Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-01 / 26. szám

1980. február 1., péntek i^[jU»IKT‘Xc! Fagypont alatt A kemény télben bizony gyakran fagypont alá süly- lyed a hőmérséklet a csa- nádapácai művelődési ház­ban. Persze, szó sincs arról, hogy egy túlzott energiataka­rékosság okozta volna mind­ezt. Egy esztendővel ezelőtt ugvanis a ház Marabu—9 névre hallgató kazánja fel­mondta a szolgálatot, s azóta „hideg szelek” fújdogálnak a közművelődés hajlékában. Apu, hogy megy be... A „fagyos történet” szálait először a helyszínen, az iro­dát fűtő alkalmi tűzhely 11 fokos melege mellett próbál­tuk kibogozni. A moziüzem helyi vezetője, Rakonczai Jó­zsef, aki egyben a művelő­dési ház fűtője is, szenvedé­lyes hangon szólt az immár több hónapját megkeserítő Marabu-ügyről. — Az utóbbi időben egyre többször volt baj ezzel a ka­zánnal. 1979 februárjában aztán felmondta a szolgála­tot. No, úgy a nyáron ki is jöttek az Univerzális Szol­gáltató Ipari Szövetkezettől, de a dolgozók, kimondom én, hol napoztak, hol biliárdoz- tak. Persze, lehet az is, nem volt nekik alkatrészük. Szó­val, volt itt minden, csak eredmény nem. Minket meg elmarasztaltak a moziüzem­nél, hogy nem teljesítettük a tervet. De így nem várhat­juk el a nézőtől, hogy beül­jön fagyoskodni! Vagy, ha vállalkozik rá, ahhoz már nagyon jó film kell! Ütra keltünk. Bekukkan­tottunk a mozi- és egyben színházterembe, ahol egy ha­talmas olajkályha erőlködött a nagy tér hidege ellen. Csontjainkban éreztük: nem sok sikerrel. Bár mentségére legyen mondva, még kora délelőtt volt. Aztán benéz­tünk az emeleti étterembe is, ahol a mozigépész, Csete István, a kedvünkért bekap­csolta a vetítőgépet, amely valami rejtély folytán csak úgy szívta a kis gépházba a füstöt. Van úgy, hogy a vetítés közepére már megfájdul a fejem — mondta a gépész. — Arról nem is beszélve, hogy nagyon hideg van itt bent — mutatott a szájából fehéren kicsapódó párára. — A kisebb termeket most zárva tartjuk. Még jó, hogy az iskola otthont adott a kis­csoportjainknak — mondta a május óta közös igazgatás alá került művelődési ház új igazgatója, Molnár Lajos. — Azért igyekszünk mindent megtenni, a napokban tar­tottunk a szocialista brigá­doknak filmvetítést. 110-en voltak. A nyugdíjasaink még így is hűségesen eljárnak. Szóval, nincs itt olyan nagy baj! — próbált enyhíteni a fagyos hangulaton. Tudja-e — fordultam hoz­zá —, hogy mint az intéz­mény vezetője egy szót sem szólhatna, ha a ház öt dol­gozója a körülmények miatt nem jönne be dolgozni? — Tudom — állapította meg magabiztosan mosolyog­va. — De hogy bejárnak — nézett a többiekre —, ez is azt bizonyítja, hogy nem rossz itt a hozzáállás ... A pincében, illetve a ka­zánházban csonka óriásként meredezett a bűnbak kazán, törött tagjai a szűk előtér­ben hevertek bénán. Hirtelen az „Apu, hogy megy be az a nagy elefánt?” című, nép­szerű dalocska jutott az eszembe: ugyanis a hatal­mas méretű kazán megtekin­téséhez még mi is csak egyenként tudtunk besorjáz­ni a szűk bejárati ajtón. Nyilván — törtem a fejem — a kazánt előbb helyezhették el, s csak aztán falazhatták körbe... S mi lesz, ha — mert nagyon úgy néz ki — a beteg kazánt már nem le­het megjavítani, s újat kell vásárolni!? Jó kis cirkusz lesz, falbontással egybeköt­ve ... Kifelé haladva az igazgató még megjegyezte: — Az elő­tér is festésre vár. No, de ilyen időben! A könyvtár vezetőjét, dr. Bodrozsán Lászlónét már az otthonában kerestük fel. Kö­zel lakik a művelődési ház­hoz, hát hazahordja az írni- valót. Érthető is, hiszen a plusz-mínusz körül ingadozó hőmérséklet aligha csábít­hatja a benti kézlehelgetős munkára. Azért délután hű­ségesen szolgálja ki az olva­sókat, nemrég együtt készült a hideggel dacoló fiatalokkal, akik a munkásvetélkedőn vettek részt. De a rendszere­sen odalátogató óvodásokat, s a rendkívüli irodalomórák lelkes kisiskolásait már nincs szíve a hidegbe csábítani. — Volt úgy, hogy bejöttek a gyerekek meselemezt hall­gatni, de nem bírták végig, annyira fáztak — magya­rázta. Kicsit röstellem, kicsit szégyellem A tanácselnök, Kiss Fe­renc kertelés nélkül vágott a dolgok közepébe. — Kicsit röstellem, kicsit szégyellem és károsnak tar­tom községpolitikai szem­pontból a művelődési ház helyzetét. Bár összejött itt minden! Ezt a kazánt már nem gyártják, tehát alkat­rész sem készül hozzá. Na, augusztusban mégis sikerült beszerezni. Egy kis „noszoga- tóval” persze — kacsintott egyet. — Aztán meg is csi­nálták az orosháziak, úgy ok­tóber közepére. Fölfűtötték, s éppen a tüdőszűrő napján derült ki, hogy néhány elem ereszt. Segítségükkel jutot­tunk el Szarvasra, a városi tanácshoz, ahol éppen most szuperáltak ki egy, a miénk­kel azonos típusú kazánt. Ment is volna a dolog, de az ottani gondnok beleszólt, hogy mi lesz, ha majd az új kazánjuk lerobban, - és pót­lásnak nem lesz ott a régi! Feltette a kérdést: — Ki vál­lal érte felelősséget? Hát senki. Magunk között szólva, ez elég faramuci álláspont. Most itt állunk nem megfü- rödve, hanem fagyoskodva. Igen — válaszolt kérdésem­re —, hallottam, hogy a ka­zán javításán dolgozók át­mentek a népfrontklubba biliárdozni. De, hát az ele­mek nem attól repedtek meg! Ők, a kivitelezők azt mondják, a fűtő rontotta el próbafűtés közben. — Nem volna érdemesebb egy újat vásárolni? Mert az a nyanúm, többe kerül majd a leves, mint a hús... — tamáskodtam. — Egy új acélkazán 120 ezer forintba kerülne. Eddig az anyagra 60 ezer forintot adtunk ki, a munkabér fe­jébe meg 80 ezret kérnek. De egyelőre, mivel a kazán nem üzemel, nem fizetünk! — mondta határozottan. Nem a felelősséget tologatjuk de... A kazán javítását az oros­házi Univerzális Szolgáltató Ipari Szövetkezet vállalta. Látogatásunkkor előkerültek a „Marabu-ügy” dokumentu­mai. Ezek szerint a csanád- apácai tanács február 26-án kérte fel őket a javításra. A szövetkezet pedig augusz­tusban kezdett hozzá. Szemerédi László, a kar­bantartó részleg vezetője a következőket mondotta: — November 9-re volt kitűzve a műszaki átadás. Akkor előtte két hétig üzemeltettük a kazánt, jó is volt. Csak a tüdőszűrés napján, a helyi fűtő úgy fűtötte fel, hogy hi­deg vizet engedett a fűtött kazánra, s az megrepedt. Fodor Ferenc, szakmai irá­nyító, többször is járt a hely­színen. — Volt ott jócskán problé­ma. Rossz volt az olajégő is, meg a radiátorok csapjai is. Elavult már az egész fűtés- rendszer. Az általunk beépí­tett új szerelvényekkel no­vemberben üzemelt is a ka­zán. Akkor, mikor kint jár­tam, megállapítottuk, hogy a két áteresztő szelep rossz, ki kell cserélni. A fűtő is tudta ezt, tehát a vízszintet állan­dóan tartania kellett volna. Az volt a baj, hogy a kazán­hoz valóban értő Rakonczai Sopronban .volt akkor, és va­laki más vette át a fűtést. Pedig éppen a tüdőszűrő napján vittük ki az új szele­peket. Különben is, átadás előtt nem lett volna szabad másnak üzemeltetni! — A történtek után, amer­re csak lehetett, szétnéztünk. Így kerültünk Szarvasra is — vette át a szót Szemerédi László. — Nem tologatni akarjuk mi a felelősséget, de a tények azt mutatják, hogy az üzemeltető részéről tör­tént szakmai melléfogás. Közben betoppant a szö­vetkezet elnöke, Önodi Ist­ván. Rövid tájékozódás után csak annyit mondott: — Nem kényes kérdés, csak kelle­metlen. Nekünk is, hiszen az egész ügyet még máig sem tudtuk lezárni. A dolog er­kölcsi fontosságát érezzük, igyekszünk is mindent meg­tenni. Gondolom, a csanádapácai- ak is ebben reményked­nek ... B. Sajti Emese Dermedten, bénán áll az ügy bűnbakja, a kazán. Mellette Ra­konczai József, a fűtő Fotó: Gál Edit Díjazott tankönyvírók Társszerző pedagógusok a román gimnáziumból A Művelődésügyi Köz­löny 1980. második száma hírül adja olvasóinak, hogy az elmúlt évi tankönyvpá­lyázaton egy gyulai alkotó­páros második helyezést ért el. Botye Györgyné és Szé­kén Anna hetedik, nyolcadik osztályos román nyelvköny­vet írt nyelvoktató iskolák számára. Mindketten a gyu­lai román tanítási nyelvű általános iskola és gimná­zium pedagógusai. Budai János, az iskola igazgatója fogadott bennünket, s míg a tanárnőkre vártunk, mesélt a tankönyvírók tevékenysé­géről. — A hazai román nyelvű könyvtermésben mindig je­len van az iskolánk — mondta. — Persze, az írás termékenysége összefügg a nemzetiségi oktatás törté­netével. Kezdetben nem volt nemzetiségi tanárképzés, így az Erdélyből idetelepült, a román és a magyar nyelvet egyformán beszélők kezdték el az oktatást. Később, a nálunk szakérettségit tett tanulók szerezhettek ilyen tanári diplomát, de ők, a rövid tanulmányi idő alatt nem készülhettek fel kellő­képpen a tankönyvírásra. Évek óta már a főiskolákon, egyetemeken végzett román tanárok legjobbjai jönnek a gyulai gimnáziumba taní­tani. Olyan szellemi erők, akik tanterveket is összeállí­tanak, tankönyveket írnak és bírálnak. Az ÉLTÉ meg­felelő tanszéke, az Országos Pedagógiai Intézet és a Tan- könyvkiadó nemzetiségi cso­portjai ösztönzik és figye­lemmel kísérik a nemzetisé­gi tankönyvek születését, út­ját, de nélkülözhetetlen a gyakorló pedagógusok segít­sége. Így egészíti ki egy­mást az elméleti tudomány és a gyakorlat, kettőjük vizsgája pedig az új tan­könyvek alkalmazhatósága. A tankönyvírás kemény próbatétel a hétköznapi munka mellett. Nem is túl­fizetett tevékenység, s hogy mennyire emészti az író­pedagógus energiáját, azt csak az tudja, aki maga is átélte. Botye Györgyné, Ma­rika már „gyakorlott” tan­könyvíró számba megy, hi­szen az idén jelenik meg az 5—6. osztályosoknak írt ro­mán nyelvkönyve. Szeptem­bertől már ebből tanítanak. Román—földrajz szakos óra­adó tanár, egyébként pedig főhivatású nevelő a román kollégiumban. — Pusztaottlakán taní­tottam nyelvoktató iskolá­ban, sőt az óvodában is Botye Györgyné gyakoroltattam a román nyelvet a gyerekekkel — meséli tapasztalatait Mari­ka. Szekán Anna, a román és a történelem tárgyakat ta­nítja az általános iskola fel­sőseinek. Számára még új terület a tankönyvírás: — Sokat beszélgettünk Mariká­val, amíg meggyőzött, hogy közösen kezdjünk az írás­hoz. Természetesen, a pá­lyázatra csak a tankönyv vázlatát kellett beküldenünk. a szerkezeti felépítés, a kon­cepció tisztázásával. A tan­termi követelmények szem előtt tartásával három min­taleckét is mellékelnünk kel­lett az anyaghoz. A témák adottak, s a gyakorlati ta­pasztalat, az aktualitások alapján mi írtuk az olvas­mányokat is. A Tankönyvki­adó másokat is megbízhat tankönyvírással, nemcsak a díjazottakat. Botyénénak levelet is küldött a Tan- könyvkiadó főigazgatója, Hanga Mária oktatási mi­niszterhelyettes aláírásával, hogy vegyen részt a pályá­zaton, hiszen máskor is szé­pen szerepelt. Szerencsére most is így történt. Az igazgatóval értékelni próbáljuk a díjnyertes pá­lyázatot, az elkészülésre vá­ró tankönyvet. Miért lesz jobb, mint a régi? — Legfontosabb követel­ménye az aktualitás — mondja Budai János. — Minden olvasmány nevelési célzatú is, s ezért a jelen társadalmi, gazdasági viszo­nyait, a mindennapok életét kell tükröznie. Gyakorlatia­sabb, érhetőbb lesz az új tankönyv, hiszen a legtöbb gyerek kisebb-nagyobb fal­vakból érkezik, ahol még annyira sem beszélik a nyel­vet, mint itt, Gyulán. A ré­gi könyvek mindenképpen megértek már a változásra, hiszen a tantervek is változ­tak, alkalmazkodnak a ma­gyar nyelvű iskolák új kö­vetelményeihez. Mosolyog a két tanárnő, amikor a közös tankönyv írásáról kérdezzük őkét: — Gyakran hajbakaptunk szer­kesztés közben. Ez a társ­szerzés alapvető sajátossága. Szekán Anna Fotó: Gál Edit A témák adottak, de a meg­fogalmazást nehéz közös nevezőre hozni, hiszen min­den ember más-más érzel­mi beállítottságú, másként közelíti meg a lényeget. Ket­ten könnyebben rátalálunk a helyes megoldásokra, a hibákat is jobban elkerül­jük. Most aztán minden szabad időnkben írjuk a könyvet, a nyári szünetre nagyjából el kell készül­nünk. Bede Zsóka Pathó Pál fizetése Ismerte-e Petőfi verse főszereplőjét? „Ej, ráérünk arra még!” Ki ne ismerné Petőfi Sán­dornak e szállóigévé lett verssorát, amelyben a pató- pálos restséget, nemtörődöm­séget, tunyaságot állította pellengérre? Azt azonban ke­vesen tudják, hogy valószí­nűleg nem kitalált alakról szól a költemény. A Pathó család ugyanis létezett, bár a verstől eltérően egy „h” betű is szerepelt nevükben. A Szőgyénben élt Pathó család 1718-ban kapott ne­mesi levelet. Az ősi Pathó Pál Esztergomot képviselte a pozsonyi kamaránál. Utódja, a vers feltételezett ihletője, megyei biztos, azaz tisztelet­beli szolgabíró volt a Bécs— Budapest között épülő vas­útnál. S hogy mire volt rest, mire nem, arról ékesen be­szél a most bemutatott le­vél, amelyet a „méltóságos Királi Biztos Úrhoz” cím­zett, és 1849. október 19-én keltezett. „Alulírott folyamodom avé­gett : én folyó év március hónap 12-én ö Méltósága Andrási József akkori Kirá­li Biztos úr által Párkányi Járásba Koller Kerületében szolgabírónák kineveztettem; folytatván ezen hivatalomat, mind az ideig, még felséges urunk, Királunk kormányzá­sát a magyar hadsereg meg nem zavarta, s én kétszer hurtzoltattam a magyar ka­tonatisztek által gyalázato­sán, amiért urunk Királunk kormánya alatt hivatalos- kodtam ... Azon időre min­den fizetésem benne vagyon a megye cassájába, bár hány­szor kértem járandó fizeté­semet, a cassában pénz soha nem volt, amit adószedő urak megbizonyíthatnak, hogy semmit fizetésemből ki nem kaptam: minél fogva nagy alázattal kérem méltóságát, méltóztasson erántam ke­gyességgel viseltetni, s já­randó tiszti fizetésemet a me­gye cassájából kiadatni. Továbbá esedezém nagy alázattal, méltóságodnak édesatyai színe előtt: ha a be­jövendő új rendszer szerint talán némi új hivatalok is állítatnának, méltóztasson erántam kegyes pártfogással lenni, s tellyes hatalma sze­rint engem megvigasztalni; nem követtem én el nagy hibát; és soha az ellenféllel nem tartottam; pártütő nem voltam: mindenkor a fel- sőbbségnek hódolván híven szolgáltam. Alázatos könyörgéseim után magamat kegyes pártfogásá­ba ajánlott mély tisztelettel vagyok méltóságodnak alá­zatos szolgája — Pathó Pál mp. Szőgyén.” És hogy miért nem kapott fizetést Pathó Pál? Erre is feleletet kaptunk az akta há­tára írt, három nappal ké­sőbb keltezett válasszal, amely így szólt: „Minthogy szokásba soha nem volt, hogy a tisztviselők fizetését hajdúik nyugtassák, ki nem fizettem”. Azaz Pathó Pál arra nem volt rest, hogy hosszú levélben kérvényezze fizetésének kiutalását, de ar­ra már igen, hogy el is men­jen érte. Olyan dokumentumok is ismertek, amelyek szerint feltételezhető, hogy Petőfi nemcsak hallott a hanyag nemesről, hanem ismerte is. BE. SZÍNHÁZ, mozi 1980. február 1-én, pénteken, délután 14.30 órakor, Békéscsa­bán: HAMPIP, CSIRÖ ÉS A TÖBBIEK Dörmögő Dömötör-bérlet. 1980. február 1-én, pénteken, délután 16.30 órakor Békéscsa­bán: HAMPIP, CSIRÚ ÉS A TÖBBIEK Nyilas Misi-bérlet. * * * Békési Bástya: 4 órakor: Nem fáj a feje a harkálynak, 6 és 8 órakor: Az első kísértés. Békés­csabai Épitők Kultúrotthona: 5 órakor: Amarcord, 7 órakor: Keo- ma. Békéscsabai Szabadság: or­vosság a félelem ellen. Békéscsa­bai Terv: fél 6 órakor: Konvoj, fél 8 órakor: A fekete halál. Gyu­lai Erkel: Kezedben a kulcs. Gyulai Petőfi: 3 órakor: A tö­rökfejes kopja, 5 és 7 órakor: Pantaleon és a hölgyvendégek. Orosházi Béke: Meztelen bosszú. Orosházi Partizán: fél 4 és fél 6 órakor: Az állatok válaszol­nak, fél 8 órakor: A lovakat le­lövik ugye? Szarvasi Táncsics: A vágy titokzatos tárgya.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents