Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-06 / 4. szám

1980. január 6., vasárnap

HZiiauKTiid

Kiss Roóz Ilona Munkácsy-díjas keramikusművész kiállítása a múlt év végén nyilt meg a Csók István Galériában (MTI-fótó, Fényes Tamás felvétele - KS)

Hasznos fortélyok

— A fűszerek fényérzékenyek. Ne tároljuk őket' világos, napos helyen, mert így gyorsabban elvesztik aromájukat.

— Ha a tejet egy óra hosz- szat napos helyen hagyjuk, vitamintartalmának kb. kilencven százalékát elveszíti.

— Az étolajat is ajánlatos sötét helyre tenni, mert egyébként zsírtartalma csökken.

— Ha a sótartóba néhány szem rizst teszünk, ,az beszívja a nedvességet, s nem kövesedik meg a só.

— A füstölt kolbászt, a kemény sajtot és a banánt ne tegyük hűtőszekrénybe.

— Ha az edény belsejét olajjal vagy zsírral bekenjük, nem fut ki az étel.

— A hal pikkelyei reszelővei könnyen letisztíthatok.

— Ha a karfiol nem friss, a főzővízbe öntsünk egy kis tejet, így visszanyeri frisseségét és ízletesebb lesz.

— A füstölt halat készítés előtt feltétlenül ázassuk tejbe.

— A rántott hús szép pozsgás lesz, ha a zsemlemorzsába kemény sajtot reszelünk.

— Hogy a cékla megtartsa szép vörös színét, a vízhez, amelyben főzzük, adjunk egy kevés ecetet vagy citromlevet.

— A kemény vajat könnyű felkenni kenyérre, ha közben a kést meleg vízbe mártjuk.

— A tojás fehérjét köny- nyebb felverni, ha csipetnyi sót teszünk hozzá.

— Sütés közben ne nyito- gassuk feleslegesen a sütő ajtaját, mert egy nyitásnál kb. húsz százalék a hőveszteség, így lassabban sül meg az étel.

— Újonnan vásárolt zománcedényünk hosszabb ideig eltart, ha használat előtt sós, ecetes vizet forralunk benne.

— A zöldpaprika télen is friss marad, ha egyenként csomagoljuk alufóliába és így rakjuk el éléskamrába vagy a pincébe.

— A kávé és a tea hosszú

ideig megtartja aromáját, ha az eredeti csomagolást jól zárt fóliával borítjuk be.

— Ha bármit sütünk alufóliában, arra ügyeljünk, hogy a csomag ne legyen túl szoros, mert a sütésnél keletkező meleg levegő szétfeszítheti.

— Ha főzés után az edényt fóliával fedjük be, az étel sokáig meleg marad, és nem bőrösödik meg. Szúrjunk néhány lyukat, hogy a gőz eltávozhasson.

— Nem sötétedik .meg a felvágott vagy a kolbászféle, ha a vágás helyén vékonyan bekenjük zsírral.

— Ha húskombócot főzünk a levesbe, vagy fasírtot sütünk, ,a masszát ne kanállal szaggassuk, formáljuk, hanem hideg vagy langyos vízben nedvesített tenyérrel, így a gombóc egyenletesebb és simább lesz.

— Nyáron sokan főznek bográcsban. Ha bekormoso- dott, az .alját kenjék be zsírral. (A koromban kátrányrészecskék vannak, ezeket a zsír feloldja.) Ezután drótcsutakkal dörzsöljék át. és a meleg ultrás vizet többször cserélve mossák le.

Paul Michael Meyer

Felix

Paul Michael Meyer mai svájci író. 1946-ban született, tanár, Gurbrü- ben él. Felix című elbeszélése a Drehpunkt című svájci német nyelvű folyóiratban jelent meg.

Talapzatra helyezve félévszázadot megtestesítene. Egyszerre szólna mindkettő, az évszázad és önmaga ellen. Sokáig azt hittem, Árminnak hívják. Kiderült, hogy Felix.

Ha magam elé képzelem, ülni látom. Tulajdonképpen még sohasem láttam máshogy, csak ülve. Vagy legalábbis leüléshez készülődve. Tegnap is ült. Két kézen és fenéken, de inkább kézen. Karja két rövid, egyenes mankó, a hátsó része meg mintha fájna ülés közben.

Valami leírhataüantól szenved örökké. Valami nem érzékelhető fáradtságtól talán. S amikor már nem bírja tovább, hazamegy, és kísérletképpen kötögetéssel meg könnyű levesekkel igyekszik agyonütni a múlni nem akaró időt.

„Kísérletképp”... Ez a helyes, feltéve persze, hogy — mint Felix esetében — kezdethez képest eredmény mutatkozik. Egy kis megértés például, ami neki, s egyáltalán egy tanárnak, minden bizonnyal nélkülözhetetlen.

Otthon jó — azt mondja —, utazások során csak felidegesíti magát az ember. Sápadt, kívül-belül, a maga módján harmonikus. Ezért senki sem gondolja komolyan, hogy valahogy változtatni kellene rajta.

A szakállát láttam meg először, mivel egy ismerős, aki mesélt róla, szóba hozta. Felix ... Sápadt és • enyhén puffadt. Kocsönyaszerű burokkal körülvéve, amit egyébként aurának vagy atmoszférának nevez a szak- irodalom. Kerek, szagtalan és áthatolhatatlan. Ennek kellős közepén ül Felix, és alkalmanként udvarias kérdéseket tesz fel.

Velem még sosem beszélgetett el úgy igazán. Valószínűleg mindig túl fáradt. Mégis, puszta udvariasságból ugyan, de újra és újra megkérdezi, hogy vagyok.

Úgy kezd beszélgetni, ahogy mások kötni kezdenek. Kapcsolódni, azonnal és mindenkor, és ami a legfontosabb : nincs kibúvó.

Minek is nyugtalanítanám? Azt felelem, jól, jól vagyok, hát persze, köszönöm egészen jól. És máris leesik neki — a kötőtűről egy szem.

Másokat szívesen mutat be az ember azáltal, hogy leírja, mit tesznek és hogyan. Mindez bezzeg Felix esetében annyit érne, mint halottnak a csók. Ha beszélek róla, gyakran azzal kezdem, hogy „bár tanár...”

Eljöttem hozzád — mondja például tegnap —, legalább ezzel is csináltam valamit.

Csupasz könyvespolcok, mindössze két bestseller egymás mellett, kölcsönösen támasztják egymást. Néha-néha eldűlnek, hol az egyik, hol a másik, hol erre, hol arra. Felix újra felállítja mindkettőt, úgy, hogy ismét kölcsönösen támasszák egymást.

Viszonya volt egy lánynyal, olyan jobb házból való gyerekkel, ahogy állítólag rosszabb házakban mondják. De a származás ellenére túl rövid életűnek bizonyult a kapcsolat. A lány úgy találta, hogy családfája árnyékában halovány testű és nehézkes alak, akárcsak Felix. Akivel ellentétben a lány közben még sohasem érezte jól magát. Valami szúrást érzett belülről, valami hajtotta, hogy menjen már.

Félix ebben az időben a „nagy fogásra” célozgatott. Én meg tükörpontyokat láttam magam előtt — porban fetrengeni, és túl lassan megfulladni.

Egyszer meg azt történt, hogy Felix keze elzsibbadt szerelmi vallomás közben. Tegnap kizárólag rosszat mondott a lányról. Először meglepődtem, utána viszont rádöbbentem, hogy nem is történhetett másképp. Néhány idétlen szó, a rosszaság lepereg, mint a régi festék.

Ez az ő formája: céltalan óráiban emlékeket kérődzik Felix — a fáradság erjesz- tője bomlaszt —, Felix emészti az elmúltat.

Lehet, hogy nem hal meg, gondolom én, lehet, hogy csak észrevétlenül egyre sá- padtabb lesz, felpuffadt teste mindinkább átalakul kocsonyává, amely már körülveszi.

Aztán egyszer majd csak megkérdezi valaki: tulajdonképpen hol van Felix? És mindenki meglepődik, és mindenki megállapítja, hogy bizony már jó ideje nem látták, már elég régen semmit sem hallottak róla.

Felix huszonnégy éves.

Néha, amikor úgy ülni látom, sajnálom.

Niedzielsky Katalin fordítása

Egy zóna párizsi

Nem volt már fiatalember. Rövid műbőr kabátban, csizmában lépett be az étterembe. Levette kucsmáját, úgy nézett körül az asztalok között, hol lenne egy üres hely. Nem látott messzire, párás lett a sokdioptriás szemüveg. Kivette a zsebkendőjét, és dörzsölgetni kezdte a bepárásodott üveget. Belekapaszkodott a lépcső mélletti korlátba, óvatosan lépkedett lefelé, feltette a szemüveget, s újra körülpásztázta tekintetével az enyhén füstös helyiséget.

Közvetlenül a csapóajtó mellett, ahonnan a pincérek gőzölgő tányérokkal siettek kifelé, a boxban magaformájú ember ült egyedül.

— Jó napot kívánok — mondta halkan, alig lehetett hallani —, egyedül van?

Az öregember fekete zakóban, fehér ingben támaszkodott az asztalra.

— Egyedül — nézett fel, s bizalmatlanul mérte végig a férfit. — Üljön le.

Komótosan kigombolta a kabátot, levette a sálat, s beledugta a kabát ujjába. Felakasztotta a fogasra, majd leült az asztalhoz, szemben a másikkal.

Hallgattak. Egyik sem próbálkozott a beszélgetéssel. A pincérek jöttek-mentek, volt, aki sörösüvegeket vitt a szomszéd asztalhoz, a másik meg megrakott tányérokkal egyensúlyozott az asztalok között. Szemben velük a másik boxban fiatalok üldögéltek, előttük féldecis poharakban ital. Az egyik lány átölelte a fiút, odabújt hozzá szorosan, s odahajolt a füléhez, mintha súgni akart volna valamit, de csak egy amolyan alig-alig észrevehető csók lett belőle. A mellettük ülők ügyet sem vetettek rájuk, azon vitatkoztak, hogy a Generál vagy a Piramis a jobb együttes.

A későbben jött öreg beljebb húzódott a pádon. Babrálni kezdte a sótartót, mintha ilyet még nem látott volna, persze az is lehet, hogy ilyet valóban nem látott, bár általában a vendéglői sótartók mindenütt egyformák. Nézte a pincéreket, tán nem merte megszólítani, vagy úgy gondolta, jó helyen van itt, meleg van, nem úgy, mint kint az utcán, ahol a nedves köd bebújt még a műbőr kabát alá is. Aztán mégiscsak bátorságot vett. Megszólította a szemben ülőt.

— Maga idevalósi?

Az öreg felnézett az abroszról, hajszálvékony vérerek látszottak a szemében, mély barázdák voltak a szeme alatt, s nemigen beret- válkozhatott reggel, borostás volt az arca.

— Most igen, itt lakok a lányoméknál, de amúgy békési vagyok.

Ezen hallgattak egy ideig.

— Maga is ebédelni akar? — folytatta rövid szünet után a későbben jött.

— Ebédelni.

— Máskor is itt szokott, vagy csak ilyenkor vasárnap?

A válasz rövid volt, mintha ezzel elejét akarta volna venni a további kérdezőskö- désnek.

— Csak vasárnap.

A pincérek még mindig nem jöttek erre, a többi asztalnál volt dolguk. A fizetőpincér — kacskaringós ba- juszú — ott állt a szomszéd asztalnál, előhúzta zsebéből a nagy bőrtáskát, összehajtotta, kivett belőle egy számolócédulát és azon írta szélsebesen az ital- meg az ételárakat.

A későbben jött férfi látta, hogy a másik pincér üres tányérokkal besiet a konyhába.

— Ha meg nem sérteném, hogy került maga Békésről ide?

Az öreg eddig a fizetőpincért nézte.

— Meghalt a feleségem, egyedül maradtam. Két fiam él ott, a lányom meg itt. Ők nem tudnák gondomat viselni, mosni rám, aztán emiatt a jányt választottam.

— Aztán jól megvannak egymással ?

Az öreg sokáig hallgatott, elhomályosult a szeme, megrándult a szája széle, kráko- gott egyet.

— Akkor nem itt ennék.

— Nem főz magára?

— Főz az, de nem szeretek ott enni.

— Tán a vejével nem jön ki?

— Az idegen ember, de a jány a jányom.

— Kap valami nyugdíjat?

— Nem sokat. 1600 forintot.

— 1600-at? Na ebből nem mindig futja a vendéglői kosztra.

— Van amikor veszek egy kis olcsó kolbászt meg tepertőt, reggel meg este azzal vagyok.

— Hát a házzal mi lett?

— Volt nekem szép házam, kerékgyártómester voltam. Amikor az asszony meghalt, nem volt tovább maradásom a házban. Mondtam a gyerekeknek, eladom. Az árát meg annak adom, aki gondomat viseli. A középső fiam ott lakott velem együtt, hallani sem akart róla. Kérdeztem tőle: itt

maradhatok nálad? Azt mondta, majd megbeszéli a feleségével. Vártam egy hónapot, nem szóltak semmit. Jött egy ember, azt mondta, ő megvenné a házat 56 ezerért. Meg is egyeztünk, de a fiam azt mondta, ő nem megy egy tapodtat sem innen. Akkor nem kell a háza — jött vissza az ember —, nekem lakó nem kell. De akkorra én már elhatároztam magamban, hogy nem maradok tovább velük. Az istennek sem akart kiköltözni. Én megmondtam neki: fiam, nekem el kell menni a jányomhoz. Azt mondta, ő nem bánja, de a házat nem

adom el. Bementem a tanácshoz, volt ott nekem egy jó emberem, az apjával együtt legénykedtem. Azt mondta: ilyen nincs, menjen csak haza nyugodtan, majd mi elintézzük. Nem is telt bele sok idő, jöttek a hatósági emberek, s felszólították a fiút, hogy 15 napon belül költözzön el. Lemondott az engem mindennek. De akkor én már nem táncoltam vissza, nagyon erősen megkötöttem magam. A jány is írt egy levelet, hogy jöjjön csak édesapám nyugodtan, majd meg lesz itt nálunk. Amikor megkaptam a pénzt, összeszedtem a kis cókmókomat, a vejem eljött értem autóval. A zsebemben volt a pénz, de nem neki adtam oda, hanem már este, amikor a konyhában beszélgettünk, a jányomnak. Azt mondta nekem, hogy édesapám, én ebből egy fillért el nem költők, így ahogy van beteszem a takarékba. Mondtam neki: jól van jányom, te tudod. Nem is volt semmi baj egy pár hónapig. Én a konyha melletti kis- szobában aludtam, ott is gázfűtés van. Egyszer későn jött haza a vejem, valami brigádgyűlésen volt, az asz- szony kint várta a konyhában. Mert a jányom olyan, hogy nem tud lefeküdni addig, amíg az u*a haza nem jön. Közelebb volt az idő már az éjfélhez, de tudja, én nehezen tudok elaludni, s még úgyis sokszor felébredek. Hangos volt a vejem, mesélte, hogy milyen jól érezte magát.

— Apád alszik már?

— Lefeküdt 9 órakor.

— Úgy gondolta, hogy itt marad élete végéig?

—- Miért, terhedre van?

— Csak nem úgy vagyunk, mintha egyedül lennénk.

Jól hallottam minden szót, de ezzel abba is maradt, de ezután már le sem hunytam a szemem egész éjjel. Éreztem, hogy nekem menni kell innen, de hova? A fiúk nyakára nem akarok menni, a szociális otthontól meg félek. Minek menjek oda, van nekem három gyermekem, meg becsületes nyugdíjam.

— A pénze bent van még a takarékban?

— Nem tudom, de éppen tegnap mondtam a jányomnak, hogy ki kellene venni egy kis pénzt, mert nekem így nem elég a nyugdíjam. Azt mondta, hogy miért nem eszik idehaza, nem jó az én főztöm? Nem szóltam rá semmit.

Ekkor ért oda asztalukhoz a pincér.

— Mit parancsolnak az urak?

— Nekem hozzon egy sült húst krumplival.

— Zóna, vagy adag párizsit?

— Zónát — hagyta rá az öreg —, bár nem tudom, mit jelent.

Béla Ottó

A hős szigetvári zászlótartó, Juranics Lőrinc és a nagy magyar mesemondó, Jókai Mór szobrait formálta meg pusztai műtermében Trisch- ler Ferenc fiatal pécsi művész. A bólyi születésű szobrász a mezőgazdasági kombináttól kapta a pusztai műtermet. Korábban ugyanis az üzem dolgozója volt. Később a Képzőművészeti Főiskolán képezte magát. Most a Pécsi Művészeti Szakközépiskola tanára. Trischler Ferenc két új szobrát a Baranya megyei Tanács rendelte meg. Juranics szobra Szigetvárra, az 1556-os hősi várvédelem színhelyére kerül. Jókai szobrát pedig a Harkány—Siklós közötti arborétumban láthatják majd az érdeklődők.

(MTI-fotó: Bajkor József felvétele — KS)