Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-05 / 3. szám

a 1980. január 5., szombat Népszámláló biztos voltam Nem túlzás, ha azt állítom, hogy íróknak, szociológu­soknak, pszichológusoknak, néprajzosoknak és még jó néhány hasonló hivatású szakembernek szinte „kiapad­hatatlan kincsesbányát” jelenthetne az a munka, ame­lyet a népszámláló biztosok most csinálnak. Ahány csa­ládot felkeresnek, annyiféle kisebb-nagyobb közösséggel, tarkábbnál tarkább életutakkai is megismerkedhetnek. De szó Sincs arról, hogy ha itt-ott akad néhány izgal­mas téma, akkor már is tollat kellene ragadni, és világ­gá kellene kfirtölni a széles körű érdeklődésre, kíván- csiskodásokra is számot tartó eseményeket; vagy a bo­nyolult, nem egyszer tragikus epizódokkal átszőtt élet­sorsokat. Való igaz: az emberek egy része túlságosan is közlékeny. Gyakran elég néhány jóindulatú kérdés, és rögtön — mint a vízfolyás — úgy árad egyesekből a szó. S olyankor már se vége, se hossza a visszaemlékezésnek, a mesélésnek. Új gépkocsiszervizek épülnek Beszélgetés Kovács Bélával, az BFIT vezérigazgatójával-------------------------------------:—IgNiHMTd Nos, itt most a 10 évvel ezelőtti esetek közül említek meg néhányat, amelyeknek mint népszámláló biztos ma­gam is részese voltam. Sze­rencsére — tudomásom sze­rint — egyetlen egy esetben sem fordult elő olyasmi, hogy valamelyik kollégám később visszaélt volna helyzetével; és valakiről, vagy valakikről nyilvánosan is elmondott volna olyasmit, amit össze­íráskor tapasztalt, és kelle­metlen szituációba (esetleg rossz hírbe) hozhatta volna az érintetteket. Egyébként fölöttébb helyes az a rendel­kezés: az összeírtak adatai kizárólag statisztikai célokat szolgálnak, és másutt nem használhatók fel! Visszatérve az 1970-es nép- számlálásra, sok-sok kelle­mes, illetve kevésbé kelle­mes emlék maradt meg ben­nem. Az első nap, amikor nyakamba vettem a közsé­get, arra gondoltam: vajon hogyan fogadnak majd . az emberek, és lesz-e minden­kinek türelme válaszolni ar­ra az özön kérdésre, ame­lyeket reprezentatív felmé­rés céljából az ívekre nyom­tattak. Az első házba belépve, a gangon egy mérges kutya „fogadott”. Amint észrevett, már ugrásra készen morgott, és nagyokat vicsorított rám. Rögtön arra gondoltam: szé­gyen a futás, de hasznos. Alighogy visszaléptem, a dü­hödt fenevad a bezárt ajtó­ra ugrott, s éktelen ugatás­ba kezdett. A házigazda ki­jött és bevezetett a konyhá­ba... Volt még egy másik ku­tyás sztorim is. Abba a ro­mos házba többször vissza kellett mennem. Az történt ugyanis, amikor kinyitottam az ajtót, kislisszolt mellet­tem egy kiskutya az utcára. Gazdája — egy magányosan élő középkorú hölgy — fel­háborodott, és kezdte már számon kérni tőlem: miért engedtem ki az ő pincsijét, meg hogyan fogja megtalál­ni a „kis Aranyost” a sötét­ben. Aztán gondolt egyet, s a jószág nyomába eredt. Vár­tam egy félórát, ám nem jött vissza az asszony. Mon­danom sem kell, csak ne­gyedszerre sikerült találkoz­nom vele... Megfordultam abban a házban is, ahol két nagyon idős néni lakott. Az egyik már évek óta ágyban fe­küdt, mert nem akartak ösz- szeforrni csontjai. A húga mesélte el, hogy a „mai na­pig” nem tisztázódott: vélet- lenbaleset volt-e, vagy va­laki a nyitott ajtóból belök­te nővérét a pincébe. Mint mondta, ő maga szokta tisz­tába tenni testvérét, de már alig bírja. Másik helyen egy nagy­baj uszú bácsikát találtam otthon. Éppen akkor jóízűen disznósajtot falatozott. Nyu­godtan, békés beletörődéssel adta elő: ősszel felfogadott egy embert, hogy ássa fel a kertet, ö becsületesen ki is fizette a munkadíjat, de az­óta sehol sem találja a szek­rényben tartott 1200 forint­ját... Ha jól emlékszem, külön íven szerepeltek azok, akik szabadságvesztésük idejét töltötték valahol. Egy asz­szony amiatt panaszkodott: mi lesz, ha férje kiszabadul a börtönből. Már azelőtt is pokol volt az életük, mert az a részeges, züllött életmódot folytató apa saját nevelt lá­nyán követett el nemi erő- * szakot... Természetesen a fent leírt élethelyzeteknél sokkal de­rűsebbekkel is találkoztam. Láttam olyan nagyapákat és nagymamákat, akik vidá­man, önfeledten együtt ját­szottak, énekeltek, tréfálkoz­tak unokáikkal. Az apró megnyilatkozásokból és az elém táruló szituációkból is arra következtettem: ezek­ben a családokban valami patriarkális jó viszony, élet­vidámsággal teli hangulat uralkodik. Az egyik este olyan hely­re kopogtattam be, ahol ép­pen születésnapot ünnepel­tek. Túláradó vendégszere­tettel fogadtak, de adatköz­lésről hallani sem akartak. Ügy vettem észre, csak a gyereksereg és egy süketné­ma öregasszony volt józan. Láttam: ide még egyszer vissza kell jönnöm. S amint nagy-nagy bocsánatkérések közepette távozni készültem, az egyik hatalmas termetű férfi visszapréselt a fotelba. Akkor kezdett komolyra for­dulni a dolog, amikor a má­sodik pohár italt udvariasan visszautasítottam. „Mi az, talán megvet bennünket? Vagy attól fél, hogy szájfá­jósak vagyunk? stb.” Elég az hozzá, hogy aznap már nem folytathattam a repre­zentatív összeírást... Mindent egybe vetve: csak a megbecsülés hangján lehet szólni azokról a pedagógu­sokról, tanácsi dolgozókról, nyugdíjasokról, akik vállal­ták az összeírást. Sokan kö­zülük sárban, hóban, útta- lan utakon járva még a ta­nyákat is felkeresik; vagy városokban a 10 emeletes házakban róják a lépcsőket, ha „éppen akkor” romlott el a lift. Valóban jelképes a fá­radozásért, s az elvégzett munkáért járó díj. Am én mégis úgy érzem: aki nem közömbös az emberek iránt, s aki — azon túlmenően, hogy hivatalos feladatot tel­jesít — csakugyan gazdag tapasztalatokat és társadal­mi-erkölcsi elismerést sze­rezhet magának. Bukovinszky István Hazánkban az egyik legna­gyobb szolgáltató vállalat az AFIT, amelynek 15 vállalata, 100 üzeme — ebből 65 ki­mondottan a lakossági igé­nyeket elégíti ki — több mint 20 ezer dolgozója van. A kö­zelmúltban Gyulán járt Ko­vács Béla, az AFIT vezér­igazgatója, s felhasználtuk ezt az alkalmat arra, hogy tájékoztatást kérjünk mun­kájukról, terveikről. — Évről évre szaporodik a munkánk, ami természetes is. hiszen a gépkocsibehozatal dinamikus, százezer körül van egy évben. Tavaly pél­dául 2,5 millió megrendelé­sünk volt különböző javítá­sokra, ennek zöme lakossági. — Tavaly bövült-e a szol­gáltatási körük? — Újdonságok nem voltak, de amit nagyon fontosnak tartunk, tavaly valamennyi egységünkben bevezettük a műszaki vizsgáztatást, amivel nagy segítséget tudurík nyúj­tani az autósoknak, hiszen jóval egyszerűbb lett ezzel az ügyintézés. Azt is hasznosnak ítéljük meg, nemcsak a nép­gazdaság, hanem az autósok számára, hogy minden üze­münk felkészült az üzem­anyag-takarékosság jegyében a fogyasztás beállítására, amihez megfelelő berendezé­sek állnak rendelkezésünkre. Az eddigi tapasztalatok na­gyon kedvezőek, hiszen ed­dig szinte valamennyi gépko­csinál — amelyet, beállításra hoztak hozzánk — másfél li­teres túlfogyasztást konsta­táltunk. Persze, nem elég egyszer beállítani, rendsze­ressé kellene tenni az ellen­őrzését is. — Ügy tudom, az idén is 110 ezerrel gyarapodik a gép­kocsiállomány. Jelent-e ez dj feladatokat az AFIT számá­ra? — Természetesen, hiszen az új gépkocsik rendszeres szervizellátása, garanciális javítása mindig plusz felada­tot jelent. — Növelni kell a létszámot is? — Ehhez a mennyiséghez legalább 800 új szerelő beál­lítása lenne kívánatos. En­nek ellenére csak 5—600-zal tudjuk növelni ,a létszámot. — Nincs elég szakember? — A trösztnél évente 3 ezer ipari tanulót képezünk ki. Ennek csak egy része ma. rád nálunk, a többiek más­hol helyezkednek el. Ennek ellenére elfogadhatónak tart­juk a szakember-ellátottsá­gunkat, s ami különösen a jövő számára biztató, létszá­munk 50 százaléka 30 éven aluli fiatal. Igaz, ez amilyen jó, gondot is jelent, hiszen a fiataloknak még rutint, ta­pasztalatokat kell szerezni, «szervizeinkben brigádokban dolgoznak, ezeket igyekszünk úgy kialakítani, hogy megfe­lelő legyen az arány az idő­sebb, tapasztaltabb és a fia­talabb, lendületesebb szak­emberek között. — Sok a reklamáció a szer- vizekben folyó munkákkal kapcsolatban? — A két és fél millió meg­rendeléshez képest elenyésző, csak ezrelékkel lehet kifejez­ni, ami az írásos rekalmációt jelenti. Persze, szóban töb­ben reklamálnak, de ezeknek egyrészt nincs nyoma, más­részt viszont az adott időben és helyen ezeket megoldják. — Az AFIT-on kívül van­nak szövetkezeti és magán kisiparosok, akik javítással foglalkoznak. Az országban milyen az AFIT aránya a ja­vításoknál? — Részesedésünk 60 száza­lékos, a szövetkezeteké 25, a kisiparé pedig 15 százalék. Ezt az arányt helyesnek tartjuk, különböző okok mi­att nagyobb arányt nem is tudunk vállalni. Ügy gondol­juk, a szervizhálózatunk jól kiépített, 18—20 kilométeren belül mindenütt lehet talál­ni. — Sok panaszt lehetett hal­lani, hogy nem volt mindig, mindenütt megfelelő az al­katrészellátás. — Ez így igaz. Mi sem va­gyunk elégedettek az eddigi helyzettel. Zavart okozott ne­künk is a folyamatos munká­ban. Sajnos, nem egyszer elő­fordult, hogy az ügyfelet küldték el, próbáljon ő meg­szerezni valami hiányzó al­katrészt. Ez a helyzet egy­részt a mi számlánkra is ír­ható — jobban megszervez­hettük volna a „terítést” a szervizek között, de főleg ar­ra vezethető vissza, hogy a gyártó cégek ,a szállításban nem tartották az ütemessé­get. Sokszor nem is igazol­ták vissza a megrendelt al­katrészeket, sőt, olyan is van, hogy bizonyos dolgokat egy évvel korábhan kellett meg­rendelni. Persze, nem mindig tudjuk kellőképpen felmérni egy év távlatából az igénye­ket. Ne hangozzék újévi fo­gadalomnak, de valóban sze­retnénk, ha az idén javulna az ellátás, kedvezőbb lenne a helyzet. — Eddig a javító tevékeny- ségről volt szó, de ha jól tu­dom, az AFIT gyártással is foglalkozik. — Így van, de ez nem any­nyira ismert a közvélemény- bep, mint a javító tevékeny­ségünk. Sok mindent gyár­tunk külön e célra létreho­zott gyárainkban, főleg a krónikus hiánycikkeket igyekszünk — már amennyit tudunk — gyártani. Persze, csak kisebbeket, de amelyek hiánya azért bosszantó, mint például a simmering gyűrű, csőszorító bilincs. Gyártunk szervizberendezéseket, mű­szereket, amelyből még ex­portra is jut. Gyárainkban évente mintegy félmilliárd forint értékű terméket állí­tunk elő. — A következő években hol épitenek új szervizeket? — Úgy ítéljük meg — meg az anyagi körülmények is in­kább ezt teszik lehetővé —, hogy elsősorban a meglevő üzemek bővítése, korszerűsí­tése a célszerű. Természete­sen legfontosabb a fővárosi hálózat megfelelő kiépítése. Hiszen itt van az ország gép­kocsiállományának 30 száza­léka. Ezenkívül Győrben, Szegeden, Kazincbarcikán, Gödöllőn, Esztergomban, Szombathelyen épül új szer­viz ,az idén és jövőre. Bőví­teni kívánjuk a székesfehér­vári és siófoki telepünket. — És a megyénkben várha­tó hasonló hálózatbővítés? ! — Az igény itt is meglenne erre. Ez attól függ, hogy mi­lyen összeg lesz erre fordít­ható a VI. ötéves tervben. A megyeszékhelyen már eddig is történtek bővítések, kor­szerűsítések. — Milyen évet zárt az AFIT? — Megítélésünk szerint eredményeset. Túlteljesítet, tűk 8 milliárd forintos ter­vünket, s ami még fontosabb, a tervezettnél kevesebb lét­számmal. Béla Ottó Híd az élethez I. Felfelé a pokol tornácáról KAMBODZSA ÚJJÁSZÜLETÉSÉNEK ELSŐ ÉVFORDULÓ­JÁT ÜNNEPLI. EGY ESZTENDŐVEL EZELŐTT, 1979. JA­NUAR 7-ÉN VONULTAK BE A FELSZABADÍTÓ CSA­PATOK az ország fővárosába, phnom penhbe, JANUÄR ll-ÉN pedig kikiáltottak a kambod­zsai NÉPKÖZTÁRSASÁGOT. kijelző tábla — golyónyomokkal Magamon nem vettem ész­re. Csak a feleségem figyel­meztetett rá, hogy néha da­dogok. Második napja volt, hogy hazajöttem Kambod­zsából. * * * Ez a monológ négy ala­pig tartott. Félmondatokból állt össze, ahogy Kong Keo Kamine, a bársonyos tekin­tetű, 25 éves khmer nő el­mondta az elképzelhetetlent. — A katonák megállítot­tak. A férjemet pár lépés­sel előbbre vitték, aztán szembefordították velem. Egyikük hozzá lépett, kivet­te a kését és elvágta fér­jem nyakán az ereket. Az­tán levágta a fejét, és oda­tette a lábam elé. Két hó­napja voltunk házasok. Az apámat is megölték. Engem elvittek Phnom Penhből Svay Yengbe. Négy évig dolgoztam egy rizsföl­dön. A munkaidő éjjel há­romkor kezdődött és hol 16, hol 18 órát kellett dol­gozni. Az öregek nem bír­ták sokáig, de az elhaltak helyébe fiatalokat hoztak. A megtermelt rizsből nem kaptunk: négy évig krump­lin éltünk, körülbelül húsz dekát kaptunk naponta. Egyik nap — április 29-e volt — összekötözték a ke­zünket, és az őrök az erdő felé tereltek bennünket. Tudtam, hogy meg fogok halni. Az erdőtől már csak pár méterre lehettünk, ami­kor lövéseket hallottam. Va­lamiben megbotlottam és elestem. Amikor magamhoz tértem, a kezemen már nem volt rajta a kötél. Akkor láttam először vi­etnami katonát. A téboly stációit nehéz logikai rendbe rakni. Pol Pót négyéves rémuralmá­nak 3 millió áldozata közül először az értelmiségiekét nyelte el a tömegsír. Az ár­vaházakban megpróbálnak valamiféle statisztikát ösz- szeállítani a meghalt szü­lők foglalkozásáról, hogy a világnak legalább elképzelé­se legyen az elszabadult őrü­letről. Az eltűnt szülők 47 százaléka paraszt, 25 szá­zaléka értelmiségi. A kam­bodzsai gyerekeknek 40 százaléka árva. Pol Pót számára nem volt elég csak az ember: összehordatta és felgyújtotta az autókat. A Phnom Penh-i tv-torony körül ma is lát­ható a kiégett gépkocsik garmada. Az autókat a könyvek követték: amikor elhamvadt a betűkbe zárt értelem, bezárták az iskolá­kat. A hírhedtté vált Tuol Sleng börtönt egy egyete­men rendezte be a kambod­zsai nép hóhérja. A Buddha-szentélyeket feldúlták, az időtlen-bölcs mosolyú istenségek szob­rait feldarabolták. Amikor Pol Pót már látta vereségét, a rizsföldeken is felrobban­tották a szivattyúházakat. Végül a fák következtek. A karcsú pálmák eleven felki­áltójelként állnak az egyes számú út mentén, a háncs körbevágva, az életet szállító szövetrendszer szétzúzva. A fák állva halnak meg. Phnom Penh-ben ma már újra laknak. Üzletek ugyan még nincsenek, de piac már van. Mivel pénz még nincs az országban, rizs, vagy hal szolgál cserealapul. A kettős pálmasorokkal szegélyezett sugárutak újra kerékpárosokat hordanak a htáukon. Utcanév vagy ház­szám még nincs a főváros­ban, de az érdeklődőket sze­retettel és bizalommal ka­lauzolják el a most szerve­ződő állami hivatalokhoz, intézményekhez. A középü­letek többsége persze még üres: az ajtók végtelen sora egymásba nyitva tátong. A kitört ablakon beszökő lég­áramlat papírcetliket lebeg­tet a padló felett. Az egyik szobában hal­kan, lassú surrogással járja végtelen útját egy bekap­csolva felejtett ventillátor. — Hogy hívnak? — Nem tudom. Csak az új nevemet. Phnom Penh két árvaháza közül a nagyobbikban va­gyunk. Sok gyerek nem hogy szüleire nem emlék­szik, de a nevére sem. Hvot Somana gondozónő az ál­landóan karján csüngő egy­éves kislánynak a Bán Deth nevet adta. Anyja holtteste mellett találtak rá: ült a porban és két napja fogta az élettelen szülői kezet, ö még nem vesz részt a na­gyok ebédjén. Ma ugyanis nagy nap van — a Vöröske­reszt első élelmiszer-szál­lítmánya érkezett meg az árvaházba. A hatalmas barakképület­ben 540 gyerek eszik egy­szerre. Állok és az első percben nem tudom, mi érthetetlen számomra. Az­tán belémhasít a felismerés: nincs zaj, nincs zsongás, nincs beszéd. A gyerekek némán, egyetlen hang nél­kül esznek. Csak a szemek villognak a ferdén beeső napsütésben. Legtöbbjük szájába most kerül az életben először, emberhez méltó, meleg étel. Kambodzsa, 1979. december Szigethy András Auschwitzra emlékeztető kép — ruhamaradványok hegye — a Tuol Sleng börtönben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents