Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
Kohón György emlékmúzeuma Gyulán A kabarék háza volt Igen, a kabarék háza volt valaha. Hogy hol és merre? Talán már kevesen tudják pontosan. Valahol, a mai körút nyüzsgő világában. Az idősebbek bizonyára emlékeznek még rá és nem feledték el a régi tréfákat és hírességeket sem. Melyik volt hajdanán az a bizonyos épület? Akkor még a Teréz körúton, később már a Lenin körúton állt... S e háznak méltó emléket állítanak — még mielőtt belepné a feledés pora — a Magyar Televízió stúdiójában. A híres, nagymúltú épülethez csapódtak, akár a vonzó mágneshez a későbbi hírességek, az éppen hírnévre vadászó kabaré-igazgatók, akik ugyan többnyire világ- megváltó tervekkel, elképzelésekkel érkeztek ide, meglehetősen szép számmal, de többnyire fillér nélkül, tönkre menve távoztak. Különös vonzereje volt ennek a háznak a kabaré műfajának szerelmesei között, akik valamennyien felvirágoztatásán fáradoztak. A házon azonban valamiféle homályos átok ült. Pedig olyan nagyságok bukkantak fel itt a kabaré egén, mint Nagy Endre, a híres konferanszié, vagy Karinthy Frigyes, Vadnay László, Kellér Dezső... Ám nem egy közülük fájdalmas csalódással távozott innen. Meg. buktak! A már elmúlt, de mégis oly közeli világot, a kabarék világát próbálja most felidézni a tévé két részes műsorában Kállai István író és Bánki Iván rendező. Mi lesz vajon mindez? Kabaré-történelem ? A humor, a tréfák, az anekdoták világának, régmúlt napjainak megidézése? — Talán igen, talán nem — mondják az alkotók. — Kabaré-történelem ugyan, de mégsem csupán az. Nem egyszerűen a múlt felidézése. Űj eszközökkel szeretnénk maivá tenni ezt a műsort. A „zongorista” Bárdy György, és a „dobos” Garas Dezső kísérik majd zenével és konferálják, kommentálják a születő, — újjászülető kabarét. Egyikük lelkesedve, a másikuk csalódottan; a múlt és a jelen ... Számaiul Béla-JŰ80;_Jebniár_24;t_jrMárnap_ Bivalyos szekér napkoronggal haladta a milliós nézőszámot. Jellemző az intenzitásra, hogy az alig néhány hónapja nyílt gyulai Kohán Múzeumnak a hazaiak mellett máris sok a külföldi látogatója — szovjet, román, lengyel, finn, kanadai, egyiptomi, japán bejegyzéseket olvashatunk a vendégkönyvben. Kohán György 1910-ben született Gyulaváriban — 1931-ben Párizsban folytatta tanulmányait. 1930-ban rendezte első önálló kiállítását, melyet vásárhelyi, budapesti, gyulai bemutatkozásai követtek. 1959-ben a Műcsarnokban, 1965-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezték meg retrospektív tárlatát. Kitüntették Tomyai-pla- kettel, kétszer is Munkácsy- díjjal, és 1966-ban megkapta a Kossuth-díjat is. 1966. december 16-án abban a városban hunyt el, Gyulán, amelynek még 1965-ben felajánlotta életművét. Grandiózus anyag ez, 600 festmény, 3000 grafika. A hatalmas kollekciót most katalogizálják. S jelenleg 130 alkotás van kiállítva. Élő anyag ez, rendszeresen cserélhető, tíz év is kevés, hogy átlapozza a közönség. A Kohán-életmű bizonyos sorozatait már másutt is —, így 1979. novemberében Szófiában — bemutatták. Az első gyulai életmű-kiállítást dr. Pogány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója rendezte. Kohán György drámai ereje valóban lenyűgöző. Erő és méltóság árad művészetéből. Siratói, gyásza, koporsója sem letargikus, éppen sűrített esztétikuma révén ad katarzist. Stílusa a realizmus és a kubizmus egyedi ötvözete — nincs abban átvétel, csak felismerés és igazság. Ez a kombinált rajzírás, az élénk színekre hangolt vonalvezetés teszi emlékezetessé „Csend”-jét, vásárhelyi utcáját, „Lófékező”-jét, „Bivalyos naplementéjét”. Az Alföld Derkovitsa ő, az egyetlen, aki egyéniségének csorbítása nélkül méltó módon folytatta Nagy István és Tornyai János festői eszményeit. Marokszedője, kévekötője, kazlas napkorongja, bírsalmás csendélete duzzad az erőtől. Ez az erő szépség és igazság. Beethoven-port- réja is több, mint a német zeneszerző arcmása. Kohán György önarcképe is ez a legyőzhetetlen energiákat sűrítő tekintet — az élet szimbóluma. Nagy vállalkozás volt a gyulai Kohán Múzeum létrehozása, jó, hogy megvalósult. Ez a legfontosabb lépés ahhoz, hogy művészete közkincs legyen. Losonci Miklós Századunk magyar művészete jelentős eredményeket ért el nemcsak a zenében és irodalomban, hanem a képzőművészetben is. Ez a folyamat tart ma is, értékek válnak maradandóvá. Köz- művelődésünk figyelme jóvoltából egyenletes országos elosztásban valósulnak meg az új gyűjtemények, emlékhelyek, melyék otthont adnak a klasszikus minőségnék. Gyulán a Kohán György Múzeumot tavaly nyáron avatták fel. Ezzel megint lényegesen gyarapodott az ország kulturális térképe. Hiszen a mostanában megalapított múzeumok, gyűjtemények: Zalaegerszegen Kisfa- ludi Strobl Zsigmond, Kapu- várott Pátzay Pál, Szentendrén Kerényi Jenő, Verőcemaroson Gorka Géza, Badacsonyban Egry József, Zebe- gényben Szőnyi István máris népszerűek, kedveltek. Pécs az utóbbi években Csontváry és Vasarely gyűjteménye révén sokmilliós vendégsereget fogadott, s Szentendrén a Kovács Mar- git-gyűjtemény is régen megFekvő nő Ház előtt Ha a közművelődést úgy fogjuk föl, mint valami ételt, amelyhez étvágyat kell csinálni, nos, akkor a legjobb fűszer ehhez a szórakozás ... Ha ebből nem tudunk legalább egy késhegynyit biztosítani, máris értelmetlenné válik munkánk, hiszen ki az, aki másodszor is belekóstol a sótlan ételbe, s ki az, aki halálra unja magát valahol, s később ismét visszamegy ugyanoda, egy hasonló élmény reményében? Na, persze ez eddig a dolgok leegyszerűsítése, de arra a bizonyos fűszerre mégis szükség van. S hogy ezt miért írtuk le? A napokban egy fiatal olvasótól levél érkezett szerkesztőségünkbe. Nagykamarásról írt, igen elkeseredett hangon, mert — állítólag — a községben nincs szórakozási lehetősége a fiataloknak. Van egy mozi — írja —, s egy presszó, „de ez ma már a legtöbb fiatalnak kevés”. S kevés valóban, ha ez tényleg így van... Csakhogy ottjártunkkor az a bizonyos kocka megfordult, s éppen az derült ki, hogy a fiatalok nem tülekednek a lehetőségekért. De kezdjük az elején... * * * Gazsó János, az MSZMP községi bizottságának titkára készséggel válaszol a kérdésekre. — N agy kamaráson közel 200 fiatal él, közülük úgy negyvenen-ötvenen eljárnak más településekre, ki dolgozni, ki tanulni. Szórakozási lehetőségek? Véleményem szerint három dolgot semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az egyik, hogy mezőgazdasági jellegű községről lévén szó, Gazsó János az idénymunkák idején bizony kevés idő és energia marad a szórakozásra. A másik tényező, hogy amikor a mezőgazdaságban éppen csúcsidőszak van, a szünetre hazatérő diákokról kell gondoskodni. S a harmadik kérdés — mint már említettem —, sokan ejámak ide-oda dolgozni, ők mindig későn térnek haza. Nos, már csak ezért is nehéz a szervezés. Amikor említést teszünk róla, hogy éppen a szervezések hiányáról volt szó, kételkedve rázza meg a fejét, elgondolkozik, majd így szól: — Négy éve társadalmi munkával létrehoztuk a községben a pinceklubot. A munkát nagyrészt fiatalok végezték^ nagy volt a lelkesedés akkoriban. Ifjúsági klubot hoztak létre, ment is minden szépen. Aztán elment a régi klubvezető, és valahogy visszaesett a klubélet. Ez az egyik dolog. A másik, hogy egész nyáron hetenként rendeztünk diszkóesteket, amelyekre tudtommal még vidékről is jöttek a fiatalok, úgy 2—300-an is összejöttek. S akkor még a med gyesegyházi ÁFÉSZ helyi kisvendéglői rendezvényeiről nem is beszéltünk. Kiss József Am azt hiszem, minderről a község KISZ-titkára, Kiss József többet tudna beszélni... * * * — öt évvel ezelőtt semmi panaszom nem lett volna, de most valahogy hanyatlik itt Nagykamaráson minden. A fiatalok egyre visszahú- zódóbbak, s azok, akik akkoriban oly aktívan vettek részt a mozgalmi és a kulturális életben, megnősültek, családot alapítottak, vagy elkerültek másfelé. Év elején még van némi lelkesedés, aztán szalmalángként kihuny az is. A KISZ-ben most célul tűztük ki, hogy megvizsgáljuk mi ennek az oka, s megpróbálunk segíteni a bajokon. A szórakozás? Az az igazság, a huszonévesek igényelnék, de valahogy a helyi rendezvényeken nem szeretnek... Inkább bemennek Békéscsabára, mondván, van kocsijuk, miért ne? Hogy ott miért jobb, hiszen ott is csak inni, táncolni akarnak, ők tudják... Szerveztek itt régebben nemcsak diszkós-, zenekari programokat is, ám egyre ráfizetésesebb lett ez is, így azt hiszem, már ők is úgy vannak vele: fölösleges. S ezzel a kör bezárult. Mi a KlSZ-alapszerve- zeten belül próbáljuk felkelteni az érdeklődést, talán sikerül. A községi művelődési ház mindenesetre mindent megtesz, hogy az állóvíz végre megmozduljon. A községi művelődési ház vezetője, Szabó Éva és az ifjúsági klub vezetője, Kovács Márta lehangoló képet fest az elmúlt évi munkáról. — A gyermek kiscsoportok tevékenysége, valamint a nyugdíjasklub programjai sikeresek. Ám a fiatalok, s a középkorosztály már kevésbé mozgatható. Itt van például ez a bizonyos ifjúsági klub. Próbáltuk mi a komolyabb előadásokat, könnyebb, játékosabb formákat és a színjátszást is beindítani, ám a keddi klubnapokon csupán négy-öt ember jött össze. Megnézik a tévéműsort, s már indulnak is haza. Mondja meg, mit csináljunk? Talán az újabb elképzelés eredményre visz, de erről beszéljen a klub vezetője — mondja Szabó Éva, átadva a szót pedagógustársának. — Szeretnénk egy aktív magot kialakítani, 10—15 emberből. Már számba vettük, kiket hívhatnánk meg, elsősorban a község értelmiségi fiataljaiból. A termelőszövetkezetben és az iskolában vagyunk egynéhányan, s ha összefogunk, talán így, együtt a munkásfiatalokat is ide tudnánk csalogatni. Talán ez már nem vakvágány. A jószándék nem hiányzik mindazokból, akik tehetnek valamit. Ám kettőn áll a vásár, s jó lenne, ha mindazok, akik igényelik a Szabó Éva Fotó: Gál Edit szórakozási lehetőségeket, e kezdeményezés mellé állnának. Addig is várjuk a művelődési ház mielőbbi rend- behozatalát, a diszkóestek beindulását, s ha majd e házba többször bekopogunk, talán a pinceklub programjait sem. kerüljük el... Nagy Ágnes Fűszerezzünk! Szórakoztatni, de kit?
