Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
1980. január 13., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Dráma a képernyőn „Mi bízunk abban, hogy minden szükséges megvan önöknél, s Önökben ahhoz, hogy többé ne forduljon elő, hogy az ország népét legnagyobb fórumaink egyikén át fertőzzék, sorvasszák, gyengítsék erkölcslazító műsorral ...” Többen írták alá ezt a levelet, amelyet egy magyar tévéjáték nyomán a Televízióhoz címeztek a fölháborodott nézők. (A fölháboro- dás nem volt egészen indokolt.) Nem ritka az ilyen levél, bár a nézőszámokhoz képest elhanyagolható a számuk, különösen, ha arra is gondolunk, hogy akiknek tetszik egy magyar tévéfilm, vagy tévéjáték, azok ritkábban nyúlnak a toll után. Persze, sok százezer néző hallgatása nem feltétlenül a beleegyezés, a tetszés jele. Azt kell tapasztalni, hogy a nézők véleménye — finoman fogalmazva — megoszlik a magyar műveket illetően. Ami persze azért is természetes, mert évente hatvan—nyolcvan produkció kerül a közönség elé, s ezek között természetesen ilyen is, olyan is bőven akad. Mégis, ha e számban nagy, műfajban, minőségben pedig annyira megosztó mezőnyben valami jellegzetesét kerestünk, akkor mit találtunk? A kérdést azért is jogos feltenni, mert az elmúlt fél esztendőben vita is kerekedett aról, vajon nem becsüli-e alá a magyar közvélemény — s mindenekelőtt a kritika — a televízió drámai alkotásait. (Különösen a Nézőpont című műsor nyáron, Veszprémben fölvett interjúi fogalmaztak ilyen szemrehányóan.) Vegyünk hát sorra néhány megközelítési lehetőséget, hogy valamilyen objektív ítéletet fogalmazhassunk meg, amely többé-ke- vésbé egyformán helytálló arra a sokféleségre, amit a műfaji megjelölések tévéjátéknak vagy filmnek titulálnak. Azt a fent idézett, levélben leírt vádat, amely szerint a Magyar Televízió fertőzi, sorvasztja, lazítja az erkölcsöket — nyugodtan elejthetjük. A nézők egy kis része, ha közönségesebb kifejezéseket hall, kétértelmű helyzeteket lát a képernyőn, jóhiszeműen ugyan, de mindjárt az erkölcsrendészetért kiabál. Attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy a művészeteknek közvetlen didaktikus, illusztratív, nevelő hatásuk van. Ha elfogadná a tévé vagy bármely más alkotóműhely ezt az elképzelést, akkor csak a mennybéli angyalokról szabadna műalkotást készíteni. (Egyébként még a régi, egyházi, erkölcsnemesítő darabokban is mindig ott szerepelt az ördög, hiszen az ő áskálódása nélkül mit sem ért volna az angyalok győzelme.) A nézők többsége persze tudja, hogy a műalkotás üzenete, sugallata a művész tehetségén kívül nem kis részben azon múlik, milyen szemlélettel, milyen nézőpontból közelít a valósághoz az alkotó. Mindenekelőtt ahhoz a napi valósághoz, amit a néző is a legjobban ismer. A mai világunkhoz, élő környezetünkhöz. Némi sajnálattal kell megállapítani, hogy az elmúlt hónapokban csakúgy, mint az elmúlt egy-két esztendőben, egyre kevesebb az olyan tévéjáték, -film, amelyik a máról szólna. Példaként elegendő átnézni három hét tévéújságjait, mondjuk novemberben 5. és 25. között. Hat produkció került a közönség elé, ebből mindössze egy, az Ítélet nélkül című új sorozat harmadik darabja az, amely ma élő hősöket választott. Ám ez a sorozat is inkább a külföldi krimiket pótló magyar bírósági ügyek szórakoztató szándékú feldolgozása. S amennyire helyeselni lehet az ötletet, a szándékot, any- nyira nyilvánvaló, hogy ezek a játékfilmben rekonstruált bírósági ügyek nem is akarják a valóság feltáró elemzését nyújtani. Valóságos, ám többnyire különleges ügyekkel kívánják — jobban, rosszabbul — szórakoztatni a közönséget. Személyes beszélgetésekből is kiderül, hogy a tévéalkotók félnek, húzódoznak a mai témáktól, s még azok a művészek is gondolkodnak, hogy kitartsanak-e, akik eddig vállalták a kockázatot, hogy kortársaikról készítsenek tévéjátékokat, -filmeket. Mert ismerjük el: valóban nagyobb a kockázat, mintha klasszikus irodalmi műveket vagy kortárs írók a múltban játszódó históriáit elevenítenék meg. A kortársaikat bemutató rendezők tudják, hogy műveiket több bírálat éri, még mielőtt hozzákezdenek a forgatáshoz, s több a bemutató után, a kritika és a közönség részéről. Kortárs ügyekben ugyanis mindenki szakértőnek tarthatja magát, aki ma él, hiszen mindannyiunknak van valamilyen tapasztalása a valóságról, s ha az nem vág egybe a látottakkal jaj, az írónak, rendezőnek. i Nem csoda hát — bár magyarázni lehet, de elfogadni nem ezt a menekülést —, ha inkább a közeli vagy távoli múltban játszódó irodalmi műveket részesítik előnyben a rendezők. Ebben a vizsgált három . hétben három ilyen mű is akadt. (Leszámítva Zelk Zoltán mesejátékát.) Elég nehéz valami közös vonást találni a Háromszoros halállal (író: Hubay Miklós, rendező: Gábor Pál), a Dózsa koporsói (író: Győré Imre, rendező: Radó Gyula) és az Anyám könnyű álmot ígér (író: Sütő András, rendező: Sik Ferenc) között. Nemcsak témájuk, megvalósításuk technikája, színvonala is más és más, hanem a drámai kérdések föltevésének szándékai is különbözők. A nézők persze a maguk számára e kérdésfeltevéseket aktualizálhatják is, de az alkotókat minden jel szerint e kérdések bemutatása foglalkoztatta. S nem az, hogy a ma nézője mit kezd, vagy kezdhet-e egyáltalán valamit ezekkel a kérdésekkel. Ha nagyon odafigyelünk, talán mégis fölfedezünk két általánosítható vonást, s nemcsak a múltban játszódó történetekben. Az egyik: mintha valamennyi alkotónak az lenne a meggyőződése, hogy a képernyő kis méretem a beszédnek, a szavaknak, a dialógusokban megfogalmazható konfliktusoknak van elsőrendűen létjogosultsága. Erősen vitatható elképzelés ez. Akár film-, akár elktronikus kamerával készítik a felvételeket. egyaránt mód van arra, hogy az egész embert mintegy letapogassa a kamera, aki így, teljes személyiségével bemutatva, többet árul el magáról, a többi emberhez, és a tárgyi környezethez való viszonyáról, mint a legköltőiebben megfogalmazott, csak éppen steril, életidegen dialógusok hosz- szú sora. ■ A másik általánosítható észrevétel, ami éppenhogy összefügg az elsővel: még mindig színházi közvetítés „szaguk” van a tévéjátékoknak, de néha a tévéfilmeknek is. Három kamera mintha oldalról, a nézőtérről közvetítené a látványt, s így a tévénéző is egy kicsit mindig kívülről érzékeli az eseményeket. Ezért sem tud a kamera mozdulatokat, magatartásokat letapogatni; ehelyett kapjuk ismét és ismét a beszélő fejeket, soksok dialóggal. Vagy ha ez sincs, hosszú, kitöltetlen, s ezért a lassúság érzetét keltő pillanatokkal. Három vagy hat mű alapján mindez persze túl sommás ítéletnek hangzik, de ha emlékezetünkben tovább böngészünk, sok hasonló jelenségre bukkanunk az elmúlt egy-két esztendőben. Végül is mindössze ennyi marad a markunkban: a magyar tévé drámai művei közül kevés a mában játszódó alkotás, sok a dialógus, és a színházi közvetítések stílusa dominál még ma is a bemutatott alkotások többségében. Minél tovább törjük a fejünket a jellegzetességeken, annál nyilvánvalóbb, hogy a Magyar Televízió drámai alkotásainak ezenfelül nincs igazán semmiféle jellegzetességük. S amennyire jó emögött a műfaji, stiláris sokféleséget* is fölfedezni, annyira aggasztó, hogy ritka az igazán eredeti gondolat, egy igazság kimondása, felmutatása, elterjesztése érdekében szenvedélyesen elkötelezett mű. Jó lenne pedig, ha évi hetven—nyolcvan produkcióból legalább egy tucat ilyen is akadna. Még azt is elviselnénk, ha kifejezési formájukban kócosabbak, fésületlenebbek, vagy akár szín- házszerűek lennének. S bizonyára a nézők többsége is elviselné, ha az ilyen művekre is néhányan fölháborodott levelekkel reagálnának. Mert a nézők is megvédik azt — ami védelemre igazán érdemes. Bessenyei Antal: Elhagyott tanya Bernáth László Képeink A Szarvason élő Bessenyei Antal festőművész a megyénkben alkotók idősebbjei közé tartozik. A Szarvasi Óvónőképző Intézet tanára. Általában portrékat és tájképeket fest. A legjelentősebbnek tartott munkája a közel fél száz darabból álló „A török félhold alatt” című sorozata. Jelenleg is egy j keleti témájú sorozaton i dolgozik. A most bemutatott festményeit a közönség a novemberi, Szarvason megrendezett, sorrendben a 22. önálló tárlatán láthatta. Soss Ervin: Ovidius könyörgő levele Augustushoz a száműzetésből Vasat bele! tudom velem kegyelmes volt a kegyelem Tomisba küldött élni még Tomisban római az ég s a tenger mint a másik ott ha korbácsolják felsikolt a fák a nyári ligetek kőzuhatagok szigetek Rómát kiáltják vissza mind hajók árbocán Róma ring hozzák a régi verseket ifjúságot szerelmeket Hatalmas úr császáristen Ovidius meghal itten városát nem felejtheti Tomist bárhogy is szereti a tenger mint a másik ott ha korbácsolják felsikolt jajgatnak nyári ligetek elsüllyednek a szigetek Rómát kiáltják vissza mind Róma az élet s Róma nincs Hatalmas úr császáristen Ovidius-meghal itten elmossa sírját a tenger költő volt csak nem is ember Mangália, 1979. augusztus Zalán Tibor: Karneváli havazás Nyugtass végre, nyughass te is Csillag, járom nélkül járó, bilincs-törő kedvű! Tél van, gyávaságunkkal cicázó. Szánkázol az éj (ferincén, arcod kigyúl tündökölve — rongyom ragyog. Dölyfös rontás rántja szívemet ökölbe. Megint hó hull: karneváli. Rézveretes egek alatt álarcba dermedt a világ. Foghoz vaccannak a szavak, betömi a szánkat a szél. Szobor legyek: néma álmú? Asszonytested lobbantson rám- lángot, csillag-szabadságú! Szuromi László: Útkeresés (Töredékek egy érzelmi naplóból) Vágytam a jóra, vártam egy szóra, vártam én, vártam én egy halk, de jó szóra. Hallottam szavakat: kegyetlent, gonoszát, hallottam, hallottam, kegyetlent, gonoszát. Vártam egy lányra, vártam mosolyára, vártam én, vártam én, mindig csak hiába. Találtam lányra, másízű csókjára, ő nem az, s ő sem az, elküldtem útjára. Keresek újra, várok egy útra, s tudom én, tudom éh, találok majd újra. Dómján Gábor: Vázlat A nyugalom nagy arany órája ez. Fiaivá mozdulat a szó. Mint testet a csönd, fény fehérli most a mutatót. És tűnődik virágot az ember. Elszálló szirma: jövő idő. Jelenét óvja jó szerelemmel, hűsége már a fű, a kő.
