Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
1980. január 27., vasárnap IZHilUKTlltj KULTURÁLIS MELLÉKLET Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Német irányzatok A Német Szövetségi Köztársaság kulturális hete alkalmából — egyéb kulturális rendezvények mellett — érdekes kiállítást rendeztek a Szépművészeti Múzeumban. A február 10-ig látható Német művészeti irányzatok 1890—1920 címet viselő tárlatot a duisburgi városi Wilhelm Lehmbruck Múzeum és a stuttgarti Külföldi Kapcsolatok Intézete rendezte. Több száz grafika, festmény és szobor ad áttekintést a századforduló és a századelő néhány fő irányzatáról. A német impresszionizmust a rendkívüli gazdag grafikai anyag, egy része Liebermann, Slevogt, Corint művei képviselik. A festészeti és a szoboranyag a korai német expresszionizmust mutatja be. Különösen a „Die Brücke" (Híd) művészeti csoportosulás felvonulása teszi érdekessé e bemutatót. Az expresszionizmus, amely a polgári társadalom elleni tiltakozása jeléül céljának tekintette a valóság puszta ábrázolása helyett a valóságról képzett érzések, gondolatok közvetlen, megkötöttségek nélküli kifejezését, Németországban igen széles körben bontakozott ki. „Az expresszionizmus a világon átszáguldó vihar volt, s az emberiség titkait feszegette” — írta Ernst Bloch. A századelő forradalmi légkörében a festők és szobrászok, mint a művészetek történetében már annyiszor, meghirdették az elanyagia- sodás és a lélektelenség elleni harcot. Ezért nem fordultak kizárólagosan és közvetlenül a meglevő képző- művészeti hagyományok felé. Épp a megújítást elindító nemzedék fordult el a leghatározottabban az intézményesített és akadémikus művészet folytonosságától. Merész - terveket kovácsoltak a jövőre vonatkozóan, és saját alkotói bizonyságtételük történelmi gyökereit az abban az időben még méltatlanul mellőzött kultúrák ((primitív, afrikai népek művészete) és művészek alkotásaiban vélték megtalálni. Az expresszionista művészek által feldolgozott témák javarésze a nyugat-európai festészet és szobrászat hagyományos — a reneszánsz óta figyelemmel kísérhető —kelléktárához tartozott. Egyedül a nagyváros témaválasztása nyitott teret a valóban új és korabeli tartalmak kibontakozásának, különösképpen a „Die Brücke" művészeinél. A nagyváros és az ipar számkivetett embere, s a városi mulató- és szórakozóhelyek közönsége a természeti környezetbe helyezett életképek, aktok, csendéletek, portréka témái a Szépművészeti Múzeumban látható tárlat anyagának is. Űj szerű képkivágás, a színek érzelmi, hangulati érték szerinti érvényesülése, a perspektíva szokatlan formái jelennek meg. Julian Heynen, a kiállítást rendező duisburgi múzeum tudományos munkatársa mondta, hogy bemutatójuk a művészek körét és a korszak távközét szándékosan vonta szűkre. Olyan bevezető képszemléletet kívántak a magyar közönség elé tárni, amely az expresz- szionizmus legjelesebb művészeinek munkáiról tájékoztat. Kiindulóponttul a német expresszionizmus legjellegzetesebb művészcsoportosulása, a „Die Brücke” szolgál. A „Die Brücke”, amelynek nem volt ugyan programja, de stílusának téma- választásában, törekvéseiben egységes. Festői a jelenség mögött keresték a lényeget. E csoportosulás köré azoknak a művészeknek az alkotásait sorakoztatták fel, akik a „Brücke”-művészek által képviselt irányzatot kibővítették vagy kiegészítették. A „Die Brücke” ilyen teljességű felsorolása figyelemre méltó, hiszen törekvéseikből nőtt ki az összes modernista irányzat. A magyar közönség számára külön is érdekes a kiállításon szereplő európai hírű német mesterek — Liebermann, Nolde, Barlach, Lehmbruck, Kirchner, Kokoschka stb. — jelenléte, akik a magyar művészet szempontjából is elhatározó jelentőségűek. Működésük idején számos magyar művész tanult, dolgozott német művészeti központokban, a század végén Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Rippl Rónai Münchenben, a húszas években Moholy-Nagy László, Bortnyik Sándor, Péri László Berlinben. A „Die Brücke” és a későbbi évek német művészcsoportosulása (a húszas években „Der Sturm”) jelentősen befolyásolta az induló magyar avantgardista, modernista művészeti törekvéseket. E kiállítás, amely gazdag együttesben és sokrétű válogatásban — grafikákon, festményeken és szobrokon mutatja be a német művészeti törekvéseket, maradandó élménnyel szolgál. —km— Mai Köröstáj-számunkban néhány festményt mutatunk be a kiállítás gazdag anyagából. Otto Mueller: Akt Emil Nolde: Vörösbor-ivók Serfőző Simon: Évek múlva Kifigyelték az esték: a járda-dűlőkön mentem, mentem, majd eltűntem mindig a portyúktetűs bérház-szérűknél. Utánad kutattam, akit elcsaltalak a liba-sztrádákról. A város-mélyekben hajaddal borultak váltamra az éjszakák, ahonnan évek múlva kanyarodott ki velünk, indult az út hazafelé. Otthon már vonultak akkor lakodalmunk nótái az őszben eldübörgő madarakként. A cigányzenés szélben táncolt a kerítés. Egy-ingre vetkőzve mulatott a csákány. Reggel dülöngézett részegen a csirkéktől körülrugdalt ólnál. Ernst Ludwig Kirchner: Portré ...de legjobb sehol? Másfél évtizede nagy, meg keserű nekiszánással indultam fölfedezni e kis hazát. Hogy most újra itthon legyek. Kérdik is, hol jobb? Igaz, majd tíz magyar esztendőt a Bakonyban töltöttem, s Veszprém tényleg más, mint Békés. Más a megye, más a székhely. Más az élet. Leginkább azt mondhatom: más. Hogy mindig a másik a jobb? Mert a Balaton-parton Csabával példázódtam, itt, a Körös-parton meg Veszprémmel jövök elő. Hogy bezzeg ... Újra itthon A lányok ... Nem értem, miért nem értik, hogy miért nem köszönök. Ez lenne az?... így megöregedtünk? Mert fölismerni a hajdanvolt kedveseket, nem is oly könnyű. Meg a barátokat, játszótársakat, iskolatársakat, ismerősöket, rokonokat, szaktársakat. Az első, megrázó élmény: az idő. Mert persze, hamar észbe kap az ember, ki kicsoda, legföljebb azt nem tudja, kit kell, kit illik tegezni vagy magázni, ám e tizenöt év alatt hová tűnt megannyi fiúi hetykeség (no, meg fejdísz), leányszépség, asszony-büszkeség, férfi-tartás 7... A szomszéd kölyök már nősül, az osztálytárs ma már komoly szakmunkás vagy értelmiségi, a régi kislányok családanyák, s lám, hogy megrokkant ez vagy az a másfél tizede még erős ember! Akik meg akkor öregek voltak, rég (rég?) hant alá kerültek. Szíven üt a fölismerés, a nemzedékváltás könyörtelen rendje. A Bakonyban ezt nem éreztem. Talán mert nem volt mihez (kihez, kikhez) mérnem magam? Itthon. Ilyen veszélyes itthon? A Kastélyi szőlőkben Nekünk ez még Kastélyi szőlők volt, a maiaknak csak Len- csési út, Lencsési-lakótelep. Lehet, hogy akkor is Lencsési volt az egyetlen házsor hivatalos utcaneve, de a nép ragaszkodott a sokszázados névhez, s lakhatott az ember a Lencsési úton, a gyerek azt se tudta, mi az a Lencsési... Legföljebb, hogy a túloldal Öntözött-rét. Ott, hol most egyebek közt az a valóban csabai nevű (Haan Lajos) tér áll. Esetleg a könyvtárban búvárkodó ifjú tudhatott róla, hogy hajdanán Lencsésinek nevezték még a Corvin utcát is ... A befagyott Körösön (sokszor leintenek, nem Körös az, csak Élővíz-csatorna, pedig még a régi térképeken is Körösként van jelen, mármint például „Csabai ásott Körös”), szóval a jéggel borított Körösön gyerekek korcsolyáznak, hokiznak, csúszkálnak, a Körgáton szánkóznak — épp úgy, mint a mi kiskorunkban. Ez még olyan, mint a hajdani Csaba, egyébként... Hát, változott a város. Ha nem is annyit, mint Veszprém (már megint ez a bezzeg, de hát e másik megyeszékhely 1945 óta megkétszerezte lakosságát, s valódi, nem mezővárosi város köré épült az új város), de épp eleget változott. A két nagy lakótelepet ugyan csak messziről látja az erre járó idegen, ám a belváros, pontosabban a mai főutca, a Tanácsköztársaság útja a szomszédos Debrecen, Arad főutcájára kezd emlékeztetni. Szóval igazi városképe bontakozik Csabának. Vastagabb szó A veszprémi polgár, ha elunja magát, kiszalad Balaton- parti vityillójába, így aztán arrafelé kevesebben járnak meccsre meg kocsmába, mint mifelénk. Ott a közösségi igény kisebb mint itt, csakhogy (épp ezért?) gyakoribb Csabán a rossz társaság mint közösség. Nevezetesen a kocsmai. Túl sok Csabán a részeg ember. Na jó, fogalmazzunk finomabban: a pannon műveltségű veszprémiek, ha beisznak, magukra zárják az ajtót, hogy senki se lássa jókedvüket, a kemény és őszinte gyerek csabaiak meg nyíltan, utca-, meg tízemelethosszan gajdolnak. S bizonyára a mértéktelen ivá- szat velejárója a Pannóniában alig, Csabán elég ismerős asszonyverő durvaság. A vastagabb szó már nemcsak a vendéglők táján járja, a mai ízes csabai káromkodás messze felülmúlja a hajdanit. Eme igazán csabai (csabai?) sajátosság érdekes ellentéte a Bakonyban igen nagy figyelmet keltő viharsarki irodalmi élet, különösképp a csabai könyvkiadás — amely, ugye, nem a kanásznyelv, hanem az irodalmi nyelv menedéke. A fiatal veszprémi toliforgatók, akiknek neve jól fog a legújabb írónemzedék barátai körében (Széki László, Botár Attila, Péntek Imre, Géczi János) gyakorta faggattak, honnan ez a csabai Űj Aurora, meg az a sok szép csabai könyv? Merthogy náluk (nekem is nemrég még „nálunk”) ilyesminek se híre, se hamva. Elbizakodottságra azért nincsen okunk. A Békésben megjelenő irodalom minőségét meg éppenséggel bírálják. Vajha megérnők, hogy a csabai irodalom is oly messze elhallatsszon, mint a csabai vastag beszéd! Jobb, mint vártam Végül is így igaz, jobb, mint vártam. Mármint a színház. Nem az egészségügyi ellátás, nem a mellékutcák állapota, nem a gyermekintézmények helyzete. A színház, a Jókai. A messziről jött ember hajlamos — színjátékról szólván — Párizs, Krakkó, és az itthoni nevezetes színházak ürügyén leszólni az ilyen kis társulatot, én azonban visszajöttem. A Latinovits Zoltán, Meszléry Judit, Cserhalmi György nevével fémjelzett veszprémi aranykorszak élményei után gyanakodva ültem be, másfél évtized után újra, a Jókai Színházba, s úgy igaz: kellemesen csalódtam. Már a chilei darab (Interjú B. .A.-ban) meglepett, félelmeim ellenére élvezhető színház volt, ahogy a mostani, az Unalmia első felvonása is. Persze nem annyira, mint amikor Veszprémben Latinovits játszott meg rendezett... Mindegy, jobb, mint vártam. Színház a csabai is. Élet a csabai is. És itthon az ember: elnézőbb. Meg: hamarabb fölcsattan. Biztos mert otthon van. » „Mindenütt jó, de legjobb itthon, ugye?”, fogadtak kebelbarátaim. Hát, a csuda tudja. De az biztos, a legrosszabb: sehol. Sarusi Mihály
