Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
1980. január 27., vasárnap o Bolya Péter A sereg Csíki László: A szavak: az ismeretlen sebei Hány életem lehet, melyet mások élnek? Az ütközőkön utazik egy hobó, égő mezők fölött. Valaki szánt az éjszakában. Egy másik elolvassa. Ez az eső Rabindranath Tagore nyári szakálla [az aszályban. A magasból vizek erednek: a nevük felé. Felkel egy ország egy messzi hajnalon. Valaki mindig Buenos Airesben repül — egyetlen költöző tüdő. Valaki anyjára gondolt egy óceán közepén, és hegyet kiáltott. Ott most élnek. Miért nevezitek el nevemmel, szememről, szerelmemről a föld részeit? Miért éltek az életemmel, ti furcsa idegenek? Barta Kálmán: Fohász hazugság ellen Tarts ki még, Héraklész! Győzzön mind, [mi igaz! Vesszen az álnak ész! Vesszen a gaz! S majd ha ez álom válik valóra, Írjuk az égre: Éljen az emberiség! Valentyin Szorokin Születésnap Levelet hozott a szél, Ez a pajkos postás. Huszonöt ősz, s mind enyém: örökkévalóság. A barátok szemében — Tajgai Arszenyev —, Buzgó igyekezettel Élem az életem. S amennyi friss tetterő Feszíti a lelkem, Annyi munka vár még rám » Ebben az életben ... Fordította: Barta Kálmán TÉKA 0 Rapcsányi László: Athosz Pisti kapitány. Igazi, képzett kapitány. Nap mint nap átrendezi a csapatát, más felállást szab a barackfáknak és a meggyágaknak, új őrszemet küld fel a kapu előtti fenyő tetejére, s amikor már minden rendben van, maga is felmászik a vára tornyába, és a marcona diólevelek védelmében várja az újabb támadást — amelynek végén holtan hevernek az ellenség katonái a vár alatt, ahol már csak a hullarabló: a szaglászó sündisznó talál majd rájuk: a sün, akit Pisti mindig fölényesen megmosolyog, ha néha alkotnyatkor észreveszi, hogy a fosztogató megjelenik a fa alatt, és kincs után kutat a halott gallyak és levek között. — Pistiiii... Te, gyere elő, mert agyonváglak ... Pisti még mindig hallgat a torony védelmében. Ide nem juthat fel az anyja. Itt jó. A vára szereti őt. A katonái ragaszkodnak hozzá, és sajnálkozva rezdülnek meg, ha Pisti esténként lemászik a várból: az ágak is tisztelegnek, és fegye’met Ígérnek holnap reggelig, amikor a kapitány újra szemlére érkezik a tisztára mosott vár alá, félrerugdalva a várárokból mindenkit, aki az éjszaka hullott oda, akár öngyilkos levél az illető, akár vakmerő kém, akit az őrség katonái lőttek agyon, amikor a vár alá lopakodott. Újból felsivított a hang a ház előtt, és Pisti lassan ereszkedni kezdett a fáról. Félt az anyjától, ijedten várta a pofonokat, amiket naponta kapott okkal, ok nélkül. Igaz, a sereg készen állt, de Pisti még tétovázott: hát saját anyja ellen küldje a katonákat. Nem, nem lehet. Majd eljön az idő, amikor idegen ellenség tör be a kapun — no akkor majd megszólal a riadó, Pisti riadója. A levelek leözön- lenek a fáról, az ágak össztüzet dörögnek a betolakodók ellen, a málnásból vijjogva száguld elő a rohamcsapat, a betonvályú lőrései- ből köpköd a géppuska, a zsindely őrei forró szurkot öntenek az ellenség fejére, a barackfák csatarendbe állnak, az ágak „előrét” intenek, a krumplibokor utat nyit, és a gumók süvítve vágódnak ki a földből, a meggyfák tetején százéves gallyak egyenesednek ki, és gyújtó leveleket, érett gyümölcsöket hajítanak a támadók felé... Pisti — legyőzhetetlen. A kert: az ő serege, és a sereg egységben, harcra készen várja, hogy az első riadószóra csatarendbe álljon, és megvédje Pistit mindenfajta támadástól. — Megyek már... — kiáltott vissza Pisti, és leugrott a földre, a halottak közé. Indult a ház felé. Búcsút intett a leveleknek, csillapító tekintetet küldött a málnás felé. A betonerőd csendes és száraz volt, bent az ólban hörögve szuszogott az alparancsnok, a százkilós ár- tány. A barackok és a meggyfák ágai tisztelgő mozgással kísérték Pistit, amint ellépett előttük, egyre közelebb érve a fehéren villogó házhoz. — Az anyád istenit, hát hol a fenében vagy te örökké? ... — mozdult feléje az anyja keze. — Hát mit gondolsz, meddig fogok én neked könyörögni, mi?... Csattant az asszony tenyere, Pisti behúzott fejjel, maga elé font karral védekezett. Égett a füle, sírás fogta a torkát. A sereg ... De nem szabad. Hiába takarja el a szemét a barackok alkapitánya. hiába rohanna a málnás legénysége Pisti segítségére — Pisti nem ad jelt. — Mész a Dunára, de rögtön ... Estig haza se gyere — fordult be a- házba az asszony. Pisti utána lépked. A szobájába megy, előkotorja a gumicsizmáját. Apad a víz, Pistinek mindennap ott kell lennie a parton. Nem ő az egyetlen, van még ott egy iskolára való gyerek, aztán az asszonyok, férfiak, csáklyával, gereblyével, csónakkal. hosszú botokkal. Árvíz volt, nagy árvíz, feljebb sok helyen kiöntött a Duna, most vonul le, hoz mindenfélét — így hallotta Szikszai Károly illusztrációja Pisti néhány nappal azelőtt, amikor anyja a szomszéd Vajkó bácsival beszélgetett a a konyhában, és ő (a kapitány) éppen befejezte az aznapi olvasást, elbúcsúzott a könyv lapjaitól, elköszönt Miskától, az ügyes végvári vitéztől, és Borkától, a szerelmétől, álmatlan éjszakát kívánt a törököknek és császári zsoldosoknak, aztán félrerakta a padláson talált kincset, a Vasárnapi Újság füzeteit is, melyekben minden este végigcsodálta a serege felszerelését: az ágyúkat, dupla szárnyú repülőgépeket, betonerődítményeket, ijesztő gázálarcokat, elnézegette a rohamsisakos katonákat ábrázoló rajzokat, elolvasta a tudósításokat a szerb hadszíntérről, a galíciai hadihelyzetről vagy az olasz frontról. — Megint hoz a víz mindenfélét — hallatszott Vajkó bácsi dörmögése. — Még Ausztriából is. A Kaszáék egy szekrényt fogtak, tele ruhával. A Balázs meg egy ólat, de olyat, hogy vagy húsz tyúk ült a tetején. Hajhaj ... Baj lehet ott azoknak feljebb. Megmondta tavaly a bába, ötvennégyben árvíz vagy földrengés lesz. Hát itt is van ... Pisti leoltotta az ágya feletti lámpát, és Vajkó bácsit hallgatva, arra gondolt, hogy hamarosan megint mennie kell a Dunára, ugyanúgy, mint két vagy három évvel ezelőtt, akkor is magas volt a víz, hozott is egyet-mást, de Pisti semmit nem taílált, csak to- porgott a töltésen, kezében a gereblyével, semmit nem értett, a többiek kiröhögték, ő meg csak állt, egyedül, kiszolgáltatottan, akkor még nem tudott olvasni, nem volt serege, nem volt senki, aki megvédje, fázott, félt, hamarosan hazafelé indult, és semmije nem volt, csak a zsebében lapult egy sárga emberke, hajlítható derekú, sisakos, furcsa öltözékű, Pisti véletlenül vette észre a víz szélén ... Most a diófa egyik ágán őrködik a sárga emberke: ő a sereg legrégibb katonája. — Mész-e már ... — nyitott be az anyja, halkabban szólva a piros fülű kisfiúhoz. Pisti éppen Miska vitéz arcképét nézegette a könyvében. Miska... ő tanította meg a sereg igazgatására, a végvári harc fortélyaira, a vitézi bátorságra, így hát Pisti mindig tőle kért tanácsot, ha félt valamitől. Mert a víztől nagyon félt. Ha néhanapján fürödni küldte az anyja, Pisti mindig abban reménykedett, hogy úgysem lesz semmi baja, mert otthon figyel rá a sereg, és azonnal ott terem, ha valami veszedelem fenyegetné a kapitányt — ha a Duna elvinné magával a város felé, ha a kövek szétnyílnának a lába alatt, amint a víz szélére merészkedik, vagy ha a túlsó partról vízen járó ló vágtatna át, hogy Pistit a hátára dobja, és elvigye valahova mesz- sze, még a túlsó part füzesein is túlra. A sereg — Pisti biztosan tudta — készen áll. A rend, amit megteremtett a katonák között: örök rend. Miska vitéz és az új- . ságok elegendő tudást adtak neki, hogy hatalmas erőt szervezzen maga mögé — vagy inkább maga elé, hiszen a sereg őt, védi, neki csak legutoljára szabad elesni, a várral együtt, hiszen ő a kapitány, és nem érheti baj sehol, sem a Dunánál, a gereblye végén, sem a ház körül, sem odakint az utcán, ahol naponta jár a távolsági busz, amelyik előbb vagy utóbb őt is elviszi majd valamelyik városba, de a sereg akkor is vele tart, és menetoszlopba tömörülve követi a buszt, követi egészen a városig, ahol Pisti felnőtt lesz, bölcs hadvezérré lesz, és ugyanolyan sikerrel igazgatja majd az embereket, mint a megöregedett sereget, mert a sereg akkor is, mint mindig, ott lesz Pisti közelében, parancsára várva, védelmére készen. Pisti előkotorta a gereb- lyét a kamrából, és elindult a kert végébe: ott nyílik a kert alatti kapu a töltés felé. Idegen kertek között vezet a földút a Dunához: oldalt cseresznyefák pirosodnak, földieper terem az út mellett, s a víz felől erős, bosszantó szagot hoz a szél. A Duna szürkén, piszkosan nyaldosta a megmagasított töltés oldalát: habos tajtékot, koszos gallyakat, színtelenné ázott rongyokat emelgettek a hullámok. A víz széles volt, mint Pisti rossz álmaiban. A túlsó part most jóval távolabb látszott: a füzesek között bújkáló ellenség is visszavonult, mert jól tudta, hogy áradás idején nem tanácsos átkelni a túlsó partra, és fáradtan, vizesen ütközni meg Pisti seregével. — Nincs semmi itt... — mormolta Pisti, amint a víz szélét kémlelte. Levonulóban az ár, Pistin kívül nincs senki más a töltésen: döglött disznót, rothadt törzseket hoz már csak a Duna. A kapitány csüggedten nézelődik. Jó volna találni valamit. Az idén még csak egy mosóteknőt talált persze, üresen: sőt, azt sem itt a falu előtt, hanem ott feljebb fogta, ahol a szántóföldekről vezet fel az út a töltésre. Pisti újra vállára emeli a gereblyét — arrafelé indul. Elmarad az utolsó ház is. Jobbra a szántóföldek, balra a víz: Pisti továbbmegy, egyre nézegeti a vizet, itt találta valahol a teknőt... — Az... az ott... Megtorpan. Néhány lépésre tőle emberalakot ringat a víz a töltés mellett. Pisti közelebb lép, előrehajol. Asszony. Arca a vízben, a haja szétterül. Puffadt, lila kézfej úszik a válla mellett. Ing feszül a feldagadt testen, a szoknya lefelé húzza az alsótestet, csak térdhajlatig látszik a durva, ha- risnyás láb. Hullámzik a víz, ütemesen ringatózik a test, kopasznak tűnő feje búbja a töltéshez ütődik. Pisti leguggol, megszólítja. — Néni... — suttogja. — Néni... Halkan csobban a víz Pisti lábánál. — Néni... mit csinál?... Pisti rémülten nézi az aszonyt. Ez lenne az? Ez lenne az, amit úgy mondanak: meghalt? Néha már hallott valamit a konyhából, ez halt meg, az halt meg. volt néhány ember, aki egyik pillanatról a másikra eltűnt az életéből, arra is azt mondták: meghalt... Ez lenne az? ö lenne az, aki „meghalt”?... — Néni... — súgta. — Él még?... Guggolt az asszony fejénél. Fázott a keze, reszketett a lába. Minden, ami körülvette, ellene támadt. A víz feléje kapkodott, a gereblye nyele a nyakára te- keredett, a szél a torkában sípolt, valami kívül-belül ütötte, a töltés omlani készült, hogy ökölnyire préselje... De... de talán a sereg? ... Pisti hátrafordul, a ház, a 'kert felé néz. A sereg? ... Itt az idő. — Heeeeej, gyerünk fiúk, riadóóó, ide hozzám mindenki, hijjijijiij, tűz a palánkról, tűz, tűűűűz. — Pisti felugrik, hosszút füttyent, magasra emeli a gereblyét, riadóóó, riadó, ide hozzám mindenki, mindenki, védjetek meg, fiúk, védjetek meg... A gereblye táncol a magasban: aztán lejjebb száll, a töltésre támaszkodik. — Heeeeej, hol vagytok? Szürkül, sötétedik az ég alja a falu felett. Pisti még mindig arrafelé néz, ahonnan a sereget várja. — Hol vagytok,?... Már halkan suttog, mozdulatlanul áll. — Nem jöttök? ... Félve fordul vissza az asszony felé. Újra leguggol, átfogja a térdét. — Itt hagytatok? ... Már tudja, hogy a sereg elhagyta. Menekülnek, porzik a látóhatár a lábuk alatt, amint egyre messzebb kerülnek Pistitől, a háztól, a kerttől. Pisti meggörnyed. Mindjárt elsőre... mindjárt elsőre megfutottatok ... A diófa diófa lett, a vályú moslékra vár, a málnásban görény bújik meg alkonyaikor, a ház tetején macskák panaszkodnak, denevér ütődik az ablaknak, odabenn ég a lámpa, Pisti kezéből kicsúszik a könyv, hiszen hazugság az egész, nincs már serege, megfutott, mind megfutott... És ki lesz, aki elkíséri, ha majd a városba viszi a poros autóbusz? ... — Lehet... lehet, hogy én is meghalok? ... Reszketve guggol az asz- szony mellett. Szorosan átfogja a térdét, a halott szétterülő haját nézi. Egyedül maradt, vesztesen. A sereg már messze a határban porol, végképp magára hagyva Istvánt, az utolsó várkapitányt. Bólya Péter elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán III. dijat nyert. Rapcsányi Lászlót, a Magyar Rádió jól ismert és kedvelt riporterét már íróként, felfedező utakat járó művelődéstörténészként is számon kell immáron tartanunk. Első nagy sikerét a Biblia világa című könyvével aratta. Később elvándorolt a Szovjetunió területén élő rokonainkhoz, vogulok- hoz, chantikhoz, s erről Boros Jánossal közösen írt Vendégségben őseinknél című kötetben számolt be. A tudós alapossággal felkészült riporter mindig tartogat valami meglepetést hallgatói, s olvasói számára. Legújabb, Áthosz című könyve is a magyár olvasó számára ismeretlen világot mutat be. Áthosz, a szent hegy, Görögország északkeleti„ partvidékén fekszik az Égei-tenger mellett. Áthosz különleges törpe állam: szerzetesi köztársaság, mely egyidejűleg integráns része Görögországnak, de ugyanakkor belülről önálló és önkormányzatú. Az alkotmányozó charta szövegét 1924-ben öt görög szerzetes készítette, s vezette vissza a hagyományokat évezredekig. A görög kormány ezt 1926-ban fogadta el, s azóta háborítatlanul élnek itt görög, orosz, román, bolgár, szerb szerzetesek. Különleges köztársaság ez: ezer év óta nőknek (de még nő nemű élőlényeknek is) tilos ide a belépj. A több mint. kétezer méter magas hegyen élnek a szerzetesek, a legkülönbözőbb kétkezi munkával foglalva el magukat. Rapcsányi rendkívül érdekes könyvében társadalmi, művelődéstörténeti, valláseth- nográfiai szempontból mutatja be a szent hegyet. Legendákat gyűjt, szerzeteseket szólalta meg — egy egészen különleges világ szólal meg könyvének lapjain. A sok fényképpel, s régi metszetekkel illusztrált könyvet a Gondolat Kiadó adta ki. Ernst Ludwig Kirchner: Fürdőzők
