Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-10 / 34. szám

1980. február 10., vasárnap JENllUkflTtl Sorsok Gagarin bácsi Látogatásom után hazaleié ballagva valami különös ér­zés kerített hatalmába. A csalóka februári napsütést ta­vasznak éreztem, s újra, akár gyermekkoromban, szere­tettel, az azóta kapott tüskék sebhelyeit feledve tud­tam nézni az emberekre. Még ott motoszkált dudorászós hangulatom mélyén Gagarin bácsi búcsúmondata: — Az emberek többsége szeretetreméltó, s nem szabad hagy­ni, hogy a kevés kivétel megfossza őket megérdemelt szeretetünktől. Humoros eszmefuttatások, avagy komolyan a humorról Rohanó, önzéssel teli éle­tünk során vagy megfeled­kezünk, vagy valami belső szégyen miatt lesütött szem­mel somfordálunk el azon kevesek mellett, akikből — mint Gagarin bácsiból is — sugárzik a tiszta emberség, a'másokért élni tudás nagy­szerű képessége. Azóta nem múlt el nap, hogy fel ne idé- ződne bennem hófehér haj­jal keretezett sima arca, s benne a méltósággal ural­kodó tiszta tekintete. Gazdag ember: mert sok a barátja Sorsa semmi különöset nem árul el róla. Vasutas di­nasztia gyermeke, s _ mint ilyen, egyik lakóhelyről ván­dorolt a másikra. Nagyapja, az első Bécs—Budapest vas­úti járat mozdonyvezetője, hazahozva a rábízott vona­tot, az utolsó métereket már a kezéhez idomult műszer­falra borulva, holtan tette meg. Gagarin bácsi, azaz Nádas József pedig 1948- ban, 40 éves korában rok­kantsági nyugdíjasként bú­csúzott a MÁV-tól. S aztán, életét 1959. óta egy békés­csabai tanyán élve vált nevezetes csabaivá. Most, emlékezése idején immár 72. életévét tapossa. Mint nevet­ve mondja, a gyógyfüvek és a természetes gyógymódok segítségével őrizte meg az olykor-olykor ingadozó egész­ségét. Most a Penza-lakótelep egyik harmadik emeleti, egy­szobás iákásában él. A kony­haasztalon könyvek, eszpe­rantó folyóiratok garmada tornyosul. Számtalan kedv­telése közül most éppen a madarászainak hódol. A La Mevo eszperantó újságból fordít egy ornitológiái cik­ket. Az eszperantó révén tett szert a világ 25 orszá­gában élő barátaira. Hívják, várják, de a legutóbbi, Há­gában rátámadó rosszullét óta nehezen vállalkozik az utazásra. Így inkább itthon fogadja svéd, holland, né­met eszperantista barátait. Az egyik finn barátjától ép­pen most kapott egy népvi­seletbe öltözött babát. Viszi is hamarosan az ifjúsági ház­ba, hogy gazdagítsa vele az úttörők nevezetes babagyűj­teményét. — Sokat utaztam életem­ben. Legény koromban be­utaztam Bulgáriát, Olaszor­szágot, Ausztriát, Törökor­szágot és Görögországot. Mindössze egy hátizsákkal! Na — folytatja az emléke­zést —, akkor, 1937-ben ve­lünk utazott egy gyöngyösi vasúti pénztárosnő. Észrevet­tem, hogy eszperantista ba­rátai milyen szeretettel fo­gadják külföldön. Hát akkor kaptam én kedvet az eszpe­rantóra. De úgy hozta a sors, hogy csak 1964-ben kezdtem el tanulni. Tudja, sokszor idézgetem magam­ban Lenin egyik szép mon­dását: — Remélem, az esz­perantó lesz a proletárok la­tinja! — Hát, nekem is az a véleményem, ha világ min­den táján beszélnék az esz­perantót, kitörne a világbé­ke ... Háborús emlékek — Mint vasutas, megúsz­tam a háborút, összesen egy napot voltam Kassán, aztán jött a vasúttól a felmentés. Egyszer, úgy 44-ben, mint férfi magam maradtam Ba- latonlellén 9 gyerekkel, meg hat nővel. A húgom akkor várta az ötödik gyereket. Volt ott egy ukrán parancs­nok, aki mindenben segített minket. Tejet, lekvárt, gyü­mölcsöt adott. Mindig mon­dogatta: — A gyerekek nem tehetnek a háborúról! — Na, akkor már ők tovább- vonulóban voltak, de a szü­lés idejéig hátratartotta a ka­tonaorvost. Az volt a jelszó: „Gyévity gyityej”, azaz ki­lenc gyerek. Mikor eljött az idő, az őrök a jelszóra kéz­ről kézre adtak egymásnak. Meg is érkezett aztán az or­vos. Látja, a barátság, a szeretet szép példája ez is! Gagarin bácsi idős fejjel — pedig három gyermeke és hét unokája van! — befoga­dott egy kisfiút, Lacikát. Szolid, jó gyerek Lacika. A legidősebb unokám osz­tálytársa volt. Nagyon sokat nélkülözött, éhezett. És ak­kor elhozta az unokám, s az­óta velem lakik. Akkoriban az anyja is eljött, mondta, csak két hónapra fogadjam be, s a gyerek azóta 33 cen­tit nőtt, s 22 kilót hízott. Alig győzöm venni neki a ruhát. De azért megvan min­dene! — ragyog fel büszkén a szeme. — Éppen tegnap voltam az iskolájában, ahol harmadéves marós tanuló a gyerek, de ott is meg van­nak elégedve vele. Amíg élek szeretném, ha leérettségizne, s megszerezné a technikusi minősítőt. Nagyon szeretfúr- ni-faragni, hát a tanyán meg­teheti. Be is szerzek hozzá mindent! Hadd legyen meg az öröme, ha már a szülei­nek nem kellett. Nyitottam ifjúsági takarékot is neki. Gondolni kell a jövőre is... A „Gagarin-sarok” története Nádas Józsi bácsi 15 évig őrizte a kerékpárokat Bé­késcsabán, a Beloiannisz ut­ca sarkán. Nevezetes hely volt ez! ő szervezte az ut­cabeli gyerekek életét, igaz­ságosztón, jóságosán. Azóta a gyerekekből felnőtt lett. De Józsi bácsival nem szakadt meg a kapcsolatuk. — Hogyan lettem Gagarin bácsi? Hát, az úgy volt, hogy 61 áprilisában, mikor Gaga- rint fellőtték, egy varrónő kitette a rádiót az ablakba, s a gyerekcsapat, meg egy csomó felnőtt — ezt ugyanis előre megszerveztük —, együtt ünnepelte a nagy ese­ményt. Na, a Réthy gyere­kek még faliújságot is szer~ késztettek, s elhatároztuk, ez lesz a Gagarin sarok. Akkor lettem én Gagarin bácsi. Az­tán a nagy eseményt min­den évben megünnepeltük, s felírtuk a faliújságunkra: már egy éve, már két éve... Abban az esztendőben, úgy májusban járt ott egy szov­jet tábornok, s mutatták ne­ki a Gagarin-sarkot. Hát, az az ember úgy nevetett, hogy a térdét csapkodta. Azt mond­ta: — Hallottam már Gaga­rin cipőpasztáról, utcáról, térről, de sarokról még so­ha! Aztán hirtelen felugrik Jó­zsi bácsi, s egy képeslappal tér vissza. A címzés rajta csupán ennyi: Gagarin bá­csi, Békéscsaba, 5600. Ebben azt hiszem, benne van minden. Az is, hogy ma is tiszta szívvel segít a rá­szoruló „öregeken”, ahogyan ő mondja. A 87 éves Nyit- rai Lajos bácsinak a „víz- műs” gyerekekkel szerzett és aprított fát, mert: — Csak szenet hozott neki a fuvaros. Hát muszáj volt rajta segí­teni! Most írtam a ládagyár igazgatójának is, küldjön már egy kis széldeszkát, mert kidől Lajos bácsi kerí­tése. S még azt is meg sze­retném javítani! Tudja — lelkesedik át a hangja —, úgy szeretném be­fejezni az életemet, hogy mi, öregek magunktól, összefog­va hozzunk létre egy öregek otthonát. A lakásunkat át­adnánk a fiataloknak, és ezért egy olyan házat kér­nénk, amibe mindenkinek lenne egy saját kis szobája, ahol az emlékeivel együtt él­hetne. Mert azért, nem le­het ám mindent az államtól várni! Búcsúzóul a fiatalok is szó­ba jönnek. Most először lá­tom elkomorodni Gagarin bácsi arcát. — Azt hiszem, az a baj, hogy nem találtuk meg az új korhoz illő nevelés szerét. És sajnos, az ifjúság nagyon közömbös. így pedig élni nem lehet, mert az ember­nek mindig lelkesedni, égni kell valamiért! Olvastam egy könyvet. Ember Mária írta. A címe: Nevetséges. A könyv ajánlá­sában, fülszövegében többek közt ez olvasható: „Csala­finta könyv ez. A minino­vella nálunk otthontalan műfajának honosítására tö­rekszik ... groteszkbe hajló kisprózái írások...”, másik fele „ ... a világirodalom né­hány klasszikusának és a mai magyar irodalom leg­kitűnőbb szerzőinek modo­rában írt paródiák.” S az Mások modorában Kristály-magam Aki kicsit járatos a mai magyar irodalomban, az kis fejtöréssel rájön, hogy Pi­linszky János „modorában” íródott ez a remek paródia, s akinek nem sikerül meg­fejteni, a tartalomjegyzék útbaigazítja. Vegyük most példának a saját stüusában írottak közül az Üzenet cí­műt. Ebben Goethe és Schil­ler barátságáról „értekezik”. Olvasta, hogy egy alkalom­mal Goethe kereste Schil­lert, aki nem volt otthon. Üzenetet akart neki hagyni, s annak dolgozószobájában, papírok közt turkálva talált egy elkezdett verset, vers­sort. A schillert sor így szólt: „Ült a leány ágya szélén s eljátszott a rojttal.” Erre Goethe így folytatta: Tette ezt a bal kezével, de mit tett a jobbal?” S az írónő joggal állapít­ja meg: „(mert idézgetni is élvezet nekem ezt a klasszi­kusan könnyed fricskát, itt orrára koppintanak a ro­mantikának, a papíron bo­Hatan jönnek össze az in­tézmény hangulatosan be­rendezett társalgójában. Hat idős, bizonytalan léptű em­ber: Antalfia Jenöné, Klein Borbála, Zahorán György, dr. Györffi Katalin, Hirschl Mihályné és Zimányi La- josné. A beszélgetést Mák Mihályné, a főnővér segíti, hiszen a színhely nem más, mint a békéscsabai B szo­ciális otthon, s az asztal kö­rül ülők a kulturális bi­zottság tagjai. Mert néhány éve az is alakult itt, hogy az otthon valóban otthon le­gyen a gondozottak számára, legyen szavuk közös, egy­másra utalt életük szervezé­sében. Év elején a gondozottak összeültek, megkezdődött a választás. Korábban öten voltak, s az idén hangzott el a javaslat, legyen a bizott­ság tagja Zimányi néni is. — örültem nagyon — em­lékezik meleg mosollyal —, s igyekszem segíteni is a többieknek, ha már bíznak bennem. Régebben jegyszedő voltam a színháznál, jól is­mernek ott. Ha a többiek menni akarnak, elmegyek velük, megmutatom a helyü­ket, elirányítgatom őket. Mehetnék én egyedül is, de ha már van bérlete az ott­honnak, használjuk ki... — Én szoktam megszerez­ni a Békéscsabai Műsorka­lauzt — kapcsolódik a be­szélgetésbe Győrffi Kati né­ni is —, megnézem, hogy melyik napra szólnak a bér­leteink, nehogy elszalasz- szuk a lehetőséget. Erzsiké néni — Hirschlné — eddig botjára támaszkod­va, csendben ült. Most eszé­be jut, hogy neki is lehet mondandója, elkezdi hát: — Én itt könyvtáros vol­tam egy ideig, csak a múlt évben nemigen csináltam. ajánlás végén: Ember Mária „most új oldaláról mutatko­zik be, mulattatni kíván — miközben elgondolkoztat.” Örömmel vettem kezembe a könyvet, s nagy érdeklődés­sel . olvastam, s végigolvas­ván, állíthatom, nagy élve­zettel is. Mert Ember Mária „Mások modorában” írt kis remekei legalább olyan jók, mint a sajátjában íródottak. Ragadjunk ki egy-egy pél­dát: a Bibliah. rongó soron áthatol a józan ész sugara, itt Geothe egé­szen heinei, hogy azt ne mondjam,-karinthys)”, majd lentebb 7,Az üzenet, amit a zseni társ hátrahagyott: egy kuncogó gyilkos ajándéka.” S még egy példát hadd emel­jek ki a könyv utolsó írásá­ból, az öninterjú végét: „Mind egyszerre: Hogy te­hetett ilyet! Tisztára meg­őrült! Ezt a könnyelműsé­get! Ezt jól elintézte! Ezt el! Mehet elásni magát! (ki­emelés tőlem, lásd alább!) Mit fog szólni a sajtó?!... Én (egyedül maradva, elné­mulok, Ki olyan bolond, hogy önmagának adjon in­terjút? ... Csak egy szó jön a számra): Nevetséges!” Ezek a csapongva kiraga­dott példák arról győztek meg engejn, vagy azt a hi­ányérzetet keltik bennem, hogy a humor, az igazán jó humor sincs mindig kellő­képpen elismerve. Nem a rá­dió és a tv kabaréira, kaba­részínpadára gondolok első­sorban, mert az jó, kell, jól is csinálják. Mi az, ami le­hetne jobb? Amikor a rá tóti Szegény férjem beteg lett, őt kellett ápolgatnom. Most már, hogy jobban van, rá­érek ismét . foglalkozni a könyvekkel... A társalgó egyik sarkában egy szekrény áll, tele szép- irodalommal. Ez az otthon könyvtára. Antalfia néni fe­lelőssége teljes tudatával ar­cán szólal meg: — Valamelyik nap az egyik férfi megkérdezte tő­lem a most itt vendégeske­dő 4-es öregek napközijéből, hogy vihet-e haza a köny­vekből. Mondtam, hogy itt olvashatja, de el nem vi­heti. Ugye jól tettem? — kérdi a főnővérhez fordul­va, aki helyeslőén bólint. — Képes folyóiratokat is járatunk — szólal meg is­mét Kati néni — lehet ol­vasni mindenkinek. — Már akinek bírja a sze­me — fordul felé a társaság egyetlen férfitagja —, mert bizony sokan vannak itt, úgy, mint én, hogy gyenge a szemük, nemigen látják a betűket. Meg többet ér "egy jó sportesemény a tv-ben... Kevesen vagyunk itt férfiak, de a futballmérkőzések min­dig itt találnak minket, a tv előtt. ...S a jégtánc? Felvilla- nyozódnak mind, a korcsolya- EB élményein. Még az eddig hallgatásba burkolózó Bo- riska néni is megszólal. — Ez nem volt olyan szín­vonalas, mint a régiek — mondja mély meggyőződéssel hangjában —, még piros sző­nyeget Sem terítettek le... Ahogy felenged kissé a hangulat, a múlt évi élmé­nyeikről beszélnek: a családi napról, a Ki mit tud?-ról, az előadásokról, amelyek közül különösen az egészségügyi témák tetszettek. A legna­gyobb élmény az a kirándu­humorfesztivál zajlott, a tv is jelen volt, s az egyik mű­sorban, amelyben a mai ma­gyar humor vezető képvise­lői, rendezői, mecénásai nyi­latkoztak; egy dolog meg­ütötte a fülem, (pontosan, szó szerint idézni nem tu­dom), de a lényeg: ha bárki jelentős író, vagy éppen most induló, igazi, jó hu­mort kezdene írni, lenézik; a jelentős író legfeljebb be­dugja, az íróasztalába, (te­heti), a kezdőét meg nincs fórum, ahol megjelentessék, s ezzel eleve kedvét szegik. Nem lehet mindenki váteszi költő, tragikus sorsokat áb­rázolni tudó regényíró. Hagyjuk az írni képes em­berekben kibontakozni a hu­mort! Azt hiszem, ez volt a lényege az elhangzott ri- oortnák. S hogy jön ez ide? Igaz, hogy jelennek meg humoros könyvek, az előző példa is mutatja; van ma­gyar kabaré, vagy Ludas Matyi hetilap! (De kevesebb azon egyénék száma, akik az Űj Írás helyett vagy mellett a Ludas Matyi évfolyamát köttetik be!) De: Ember Mária megírta a Magamnak mesélem (1968); a Véletlenek (1971); s a Hajtűkanyar (1974) című könyveit, most az öninter­jújában, vállalva azért ezt a könyvét is, kicsit szégyenlős, (hogy zavarát leplezze, ön­interjút írt, nem is rosz- szat!), s ácsingózik benne a kétely; vajon milyen lesz a könyv fogadtatása? (Lásd a fenti idézetet!) Csak azt aka­rom mondani, hogy a meg­lévők mellett, s a meglévők­kel együtt nem tenne-e jót az igazán jó irodalmi hu­mornak, a magyar vígjáték­nak, bohózatnak, paródiának egy országos folyóirat, mely műhelye lenne a humorral fertőzött, jó szándékú embe­reknek? lás volt, amelyet az otthont patronáló ifjúsági szocialis­ta brigád szervezett. Buszt adtak, s akinek egészsége engedte, körülnézhetett Bé­késcsaba legtávolabbi pont­jain is. — Milyen hercigek voltak azok a fiatalok — sóhajt fennhangon Antalfia néni —, csak azt sajnálom, hogy én nem voltam rajta a fény­képeken, amiket csináltak rólunk. A bizottság a választás óta nem most ül össze először. , A nővérekkel közösen, ők állították össze az évi kul­turális ütemtervet, melyben az évfordulókon kívül név­napi, nőnapi és Télapó-ün­nepség egyaránt szerepel. A filmvetítéseknek mindig si­kere van, most sem marad ki a programból. S aki akar, elmehet a közös múzeumlá­togatásra, valamint a pós- teleki és a szarvasi kirándu­lásra egyaránt. A lemezhallgatások is jó hangulatban télnek, még egy Korda-lemezt szeretnének megkapni és a reneszánszát élő Karády-slágereket, ám Mák Mihályné elmondja, hogy sajnos, már nem kap­ták meg. Pedig megdobog­tatná az öreg szíveket, An­talfia néni már a név hal­latán is szomorkásán dúdol­ni kezd. — „Ez volt a vesztem, mind a kettőnk veszte...” — S valahová messzire, ta­lán egy fiatalkori időszakra réved vissza a tekintete. A beszélgetés végén még a közelgő farsangi mulat­ságra is kitérnek, amikor néhányan jelmezbe öltöznek, mások a Ki mit tud ?-on mutatják be ilyen-olyan tu­dományukat. Tervezgetnek, néha lelkesednek is, talán ez élteti őket... Nagy Ágnes B. Sajti Emese A mezőhegyesi Zalka Máté Szakmunkásképző Intézetben rövidesen felállítják az intézet névadójának szobrát, amelyet a megyénkből elszármazott Búza Barna szobrászművész ké­szített. Képünkön a művész és a zsűri által elfogadott szobor agyagmodeilje Növekszel bennem, mintha gyermekem Akarnál lenni, nem a szeretőm — De vajon szülhet-é a férfi? Ah, Ingerkedik vélem Barta Kálmán Kulturális bizottság a szociális otthonban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents