Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
>1980;_ifebruár_24a_^asárna£_ KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Gyermekrajzok tárlata Békéscsabán A gyermekek bárkinél és bárminél gazdagabbak. Ennek bizonyítására ott a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum új épületének nagytermében két héttel ezelőtt nyílt városi gyermekrajz-ki- állítás. A gyermekrajz — talán ebben is: természetszerűen — a képzőművészet történetének ősfejlődését mutatja. Vagy inkább annak kezdeteiből valamit; szinte megismételve az évszázadok és -ezredek genezisét. Ami a formát, az ábrázolásmódot illeti. Ahogyan a tapasztaló ember érzéseivel dúsítva megörökíti környezetét. Ahogyan hitt és hinni tud az ábrázolás mítikumában. Még akkor is, ha ezek a rajzok, festések szándékoltsága már más; a natúra örök léte valahol mindig azonos. Sokan lebecsülő hangon beszélnek a gyermekrajzról. Legtöbbször azok, akik a gyermekekről is hasonlóképpen szólnak, gondolkoznak. Mások a gyermeki lét egyik legérdekesebb, igen fontos megnyilatkozásának, mércéjének tekintik a firkálást, mázolgatást, gyúrmázást, hasonlókat. Ez utóbbiaknak lehet csak igazuk. A mostani kiállítás is mérce; tanulságot nyújt szülőknek, pedagógusoknak, a jövőt tervező, a mindennapokat élő-dolgo- zó-vezető felnőtteknek. De tenni kell egy kicsiny kitérőt. Főképpen a szülők gondolják azt, hogy a gyermekrajz a féltve óvott és nevelt családkedvenc művészi hajlandóságának, tehetségességének megnyilvánulása lehet. Éppen ezért túlontúl is nagy jelentőséget adnak annak, hogy a gyermek fessen, agyagozzon, „előkelő”, magas színvonalúnak vélt szakkörbe járjon, esetleg hivatásos képzőművész is foglalkozzék vele. S ha a gyerek csak jól rajzol, csak jól formáz agyagba, csak érzéke van a színekhez, s a szülő indokolatlanul nagy elvárásokkal szemléli, s majd mind nagyobb feladatok ellátására kényszeríti a gyermekét, a csodás kedvtelésből, a rajzolás-festés-agyagozás- ból megutált „kötelező” lesz, amely rombol, árt, a gyermeket esetleg egy életre alkalmatlanná teszi minden szép befogadására, értékelésére. Mert ez a kiállítás ezzel a tanulsággal is szolgál. Természetesen nem tagadva, és eleve elutasítva azt, hogy a többi társánál nagyobb képességekkel, esetleg tehetséggel rendelkező gyermekképzőművészekkel nem kell foglalkozni. Sőt, külön, intenzívebben is! Érdekes felfigyelni, hogy szinte valamennyi alkotás központjában az ember áll. Ugyanakkor megdöbbentően kevés olyan rajz és festés van, amelynek állat- vagy mesealak-szereplője lenne. Lehet, hogy az elidegenedé- si tényezőkkel, veszélyekkel telizsúfolt, urbánussá váló élet teszi ezt? Hogy a felnőtteknél is jobban a gyermekeket sújtja a lakótelepi bezártság érzete, sivársága? Hogy az iskola sem képes arra, hogy ezek feloldására valamit is tegyen, tenni akarjon? Ezért van az is, hogy egyre kevesebb gyermek vállalkozik arra, hogy meseélményeit rajzpapírra vesse, főképpen iskolás korban? S ha mégis: a meseélmény megfestéséből csatajelenet, krimiillusztráció sikeredik; szinte kizárólagosan... Ezeknek a jelenségeknek ma még nem kell és nem is szabad nagy fontosságot tulajdonítanunk. A gyermekek eleve fogant őszintesége azonban mégiscsak a legfontosabb, legmegbízhatóbb mérce, szonda. Jelez és visz- szajelez. Az már a felnőtteken — szülőkön és pedagógusokon — múlik, hogy mennyire veszik észre ezeket az apró, de figyelmen kívül nem hagyható jelentéseket. Szépen rendezett, bár zsúfoltnak tűnő ez a kiállítás. A szándék sikerült: a pontoshoz közelítő keresztmetszetet adni arról, amit a csabai gyerekek a különböző iskolai és az ifjúsági és úttörő- házi szakkörökben készítettek az elmúlt évben. A gyermekek vizuális neveléséről beszélünk. Kitűnő, csak a legforróbb hangú jelzőkkel illethető fóruma ennek az iskolai és a közművelődési, kisdobos és úttörő Párzsa János: Napraforgók képzőművészeti vagy éppen rajzszakkör. De érdekes azon is eltűnődni, hogy Békéscsaba tizenhárom iskolája közül miért csak néhányban működik ilyen, illetve miért csak néhány iskola méltatta arra önmagát, az ott dolgozó gyermekeket, hogy a kiállítás felhívásának eleget tegyen. A legnagyobb arányban a Kulich Gyula Ifjúsági és Üttörőház ma már nemzetközi hírnévvel kacérkodó kisdobos- és úttörőszakköreinek tagjai vesznek részt. Az iskolák közül pedig a 4—8-as és a József Attila-lakótelepi oktatási intézmények tanulói. A tizenegy díj zömét is a felsorolt intézmények kis szakkörösei kapták. Cserei Gerda, Árvái Andrea, Fülöp Zsolt és Serbán Péter, az ifjúsági és úttörőház kisdobosszakkörének tagjai, Homon- nay Győző, a ház úttörőszakkörének tagja, Kucsera Ildikó, Andó Erika, Vhrin Beáta, a 4—8-as számú, Grin Milena és Kónya Mariann, a József Attila-lakótelepi iskola valamint. Vidovenyecz Györgyi, a 11-es számú általános iskola tanulója kapott díjat ezen a szép, gazdag, tartalmas kiállításon, munkájáért. A kiállítást a hónap végéig lehet megtekinteni. Nemesi László Herceg Árpád: József Attila már nagyon-nagyon zuhogott a múlt szemét verte csak verte a történelem s úgy tűnt valamit végképp megtanult kire rábízatott a test az árvaság hogy őrizné meg mint bárki másét elherdálta egyetlen biztos tulajdonát Verasztó Antal versei: Találkozás Te átnyúltál értem a mindenség fölött, a rügyfakadás és az elmúlás között az arcomat nézted, az Idő karmai nyomát s szemedben lassan, virágbaborultak a fák a Föld nyitott ereiből arcunkba zúgtak az ezüstfolyók s az évekből szűrt percekben a csendes varázslatok ajkadon, szavakban zárták össze ami szép azóta változhat bármi, alattunk a Föld fölöttünk az Ég Szeretlek Szeretlek akár a megkopott testű Földet, mint a teljesség ígéretét. S veled megyek a rohanó világ minden visszakívánt gyalogútján, hogy megtudjam, éltünk-e, egyáltalán. Oláh János: A boldogság évei ezek a boldogság évei az kell hogy elmúljanak annyi se csak veszélybe kerülnek és máris fölismered őket gyere és fogadd el az élet ajándékait s örülj ha tudsz örülni még talán jár most is a szerencsével ennyi önzés bár jobb ha evvel nem dicsekszel TÉKA Nyelvészeti könyvek Aszfaltozok A szólásokat sokszor használjuk a beszédben, jelentésükkel, helyes és pontos mondatközi használatukkal többnyire minden magyar anyanyelvű tisztában van, s általában csak aláhúzzák, nyomatékosítják előző kijelentéseinket, vagy éppen ezzel fejezzük ki érzékletesen véleményünket. Eredetükkel azonban már sokkal kevésbé vagyunk tisztában, eredeti jelentésüket nem tudjuk. O. Nagy Gábor a szólásokat nyelvünk virágainak nevezi: „a szólások olyan egységes jelentésű, állandósult, közkeletű kifejezések, amelyek nem közvetlenül a tárgyi valóságra vonatkozó, vagyis, nem eredeti értelmükben vett szavakkal fejeznek ki valamely mondanivalót, hanem iín. nyelvi kép közbeiktatásával”. O. Nagy Gábor egy egész életet szentelt a magyar szólások kutatásának, eredetük megfejtésének. O. Nagy Gábor Mi fán terem című népszerű művét most harmadik, bővített kiadásban tette közzé a Gondolat Kiadó. O. Nagy több évtizedes kutatómunkája során 20 ezer régi és a tájnyelvben is előforduló kifejezésformát gyűjtött össze, gyűjtésének legérdekesebb és a köznyelvben leggyakrabban használt darabjait e címen adta közre. Tudományos feldolgozását pedig legutoljára 1976-ban a Magyar szólások és közmondások című hatalmas kötetben kapta kézhez az olvasó. Honnan is származik ez a mondás: mehet a sóhivatalba. A só, illetve annak termelése és árulása a XII. századtól királyi jog volt, s fizetési eszközként is szerepelt. Később, amikor a pénz egyre inkább háttérbe szorította más fizetési eszközök használatát, a sóhivatalok jelentősége egyre csökkent, a XVII. század végén jogkörüket még jobban megnyirbálták, funkciójuk végül is csak a XIX. században szűnt meg. Léteztek, de intézkedési jogkörük, szerepük nem volt. Így alakult ki mai jelentése: olyan hivatal, ahol az ember egyáltalán nem számíthat ügyei elintézésére. O. Nagy könyve 500 oldalon mutatja be a leggyakrabban használt szólásokat. Az új kiadás újdonsága, hogy betűrendes szó- és szólásmutatót is tartalmaz, mely megkönnyíti a kötet használatát. 1901 óta nem jelent meg Magyarországon az egész nyelvterületre kiterjedő Magyar Tájszótár. Noha szerkesztését már 1950-ben elhatározta az Akadémia, megjelenésére ez idáig várnunk kellett. Az Űj Magyar Táj- szótár — az Akadémiai Kiadó lexikonvállalkozásainak egyik legjelentősebb teljesítménye, azok közé való, mely nem csupán egy szűkebb kutatóréteget _ tölt el őszinte örömmel. A négy kötetre tervezett Űj Magyar Tájszótár mintegy 120 ezer szócikket tartalmaz majd, ffelölelve a határainkon túl élő magyarság köz- illetve irodalmi nyelvtől eltérő gazdag szókincsét is. A szótár tartalmazza Szinnyei klasszikus kategorizálása szerinti tájszókat: az alaki, jelentésbe- li és a tulajdonképpeni táj- szókat is. Az alaki tájszók csak hangzásilag térnek el a köznyelvitől, a szótár ezek közül azokat tartalmazza, melyek eltérése szembetűnő vagy kevésbé ismert; pl. bossó = borsó, kát =.kiált. Minden szócikkben közlik az előfordulás földrajzi helyét, az előforduló helynevek jegyzékét külön is felsorolva, melyhez egy ritkán látható részletes térkép is járul. Köznapi nyelvünkből, elsősorban „városi nyelvünkből” egyre inkább kiesnek, elvesznek olyan szavak, melyek olyan tárgyakat, eszközöket, vagy tevékenységeket jelölnek, melyeket már nem ismerünk. A csanak szó jelentését ma már bizonyára vajmi kevés fiatal tudja, legjobb esetben egy falunév, Ménfőcsanak jut eszébe, holott sokáig használatos szavunk volt a Rába-köztől Szamoshátig. Igaz, a fából készült vízmerítő bögrét vagy kanálszerű eszközt ma már szinte sehol sem használják. Eddigi hasonló jellegű vállalkozások közül ez a legbővebb és legalaposabb szótára népi nyelvünknek, annak a rendkívül gazdag és sokrétű kincsestárnak, mely sajnos a nyelvi kiegyenlítődés következtében kiveszőben van.
