj Aurora-füzetek sorozat negyedezer példányos egy-egy kötete irodalmi esemény. S mint ilyen, a békési tájra, emberekre irányítja azok figyelmét, akiknek valóban esemény, ha valahol, az ország egyik szegletében imigyen is történik valami. Mindehhez Petőcz Károly míves tipografizálása, a Kner Nyomda munkája, a békéscsabai Városi Tanács kiadói gondoskodása még az, amit az elismerés szavaival illetni kötelesség. Sass Ervin Nőnap a fehér akácok városában I. — így ni! Csapja be elégedetten az autóbusz vezetője a csomagtár ajtaját. Hát, valóban, nem kis ügyesség kellett a rengeteg bőrönd, utazótáska elraká- sához, de sikerült, indulhatunk. Felbőg a motor, a hozzátartozók integetnek, s mi némi meghatódottsággal, s nagy-nagy izgalommal indulunk a hosszú IBUSZ-út- ra, amelynek végső célja Ogyessza, ahol március 8-át, a nemzetközi nőnapot ünnepeljük. Az út Budapestig ismerkedéssel, . barátkozással telik. A családról, a gyerekekről hozott képek kézről kézre járnak. Most még gondolatainkban otthon vagyunk, de ahogy fogy a kilométer Budapest felé, egyre inkább más kérdés foglalkoztat minket: mi vár ránk a repülőtéren? Szerencsére idegenvezetőink előre felkészítenek minket, elmondják, mikor kell a vámcédula, az útlevél, hovátesz- szük a csomagjainkat és így tovább ... Azért amikor meglátjuk a napfényben csillogó gépóriásokat, sokunknak a torkában dobog a szíve. A tapasztaltabbak nyugtatgatják a többieket, akik talán még életükben nem láttak repülőt ilyen közelről ... Az autóbuszban, amely a géphez visz minket, két idősebb asszony a hangadó. — Isten veled, Budapest! —' mondja az egyik drámai hangon. — Csak a viszontlátásra! — ráncolja rosszallóan a homlokát a másik. — Micsoda hatalmas nagy jószág — ámuldozik aztán az előző kis öregasszony —, ha ezt otthon elmesélem, el sem hiszik ... Mások izgalomtól izzadó tenyérrel, de azért vidámságot erőltetve kurjongatnak: — Na, lányok, innen már nem fordulhatunk vissza ... Tetszik, nem tetszik, repülünk ... — Most még nevetsz! Majd meglátjuk, a gépben kinek lesz nagyobb a hangja... dörren a hang irányába egy fiatalasszony. Aztán végre elfoglaljuk helyeinket. Még jó, hogy van látnivaló, kipróbálni való bőven. Nagy nehezen sikerül bekapcsolni a biztonsági övét is. Á B típusú Tű—154-es délután fél öt órakor száll fel a Ferihegy betonjáról. A hangulat pattanásig feszült, amikor a gép kapitánya üdvözli az utasokat, s elmondja, hogy 1 óra 20 perc alatt érünk oda, s hogy tízezer méter magasságban 900 kilomé- ter/óra sebességgel utazunk ... És még mondja valaki, hogy gyávák a nők... Néhány perc alatt megszokják az új helyzetet, s egy-két kivétellel —, akiket megvisel a légikaland — jóízűen falatoznak az ízletes vacsorából. Mire jóllakunk, már készülődhetünk is a leszállásra. Még az otthoniaknak megírjuk az üdvözlőlapot, amit gépünk visszahoz Budapestre, s a távolban már' feltűnnek — a Fekete-tenger gyöngye — Ogyessza fényei. Megérkeztünk hát, szerencsésen ... A vámvizsgálaton hamar túlesünk, csomagjainkat — amelyek a gép gyomrában utaztak — csak új otthonunkban, a Csornoje More Szálló halijában látjuk viszont. Már sötét este van, s ami különösen bánt minket — hiszen a hat bátor férfiú kivételével, akik el* mertek velünk indulni, mind nők vagyunk —, hirtelenjében két ói*át öregedtünk. Csak az a vigasztaló, hogy hazafelé a megifjodás öröme vár reánk ... Nos, azt hinné az ember, hogy ennyi viszontagság után mindenki hamar nyugovóra tér, ám nem így történik. A csomagokat lerakják, s a 10 emeletes szálloda szintjei között ismét megindulnak a liftek, ám ezúttal lefelé ... Kevesen bírják ki, hogy ha csak egy félórácskát is, de ne sétáljanak az idegen város idegen házai között. Lassan visszatérnek... Egy darabig az ablakban. állva vaksin néznek a sötét távolba, arra, amerre a tengert vélik felfedezni... Aztán lefekszenek, s még soká álmatlanul hallgatják a kiMúzeumba rátok köre a tsz-ben Már többször beszámoltunk arról, hogy Gyulán, a Munkácsy Termelőszövetkezet vezetői dicséretre méltó kezdeményezéssel láttak hozzá évekkel ezelőtt a szövetkezet területén levő tanyák, valamint a városban levő régi, öreg házak felszerelési tárgyainak összegyűjtéséhez, megőrzéséhez: Az eltelt évek alatt több mint ezer tárgyat kutattak fel, többségükben olyanokat, amelyeket régebben, még a felszabadulás előtt, használtak a parasztok. A szövetkezet egyik majorjában kapott helyet a gyűjtemény, amely még napjainkban is tovább gyarapodik. Most, néhány nappal ez- ; előtt újabb tanújelét adták a szövetkezet dolgozói ha- gvományápolási szenvedékötőben veszteglő hajók távoli kürtölését. Másnap reggel nehéz az ébredés, hiszen az itteni fél nyolc otthon fél hatnak számít ... Kissé nyomott hangulatban fogyasztjuk el a bőséges reggelit, s már indulunk is a 415 ezer lakosú nagyvárosba, Kisinyovba, a Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosába. Itt- ott láthatóak az óváros régi, szegényes házacskái, ám egészében egy újjászületett, lüktető nagyváros képe tárul elénk, hatalmas emeletes házaival, széles sugárútjaival. Szűk másfél óránk van, amit az asszonyok többsége vásárlással tölt el, aztán az Inturiszt impozáns szállodájának éttermében gyülekezünk, hogy elfogyasz- szuk az első ebédet a Szovjetunióban. Nőkről lévén szó, mindenki elmélyült figyelemmel ízlelgeti az előételt : — Ez lesz a savanyúság? — kérdi az egyik nénike. — Ugyan, dehogy, ez az első fogás — nyugtatja meg a mellette ülő. A levest úgy kavargatják, mint egy gasztronómiai csodát: — Van ebben minden! Kapor, hús, krumpli, meg tejföl... — Tudjátok, mi ez? — zárja le egy középkorú nő a felsorolást: — Gulyásleves, csak oroszul... De azért jóllakik mindenki, indulhatunk tovább. A mi csoportunk is még vagy egy órát utazik. Grigorio- poljba megyünk, ahol Veto- gyijev Izemjon Ljákovle- vics, a járási pártbizottság lyüknek. Ugyanis a termelő- szövetkezetben megalakították a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Barátainak Helyi Körét. Az alakuló gyűlésen ott volt. dr. Marsi Gyula, a párt városi bizottságának első titkára, dr. Szabó Lóránt, a Magyar Mezőgazda- sági Múzeum Baráti Körének ügyintéző alelnöke, valamint csaknem negyvenen olyanok, akik kifejezték óhajukat, hogy tagjai szeretnének lenni a baráti körnek. Megalakították a baráti kört és megválasztották a tisztségviselőket. Elnöke Só- tyi János, titkára Steigerwald József lett. Az alakuló gyűlésen felszólalt dr. Marsi Gyula is, aki szintén kérte felvételét a baráti körbe és köszönetét fejezte ki a város első titkára fogad minket. Kedves üdvözlő szavai, s tájékoztatója után, amelyet járásukról tart, a helyi állami gazdaság kultúrházába kalauzol minket, ahol a tanács és a gazdaság elnöke válaszol asszonyaink kérdéseire. S mi más érdekelheti őket, mint az, hogy: — Milyen a lakáshely - zét? ... Van-e elég óvoda és bölcsőde? ... Hogyan becsülik meg a nőket?... — És így tovább. A hátralevő idő a szórakozásé. Az ízletes szendvics mellé jóféle borocska jár, na és zene, amelyről a helyi „Margaréta” együttes gondoskodik. S mi, más kellene a magyar asszonyoknak, ha nem ez, hogy táncra perdüljenek? Vendéglátóinknak percnyi pihenésre sincs idejük, jól megforgatjuk őket... Hamar elfut az idő, indulnunk kell, hiszen sok út van a hátunk mögött. Hazafelé csak úgy harsog a vidám ének, ám a leghangosabbra talán ez sikerül: — „Bakkecskének nágy szakálla van, az én anyósomnak ...” Aztán mikor a magyar nótákból kifogyunk, a régi slágerek kerülnek terítékre: — „Gyere ülj kedves mellém” — s tovább — „Ezek nem könnyű percek...” — Lányok, ezt a repülőn kellett volna énekelni... — kiáltja hátul egy éles hang. Nevetés a válasz. (Folytatjuk) Nagy Ágnes vezetősége nevében mindazoknak a lelkes aktíváknak* akik derekasan kivették részüket az üzemi múzeum megalapításában, a tárgyak gyűjtésében. Ugyancsak elismeréssel nyilatkozott. a gyulaiak kezdeményezéséről dr. Szabó Lóránt is, aki örömét fejezte ki a nagy érdeklődés miatt. Elmondotta egyebek között, hogy a gyulai az országban a huszonki- lencedik ilyen baráti kör, de egyik sem rendelkezik ilyen rendkívül gazdag gyűjteménnyel. Abban is egyedülállóak, hogy ez a munka öntevékeny volt. Felszólalt Timkó Béla múzeumi főfelügyelő is, aki a múzeumi szervezet nevében segítségéről biztosította az üzemi múzeunv és a baráti kör tagjait. Most jelent meg Vértessy Sándor: Megkésett érettségi Aki sűrűn jár fiatalok közt és beszélget velük, lépten nyomon hallja, mennyire szeretnék megismerni közelebbről az idősebb nemzedék ifjúságának történelmét. A harminc-negyven évvel ezelőtti időket, azok eseményeit, amelyeket olyan részletességgel oktatni, mint arra igény volna, lehetetlenség az iskolában. Hézagpótló itt csak az irodalmi vagy dokumentumszerű feldolgozás lehet. Vértessy Sándort — a rádió- és tévériportert — is ez a cél vezette, amikor személyes beszélgetések, visszaemlékezések és meglevő dokumentumok alapján megírta az 1944. december második felében kezdődő történetet. A vékony kis könyvecs- kP Pásztor Géza százados merész döntésével kezdődik: 60 katonájával átáll a szovjet csapatokhoz. Majd bepillantást nyerünk az ideiglenes nemzeti kormány és a II. ukrán front döntése alapján a magyar önkéntesekből alakult egyik egység életébe. Az orosz csapatok mellett vonulnak Ausztriába, s útjuk során, —, mely tragikus eseményekben is bővelkedik — elsősorban építési feladatokat látnak el. Van köztük 17 éves levente, volt hadifogoly, s olyan katonák, akik nem voltak hajlandók a nyilasokat szolgálni, ök a 3. magyar vasútépítő dandár 2. zászlóaljának katonái és tisztjei. A könyv utólag megírt riportsorozatnak tetszik a végig izgalmas és sok kockázattal járó időkből, s jól érzékelteti, hogy ezek az emberek mit éltek végig a háború utolsó hónapjaiban. Számunkra a könyvnek még külön érdekessége is van; erről ,a szerző többek közt így ír az utóhangban. „Pásztor századost Békéscsabán találtam meg. Tisztes családapa, megbecsült újságíró a megyei hírlapnál... Bemutatott Kovács zászlósnak, aki egy nevelőotthon igazgatója a városban.” Vagyis itt élnek közöttünk. V. M. MOZI Békési Bástya: 4 órakor: A hét mesterlövész, — 6 órakor: Asszony férj nélkül, — 8 órakor: Filmklub. Békéscsabai Szabadság: de. 10 órakor: A kis hableány, — 4 órakor: Harcmodor. I., II. rész. — 8 órakor: Szelid motorosok. Békéscsabai Terv: fél 6 órakor: Iskolai valcer, fél 8 órakor: A madarak is, a méhek is. Gyulai Erkel: Négy bandita, tíz áldozat. Gyulai Petőfi: 3 órakor: Piedone Afrikában, 5 és 7 órakor : Akiket a forró szenvedély hevít. Orosházi Partizán: Elve vagy halva. Ismerkedés a szoborral. Naponta csodálják felnőttek és gyerekek egyaránt Varga Imre szobrát Békéscsabán, a Ku- hch térén Fotó: Gá, Edjt
