Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
1980. január 13., vasárnap o uuujrnóZám Tibor KRIZANTÉMOK r 5 Bessenyei Antal: Vágyakozó Sági adjunktus automata belgyógyász: a legmagasabb fordulaton pörögve két és fél perc alatt végez egy pácienssel, de így is nagyon végéhez közeledik a rendelési idő, mire rágyújthat egy cigarettára. Miközben a rosz- szul végzett munka örömte- * lenségét feledteti a füst módszeres élvezetével, eszébe jut. hogy meg kellene beszélni Káka őrnaggyal a vasárnapi fácánozást, de ehelyett, a naponként erősödő kényszernek engedve, először meg akar ismerkedni az asszisztensnőjével. Borbála kitűnően bánik a fecskendővel, hibátlanul ejti,' Írja és érti a latin szakkifejezéseket, pontosan adminisztrál, érzékkel igazodik a diktált tempóhoz, nem veszi át főnöke ingerültségét egy fintor, egy vállrándítás erejéig sem, de túlságosan zárkózott: visszautasít minden közeledési kísérletet, amely a rideg hivatali viszonyt emberivé melegítené. Négy hét alatt főnöke csak annyit tudott meg Borbáláról, hogy huszonnégy éves, hajadon, és busszal jár be valahonnan, a várost övező tanyavilágból. Sági adjunktusnak hovatovább az a gyanúja, hogy Borbála valami titkot őriz; talán őt veti meg, talán ezt a futószalag rendszerű kezelési stílust, amelyet alkalmazniuk kell, hogy az ambulanciát elöntő betegáradatot naponként levezessék. Ha ellenszenvről van szó, Sági doktor csupán az okot szeretné tudni, hogy elviselhesse. ha viszont a kezelési módszer nem tetszik Borbála kisasszonynak, nem szabad volna elzárkóznia viszonyuk humanizálásától, mert az őszinte beszédnek ez a feltétele. „Milyen nap van ma, Borbála?” „Halottak napja.” „A gyertyák és a virágok ünnepe?” „Igen.” „Mibe kerül az idén egy szál krizantém?” „Húsz és harminc között.” „Elég drága passzió a halottak emlékét ápolni, nem?” (Nincs válasz.) „Maga mit gondol erről a kultuszról?” „Semmit.” Az adjunktus felfortyan, de mielőtt megkérné Borbálát, hogy most aztán sorolja fel az életének azon dolgait, amelyekről véleménye van, határozottan kopognak. „Küldje el”, mondja Sági, de Borbála kinyitja az ajtót: gyanús gyorsasággal, mert sarokba van szorítva; az elháríthatatlan szócsatában színvallásra kényszerülne, ha azonban közbejön valami, valaki, akkor talán elodázhatja a frontális ütközést, amelyben csak ő húzhatná a rövidebbet. Zám Tibor elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1919. évi novellapályázatán II. dijat nyert. Első pillanatra talányos, hogy a rendőr tessékeli-e vagy tuszkolja a társaságában levő zilált külsejű civilt, akinek láttán Sági adjunktus lemerevedik. A rendőr előírásosan tiszteleg, elharsogja, hogy véralkoholvizsgálatot kér, amely „az előállított személy által okozott közlekedési baleset jegyzőkönyvéhez kell.” „Rendben van”, mondja szárazon az orvos. „Azonnal levesszük és laboráltatjuk a vért.” A civilnek helyet mutat a széken, a rendőr pedig kifarol..., bár vonakodva mozdul, és mondani akar valamit, de hirtelenében nem jut eszébe az előírásos szöveg, amit ilyen helyzetben mondani kellene, azonkívül műtőasztalon is feküdt már, ösztönösen tiszteli a fehér köpenyeseket, és attól is elbizonytalanodik, hogy látta már valahol ezt a fonnyadt képű, szemüveges dokit... kifarol. Szemben az ajtóval feljebb tolja izzadt homlokán a tányérsapkát, és ráteszi kezét a pisztolytáskájára. A civil, akit városszerte Fehér Kenyérnek ismernek, talán tészta színű arca miatt, talán azért, mert ő a kenyérgyár igazgatója, átnyúl az asztalon, ki akar venni egy cigarettát, de az adjunktus nem engedi, hogy rágyújtson. Erre sértődött képet vág, és azt mondja, hogy vezetett és gázolt. A történet, előzménye három fél konyak, színhelye a zebra, eredménye egy hulla és egy súlyos sérülés. Van azután szétszóródva az úttesten egy csokor véres krizantém is, de azt talán nem .róják fel súlyosbító körülménynek. „Melyik kezemből óhajt vért venni a doktor úr?...” „Nyugalom”, dünnyögi az asztal túlfeléről a fehér köpeny. Sági doktornak jeles tulajdonsága, hogy különösen nehéz és bonyolult helyzetekben gyorsan kombinál, ötlete támad: merész,eredeti, de veszélyes is annyira, hogy lemondana róla, hanem kötelezné a barátság. Sajnos, kötelezi: felesége a kenyérgyárban színleli a munkát. Kettesével lépked fölfelé a hivatali szamárlétrán, bérelt helye van a külföld sütőipari technológiáját tanulmányozó delegációkban és a premizáltak listáján: annyit lóghat, amennyit nem szégyell, amiért is most, tetszik, nem tetszik, a Fehér Kenyeret ki kell húzni a csávából. Az ötlet születésétől a megvalósításig az óramutató éppen öt percet megy előre. Ezalatt Borbála szabályszerűen megcsapolja az igazgatót, Sági adjunktus pedig a spanyolfal mögé húzódva az asszisztensnőjét csapolja meg, aki azután a saját vérét tartalmazó kémcsővel szalad föl a laboratóriumba. Miközben a lefolyó elnyeli az ittas vezetés tárgyi bizonyítékát, Sági örül a két légynek, amelyet egy csapásra ütött: örök hálára kötelezte a barátját, és közös nevezőre jutott az asszisztensnőjével is. Borbálának tudnia kell, hogy a hatóság félrevezetése büntető törvénykönyvi téma; mindazonáltal a mentőakcióban való önkéntes részvétel az érdekviszonyok ismeretére vall; annak a felismerése, hogy az az úr. aki helyett adott a véréből néhány köbcentit, nem lesz hálátlan... A furcsa, eddig nem látott fintort Borbála arcán Sági adjunktus mosolygásnak vélte. Fehér Kenyér megnyugodott, valami köszönetfélét re- begett, mondani kezdte volna a gázolás történetét, amelyben, ha nyugodtan utána gondol, nem is hibás, mert az a két fekete ruhás banya a zebrán innen slaty- tyogott, színük összefolyt a taknyosan síkos úttal, és a kocsi már nem gurult, hanem csúszott, amikor fellökte, pontosabban rálökte a zebrára a két vénasszonyt... A rendőr, kint a folyosón, egyfolytában izzad, zavarják a kiszűrődő beszédfoszlányok, egyik lábáról a másikra áll, míg végre eszébe jut a kötelező formula. Homlokát azonnal megtörli, tányérsapkáját helyre igazítja és határozottan bekopog. „Nem szabad őrizetlenül hagynom a véralkohol-vizs- gálatra előállított személyt.” „Hát akkor őrizze”, mondja majdnem kedélyesen Sági adjunktus. A rendőrnek feltűnik, hogy az előállított személy, mintha semmi sem történt volna, közönyösen nézi őt, nyomja a vattát a karjára, ahonnan vért vettek tőle, de neki az ajtó mellett mégis olyan megérzése támad, hogy a tészta arcú civil, meg a valahonnan ismerős, fonnyadt képű doki között lehet valami. Sági adjunktus oda sem figyelt a Fehér Kenyér gázo- lási meséjére. Azon gondolkozott, honnan ismeri az őrmestert? Most, hogy újból megjelenik a formulájával, hirtelen beugrik egy kép. A 44-es úton, a tízes kiloméRákóczi olyan államférfi és gondolkodó, aki kora progresszív törekvéseit vallva új államot akart létrehozni a Duna-tájon; az itt élő összes népekét és az eltérő társadalmi meg szellemi erők egységbe foglalásával. Az ország belső fejlődését a Habsburg-ellenes küzdelemnek rendelte alá, mivel a fejlődés maga a küzdelem eredményétől függött. Alakja sajátos módon hadvezérként él az utókor tudatában, elsősorban, vagy kizárólag, mert élete szakadatlan küzdelem a maga és az ország fizikai létéért, ezért neve mindig figyelemkeltő, története pedig örökzöld marad. A közelmúltban jelentette meg a Magyar Helikon a Rákóczi-szabadságharc alatt született első hazai hírlap hasonmását Kezez Győző fordításával és Benda Kálmán, a téma nemzetközileg ismert tudósa bevezetőjével („Mercurius Veridicus 1705— 1810”). Bennünket Békés megyeieket, kelet-magyarországiakat közelebbről is érint a Magyar Mercurius, mert a kuruc sereg Szeged, Gyula körüli és erdélyi harcairól, mozdulatairól konkrét jelzéseket találunk benne, s nem kevés a seregben a békési tájról csatlakozott férfi. Az 1705. június 24-én hajnalban a gyulai vár ma is látható épületén keletkezett repedést — a kurucoktól remélt sikert nem hozott robbanás eredményét — századunk 50terkő táján, az idei első fácánozásról jövet, ennek a fejvadásznak a parancsára kapcsolgatta az irányítást, az indexet, az ablaktörlőt. Min-’ den rendben volt, a féklámpa is működött, a rendőr mégis tovább kerülgette a terepjárót, míg végre felismerte a másik ülésen bóbiskoló vadászrúhás utasban Káka őrnagyot. Akkor visz- szaadta az okmányokat, de megmondta, hogy a két hátsó keréken ki kell cserélni a köpenyeket, mert majdnem teljesen simák. „Szerencséd van”, mondta azután Káka őrnagy, „mert ha nem ülnék itt, most már nem volna rendszámtábla a tragacsodon.” Borbála a saját nyitókulcsával jön be az ajtón. Sági doktornak ráncba fut a homloka, amikor a laborleletre pillant: nahát, nahát, mondja kétszer is; mintha nem hinne a szemének, közelebbről és távolabbról nézi apapírt, tartogatja, valami sugallatra, yalami zseniális kombinációra vár. de az írás bizonyosságával szemben minden trükk, még ha lenne is, hatástalan volna. Átadja a papírt a rendőrnek, aki egy pillantás után zsebre teszi, elharsogja, hogy „önt alkoholos állapotban elkövetett, halált okozó közlekedési balesetért előzetes letartóztatásba helyezem.” A nikkelezett bilincs kattan, Fehér Kenyér, mielőtt a rendőr felrántaná a székről és kituszkolná az ajtón, még látja barátja arcán az elképedést, az asszisztensnőén meg valami fintorfélét lát, amit nem tud mire vélni. Sági adjunktus üvölteni szeretne dühében, de a nyugalom és a magabiztosság, amelyet a lány szótlansága sugall, míg a fehér köpenyt kabátra cseréli, óvatosságra inti őt. Kirúgja ezt a lányt, de meg kell várnia, míg magától színt vall: hogy miért csinálta ezt a gonosz tréfát? ... Borbála a szekrénynek támaszkodik, és azt mondja, hogy szíve szerint nem a vénájába. hanem a torkába szúrta volna Fehér Kenyérnek az injekcióstűt, és nem es éveinek legvégén fedték be az általános restaurálást végző kezek. Már a török—magyar háborúk óta élénk érdeklődést tanúsítottak Nyugat-Európá- ban hazai eseményeink iránt. Az itáliai Diario Ordinario d’ Ungheria mellett vaskos kötetekre rúgnak a német és francia nyelvű újdonságok, amelyek Európát tájékoztatták. A magyarországi olvasótábor a hetenként kétszer megjelenő bécsi Wienne- risches Diarium postai szétküldése eredményeként jutott hozzá a német birodalom területén (közte Magyarország is) lezajlott események híréhez. Ezen túlmenően Nürnbergben, Kölnben, Frankfurtban, Drezdában, a lengyelországi Varsóban és Krakkóban megjelenő lapokból informálódhatott az érdeklődő. A bécsi napló (Wienne- risches Diarium), a kerepelő szájú labancújság természetesen ellenséges hangon írt a „rebellió”-nak titulált magyar szabadságharcról. Gúnyolta vezetőit, ócsárolta harcosait; eltúlozta veszteségeiket, és külföld előtt felnagyította a labancgyőzelmeket. A kurucok „nyomtatott hazugságának hívták a bécsi lapot. Arra azonban jó volt, hogy a kuruc vezetésben megérlelje az elhatározást egy, a Habsburg-diplo- máciát az európai udvaroknál is ellensúlyozó és „az országban lakók megvigaszta- lásá”-t célzó latin nyelvű hírlap megjelentetésére. egyszer, hanem egy tucatszor, de ne vágjon közbe az adjunktus úr, mert ismét csak valami butaságot kérdezne, ő pedig most a lényeget akarja elmondani. Szerény véleménye szerint ebben a társadalomban, amelyben majdnem mindenkiből lehet valaki, ha nagyon iparkodik, a senkik sem törtetnek esélytelenül. Ha azonban a pixisben levők befolyásukat kiváltságok szerzésére vagy gaztetteik leplezésére használják, akkor ő felbőszül, s bár megtanulta indulatait leplezni, gyilkolni tudna; mert édesanyját* is egy- senkiből lett valaki gázolta halálra, akit a barátai természetesen kihúztak a pácból, mint ahogy az adjunktus úr is igyekszik megmenteni a börtöntől ezt a tészta arcú mandarint... Véletlen, hogy nem sikerült, ö, aki ma délelőtt a halott- kultuszt ápolta, annyi krizantémot látott a sírokon, hogy idegeinek elzsibbasztá- sára jól a fenekére nézett a póhámak, ‘mielőtt elkezdték volna a rendelést. Attól nem félt, hogy baj lesz, mert ő is. mint a feketerétiek általában, már kisiskolás korában is forralt bort reggelizett; bírja az italt. Az adjunktus úr meg olyan, hogy hiába néz négy szemmel, semmit sem lát, csak a futószalagot, amely két és fél percenként vesz fel és fordít le magáról egy beteget. Neki, Borbálának, ettől a munkamódszertől ma, nem A Mercurius Hungaricus első száma Lőcsén hagyta el a nyomdát 1705. június 6-án, amikor a kemény abszolutizmust hazánkra szabadító I. Lipót császár-király már halott, s a kuruc hadvezetés új diplomáciai lehetőségeket sejt. A lapot — amely egyben az első magyarországi hírlap — Rákóczi Ferenc kancelláriájának igazgatója, a fejedelem legközvetlenebb munkatársa, Ráday Pál szerkeszti, aki a napokban tért vissza követi útjáról a svéd és a lengyel udvarból. A naplójában található feljegyzéséből látjuk a magyar hírmondó elsődleges szerepét: „másnap (július 6-án) novellákat nyomtattatván, Franciaországban, Prussziában, Danckában és más egyéb helyekre elküldöztem.” Az első szám valóban ,,novelle”-szerű, abban az értelemben, hogy rövid katonai jelentések egymás mellé sorakoztatása. A második szám augusztusban — Ráday újabb hazatérte után — szintén Lőcsén kelt, és már sokkal olvasmányosabb, újságszerűbb. Bővült a címe is, s elnyeri a végső, 5 éven át fennállott formát: Mercurius Veridicus ex Hungária — Magyarországi Igazmondó Mercurius. A berlini és a konstantinápolyi visz- szajelzéséből tudjuk, hogy ez a szám is elérte célját, ugyanis a Habsburg-diplo- mácia a Wiennerisches Diarium útján is olybá nagyította fel a kurucok Pudme- ric környéki vereségét, mintha a kuruc szabadságharc a végét járná. Mindezt hihe- tően cáfolta az augusztusi száma. A Mercurius nem vált rendszeres hetilappá soha, bár a fejedelmi rendelet induláskor ezt szándékolta. A véletlenül éppen ma, olyan undora támadt, hogy nem lépi át többet ennek a szobának a küszöbét, ha most elmegy. Becsületszóra ígéri, hogy tartani fogja a száját. Cserébe, minthogy a dolgok logikája szerint cinkosok, kéri az adjunktus urat, ne akadályozza meg őt, hogy visszaminősítse magát ápolónőnek, s maradék idealizmusát ott élje, ahol arra legnagyobb szükség van: a kórteremben. Sági adjunktus bólogat, megmosolyogja volt asszisztensnőjét, de mire a lány léptei elhalnak odakint, valami kétely- és szorongásféle támad benne, hogy az emberi viszonyok, amelyek ma megmérettek, nem olyan harmonikusnak mutatják a társadalmat, mint amilyennek ő mostanáig gondolta. Mozdulatai ez új sejtelemtől tétovák: tárcsázza Káka őrnagyot, de némi habozás után visszaejti a kagylót... A hétvégi fácánozást megbeszélni nem késő, a Fehér Kenyér ügyében pedig a történtek után ő nem apellálhat sem most, sem később. Az akta szolgálati úton előbb-utóbb átmegy Káka őrnagy kezén, és megfordul még egy sereg kézben, míg valahol, valamikor, valamelyik párnázott ajtó mögött eldől, hogy közös barátjuk, a Fehér Kenyér, megmaradhat-e a valakik csoportjában, vagy vissza kell süly- lyednie a senkik közé. harmadik szám megjelenése előtt XIV. Lajos francia király követe 1706. január 22-i, francia nyelvű rejtjeles levélben sürgeti Rákóczit: „Igen jó szolgálatot tenne Felséged ügyének, ha rendszeresen, hetenként egyszer, esetleg kétszer is megjelennék.” Csak találgathatjuk a fő okot, amely miatt 1706. augusztusa és 1708 augusztusa között nem is jelent meg szám. A közben lezajlott sok fontos esemény közül az 1707. júniusi ónodi ország- gyűlésről is csak kiáltvány ad hírt a világnak. Az újság utolsó számát 1710. április 5-én, Bártfán nyomtatták ki. Lőcse két hónappal korábban császári csapatok kezére került. A bártfai nyomda kopott betűi győzelmi híreket már nem nyomtak papírra. Különös, jó érzés végre kézben tartani a kötetet, amely az első magyarországi hírlap számainak hasonmását (fakszimile-jét) tartalmazza. Köztük az 1705. május 28-án, az 1708. július 28-án és az 1710. február 17- én keltezett közlemény vonatkozik szűkebb tájukra, illetve ezek vitték szerte hírünk a világba. Rákóczi egyik diplomatája nagy előrelátással írta 1710- ben: ha javaikat és életüket elvesztik is, ügyük igaz voltának bizonyítékai fennmaradnak a nyomtatott betűkben. „Az első magyarországi hírlap, az igazmondó Mercurius, máig ható szószólója a kurucok igazának, és védője becsületünknek” — monda Benda Kálmán előszavának záró soraiban. Szép, és felettébb hasznos e könyv, a Helikon Bibliotheca Historica sorozatának 15. kötete. Dr. Virágh Ferenc Bessenyei Antal: Az élet árnyékában Mercurius Veridicus ex Hungária II. Rákóczi Ferenc hírlapja
