Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
o 1980. február 24.. vasárnap Csoór István: Ekkora halat fogtam... Az anyagos fél kézzel csüngette a tengerin hidalt potykát, a másik kezét csípőre tette, és büszke hangon szólt a fényképésznek: — Kattinthat ja... ! A mester öblös sugarú lámpát rávilágította és mutatóujjal integetett az anyagosnak. — Ide tessék nézni... A lencsébe... Odanézett. Nyelvével a szája szélét meg is nyalta, mert úgytudta, hogy az fényesen mutatja magát a fényképen. A mellét is kidüllesztette és a bakancsát előrenyújtotta, mintha pihenjt vezényelt volna a fényképész. — Mosolyogjak egy keveset? Ezt úgy kérdezte, hogy kivillant az összes foga, még az is, amelyiken ezüst színű korona fénylett. — Módjával csak ... Szerényen ... A helyzethez illően ... A fél száját húzta félre, de így is látszott rajta, hogy ezt a pillanatot nem adná egy vak lóért sem. Régen készült már erre. Odaállni a gép elé, és mutatni a marha nagy halát, amit úgy fogott ki, hogy még a hátán is csuromvizes lett az ing. Ezzel a ferdén tartott szájjal kapta el a fényképész. Letette a halat a hátizsákra, és tornáztatta magát egy keveset. A karjait kilökte, melléhez rántotta, és a két nagy ökle dobbant az ingen, mint a verem hátára dobott kő. A lábából is kirázta a fáradságot, és lenyúlt megint a potykáért. Ügy fogta kézbe, mint a pólyás gyereket, csak épp a ringatás hiányzott. — így is kattintson le...! Tekert a gépen a fényképész egy sort, és kicsit hátralépett. Karikába hajlította az ujjait, és azon keresztül nézett az anyagosra, mint a nyitott ablakon. Onnan integetett : — Kicsit balra... Az állát emelje feljebb ... Ügy... Nagyon jó... Gondoljon valami szépre... Szépre gondolt az anyagos. Arra, amikor az orsó megperdült. Egy rövidet kelepeit és a zsinór megfeszült. Utána hosszú-hosszú recsegésropogás, az orsó olyan gyorsan pergett, hogy két szemmel sem tudta követni. Be sem kellett vágni, mert olyan éhesen harapott a potyka, mfnt a szódé kutya a légy után. Behunyta a szemét is és olyan mélyet sóhajtott, hogy az állólámpa megbillent a lábán. A mester visszariasztotta: — Ne hunyjuk be a szemünket ... Tartsuk nyitva... Felrebbent a szóra és odanézett, ahová a mester irányította. Mosolygott, és erőlködésében két izzadságcsepp indult meg az orrán, és mikor összefutottak, olyat mutattak, mint egy jól meghízott szeplő... Kattant a gép és újra pihent az anyagos. A fényképész el akarta oltani a lámpát, de az anyagos megállította: — Ne siessünk ... — Harmadikat is? — Lehet, hogy negyedik is lesz... Azon gondolkozott, hogy a harmadik állás milyen legyen. Az is átfutott rajta, hogy talán hasra fekszik, és maga elé teszi a halat, mintha birkózna vele, de baj is lehet belőle, mert a szőnyeget benyálazza a hal, és a végén a fényképész kilöki vele együtt. Mást gondolt. Fél térdre ereszkedett, mint ahogy a katonák szoktak, amikor még imádkoztak. Ráfektette a térdére és a mutatóujjával pipát adott a halnak. A hasát fordította a gép felé, és uszonyát gyufaKépeink A Békéscsabán élő Párzsa János a megyei amatőr képzőművészet egyik képviselője. A művészeti mozgalomba a második világháborút követő években kapcsolódott be; azóta is szívügyének tekinti e jelentős, szerteágazó, pedagógiai értékeiben is jelentős mozgalom továbbvitelét. Elsősorban olajképeket fest. De szobrászata is jelentős. Többek között ő az alkotója a felszabadulás után elsőnek a békéscsabai Szabadság téren felállított Kulich Gyula-szobornak is, amelyet jelenleg az ifjúsági és úttörőházban lehet megtekinteni. A nyaranként működő békési alkotótábor egyik alapítója, szervezője. Éveken át a békési Alkotók Klubját is vezette. A megyei képzőművészeti szakbizottság választott titkára, több nívódíj tulajdonosa. Mai Köröstáj-számunkban a legutóbb készült olajképeiből mutatunk be néhányat. Párzsa János: Virágcsendélet szállal felpeckelte, hogy mutassa magát az is. A fényképész felé bökött a fejével: — Mit szól hozzá? Körüljárta a mester, és félrefordított nyakkal nézte az emberét. Kicsit csóválta a fejét, de nekikezdett. A gép lábait széjjelvetette és gyalogszékre ült, hogy komótosabban essen a munka. A lámpát is utána irányította, és így is elkattintotta a gépet. Ezzel megelégelte az anyagos. Ügy húzta ki magát, mint egy dragonyos, és a nagy kockás zsebkendővel szedte össze a szétfutó íz- zadságcseppeket. Amikor zsebre gyűrte a kockás kendőt, akkor szólalt meg: — Nagyításról lehetne szó? A műszer körül babrált a mester, és úgy nézett visz- sza, mint akibe hegyes bicskát vágtak: — Mint az ajtó vagy a közért kirakata? — Annyira nem kell... Kisebbre... — Mennyi az a kicsi? Gondolkozott az anyagos, saccolta magában a méreteket. Nézte a falon a mintákat, de azokat nem találta kielégítőnek. — Mondjuk, olyan nagyra, mint egy újság ... — Hányat? — Mindegyikből hármat- hármat... Arra gondolt, hogy kell egy a rökamié fölé, egy a hivatalba a falra, egy a horgásztanyába. A többit meg elküldi a peccőg komáknak, hadd egye őket a sárga irigység... Hamar megegyeztek, ösz- szepakolt, és igyekezett a nagy hallal tovább. Kint már meggyulladtak a lámpák. Árnyékot vetettek az utca járdáira, gömbölyű, hízott árnyékokat. Zsákban cipelte a hátán az első sarokig. Ott gumicsizmás ember lépett elő, és megállította az anyagost: — Sikerült? — Háromszor... Levette a hátáról a zsákot, és úgy állította az akácfa mellé, hogy ne merüljön meg a porban. A gumicsizmás ember megfogta a zsákot. — Mikor tör? — A jövő héten ... — A hullámtérben? — Ott. — Ahogy megegyeztünk... — Ügy... — Magyar zsák vagy zsidó? — Mindegy... — Nekem is... A gumicsizmás a hátára vette a zsákot, és indult tovább. Az anyagos is az üres hátizsákkal. Pár lépés után megállt, és visszaszólt a gumicsizmásnak : — Egy szót se, senkinek ... ! — Én? Érződött a hangján, hogy meg van sértve. Virtigli halász nem tesz olyat. Nem is mondja el, csak két kofaasszonynak, meg a gulyáscsárdában a csaposnak. A csapos nem mondta másnak, csak a szódásnak, a szódás meg a bátyjának, aki a TÜ- ZÉP-nél fuvarozott, és mire a fényképet kiszegezte a falra, akkor már az iskolások is beszélték, hogy az anyagos bácsi egy zsák tengerit adott a gumicsizmás bácsinak, csak azért, hogy a masina elé állhasson a bitang nagy hallal... Sass Ervin versei: Gyönyörűen most kellene verset írni verset írni verset sírni most kellene álmot látni ágát bogát kitalálni most kellene titkot tudni igazságra megalkudni most kellene tíz körömmel megkarcolni az ördöggel most kellene hogy úgy szeress csak én legyek csak te lehess most kellene hídra futni hozzád örökre eljutni Emlékvers Mongóliából amikor összenéztünk a Nap szédülten keringett az égen a fák integettek és a part hosszában hömpölygőit a nyár amikor összenéztünk kévékbe ölelted a fényt tekintetünk forró sugarát a délutánok fölülmúlhatatlan csodáit amikor összenéztünk kisiklott belőlünk az idő és egyetlen másodperccé változott a világegyetem a csipkeruhás tenger a parti sétány gyönyörű országútja a hozzád vezető mozdulat amikor összenéztünk gazdag aratással borult ránk a szerelem Megidéző hogy akkor mennyit nevettünk jó ebéd csalóka ital abrosz-hómezőn szunnyadozott október és egy nyári dal a tenger énekelt bennünk repültünk ezüst hidakon szelíd kék virágok nyíltak azon a gyulai asztalon FARAGÓ EDIT, KRIZSÁN MARGIT ÉS GULYÁS ANIKÓ (IFJÚSÁGI ÉS ÜTTÖRÖHÄZ ÜTTÖRÖSZAKKÖRE) KÖZÖS MUNKÁJA TURBUCZ GABRIELLA, 5—6-OS ÄLTALÄNOS ISKOLA GRIN MILENA, JÓZSEF ATTILA-LAKÓTELEPI ISKOLA LADÁNYI ANIKÓ, IFJÚSÁGI ÉS ÜTTÖRÖHÄZ ÜTTÖRÖSZAKKÖRE Gyermek ra jzok UHRIN BEÁTA, 4—8-AS ÁLTALÁNOS ISKOLA
