Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
1980. január 27., vasárnap Sorsok Gyógyír a csalódásokra... öreg, tornácos ház Békéscsabán. Kívül a Iáira valamikor népviseletbe öltözött párokat festett a gazda. Az olvadó hó cseppjei rácsodálkoznak az ecsetvonásokra, s talán az ámulattól, csillogva a tornác fájára ereszkednek. A kapu nyitva, bárki beléphet a kiskertbe, a házba. A sötét, apró „ablakos szoba falán festmények, ceruzarajzok, kézimunkák és fényképek. Az asztalon kereszt- öltéses terítő, nylonnal letakarva — baja ne essék —, a heverőn hasonló technikával készült díszpárna, mindegyiken rajta a névjegy: „Vnyatyinszky György munkája.” — Eredeti foglalkozásom a szígyártó mesterség, úgy 1940-ig foglalkoztam ezzel, de a lovak tönkrementek, a szakmának se volt már jövője ... Az igazság az, hogy nem is akartam én azt csinálni, csak hát valamiből élni kellett. Az akkori ipa- rostanonc iskolában feste- gettem ezt, azt: több képet is pingáltam a falra. A vármegye főispánja látott bennem tehetséget, kaptam tőle 800 forintot. Nagy pénz volt az akkoriban, 1941-ben, ebből mentem az iparművészeti iskolára, Pestre. Három évet végeztem ott, a grafikai szakosztályban. Tanított Domanovszky Endre, Diósi Jenő, és sorolhatnám még tovább. A régi bizonyítvány lapján már megfakult a tinta, egyes, kettes: akkoriban csupa jó jegynek számított. — Aztán, amikor negyedikbe kellett volna mennem, kitört a háború, a frontra kerültem. Három és fél évig fogságban voltam, ám a régi szenvedélyt, a festést ott sem hagytam abba. Rengeteg tanulmányarcot készítettem — vagy 300-at —, volt minta bőven, ismert ott engem mindenki. Meggyötört, sovány arcok, beesett szemek, megkeményedett férfivonások, a fogság idejéből valók mind ... Aztán ’48 karácsonyán végre hazatérhetett. — Le kellett volna érettségiznem, hogy folytathassam az iparművészeti iskolát. Ehhez, bevallom, nem volt erőm, meg csalódott is voltam, elmentem segédmunkásnak egy pesti textilgyárba. Egy ismerős ajánlott dekorációsnak, ám a fizetésem nem lett volna elég. Így aztán szépen éldegéltem, vezettem egy 15 főből álló csoportot, elteltek lassan az évek. Elvoltam valahogy, ám a csalódottság akkora volt bennem, hogy nemigen festettem, faragtam semmit. Elővettem néha a régi időkből maradt levelezőlap-tervezeteket, a vidám kis képecskék sokszor jókedvre derítettek, meg ha nagyon kikívánkozott belőlem valami, leültem azért a papír, vagy a nyersfa mellé, de kisebb munkakedvvel, mint korábban ... Amikor nyugdíjba vonult, beteg édesanyja üzent érte, jöjjön haza a fia. Magányosan élt a fővárosban, nem nősült meg, így két év gondolkodás után, 1974-ben hazatért szülővárosába, most itt él, együtt az öccsével. — Itthon felidéztem azt az időt, amikor 1927 körül Vágner Józsefhez, mesteremhez kerültem. Úgy vett maga melé, hogy a „Honfoglalást” ceruzarajzon elkészítettem, s mikor 1929-ben ő elkerült Mezőtúrra, tovább dolgozgattam, csak úgy, a magam örömére. Most, a nyugíjas idő alatt előkerestem a félbehagyott munkákat, van időm bőven, azóta dolgozgatok. Mikor jó idő van, kiülök az udvarra, ott farigcsálok. Az ötleteimet először milliméterpapírra vetem, s aztán kezdhetem az igazi munkát. Cérnaportrét is készítettem nem egyet, de van, hogy az olajfestéshez jön meg a kedvem, máskor ceruzával rajzolgatok. Mikor még Pesten voltam, az ott élő testvérem gyermekeit próbáltam beoltani a művészet, az alkotás gyönyörűségével. Talán sikerült... Már korábban is érdekelt tudásom átadása, hiszen 1939- ben „Űttörőiskpla” címmel tankönyvet készítettem az apróságoknak, amit sajnos, nem tudtam kiadatni... Néhány pillanatra magamra hagy a képek, a faragvá- nyók nyomasztó árnyékában, aztán ismét megjelenik, hatalmas albumokkal a kezében. — Látja, készítettem én sok mindent. Rengeteget olvasok, verseket is, s nem egy könyvhöz illusztrációt készítettem, így Arany Toldijához, vagy nézze, itt van ez a halom Ady-versilluszt- ráció ... Elküldtem mindezt az Irodalmi Múzeumba, ott azt írták vissza, hogy a kecskeméti múzeumba vigyem, ahol a naiv festőkkel foglalkoznak. Ott Bánszki Pál vett gondozásába, s így kerültem kapcsolatba a békéscsabai helyőrségi művelődési házban működő amatőr képző- művészeti stúdióval. Velük kiállításokon is bemutatkozhatok, s nem utolsósorban van egy olyan társaság, amelyhez tartozom. Nemrég még a szegedi körzeti tévétstúdiótól is eljöttek hozzám, hogy műsort készítenek az életemről, a munkáimról. Így talán gyógyírt talál a régi nagy fájdalom, hogy életem tettem fel a képző- művészetre, s ez az élet valahogy kisiklott. Nézzen körül! Dolgozom máig is, s egyre inkább hiszem, nem hiába, a munkám megmarad. Nagy Ágnes Munkái közt... Fotó: Gál Edit A közművelődés fóruma Sarkadon Megyénk egykor legnagyobb kubikos falujában, Sarkadon a felnőttek és a gyerekek egyaránt kedvelik a könyvtárat. Az általános iskolások valósággal második otthonuknak tartják. Nemcsak olvasni járnak ide szívesen, de örömmel hallgat-^ ják az érdeklődésüknek megfelelő zenét, s nézik a dia- filmeket. Sarkadon a központi és a fiókkönyvtárakban összesen több mint 53 és fél ezer könyv: szépirodalmi, szakirodalmi és ismeretterjesztő kiadványok várják a kölcsönzőket. Az elmúlt esztendőben például 2200 új kötettel gyarapodott az állomány. Az olvasók száma 2200, s az évi átlagos kölcsönzés 27 könyv, ami országosan is szép eredménynek mondható. A könyveken kívül 916 hanglemezzel, 112 diafilmmel és 83 féle folyóirattal várja vendégeit a könyvtár, örvendetes az is, hogy az olvasók körében szép számmal találni fizikai munkást és dolgozó nőt. Kitűnő a könyvtár együttműködése más szervekkel, így a közművelődés egyik fontos fórumává vált. Az elmúlt esztendőben például 104 rendezvény volt a könyvtárban, s a résztvevők száma meghaladta a három és fél ezret. Nagy esemény volt, amikor együttműködési szerződést kötött a központi könyvtár a hét általános iskolával. Az első osztályosokat fokozatosan vezetik be a könyvtárismeretekbe, a nagyobbak tanulócsoportonként járnak ide. Pedagógusok irányításával irodalommal foglalkozó kiscsoportok működnek a könyvtárban. Megtalálni itt a középiskolások irodalmi szakkörét is. Jó volt az együttműködés a KISZ-szervezetékkel a „Könyv és ifjúság című irodalmi vetélkedő szervezése során. Nem véletlen, hogy a KISZ helyi csapata a járásban az előkelő II. helyezést érte el a versenyen. A „Könyvet könyvért” című vetélkedő hasonlóan jó eredménynyel zárult. A felnőttek körében végzett munka egyik legjelentősebb eseménye, hogy megalakult a zenebarátok klubja. A klub 20 tagja, ha összejön, nemcsak zenét hallgat, de zenetörténeti előadások, beszélgetések is tarkítják a programot. Az elmúlt esztendő jó tapasztalatait az 1980. évi programjukban hasznosítják a könyvtár dolgozói. a. Műhely a múzeumban Az agyag engedelmesen simul a dolgos kis tenyerekbe. Az egyik gyerek házat, a másik egeret, a harmadik pedig valami megnevezhetetlen csodalényt készít. Amott a másik asztalon halom rongy tarka-barka sokasága; bábu készül. Az „ihlet” sem hiányzik, hiszen alig néhány perce csodálta meg a 2-es számú általános iskola hatodik osztályos csoportja SchéI ner Mihály kiállítását. Az eligazodást V. Kiss Margit, a Munkácsy Mihály Múzeum munkatársa segítette. S aztán maga a művész lelkesítette őket a serény munkára: készítsenek állatfigurákat, mesebeli lényeket, vagy formázzák mintába a legjobban tetsző alkotást. Nos, innen a nagy igyekezet. Korában már három harmadik osztályos csoport járt itt, hasonló programmal. ö,k még inkább a mese világában éltek. A most dolgozó nagyobbacska gyerekek gondolataiban már a mese a valósággal keveredik. Farkas Zoli sárkánya — egész jól sikerült — éppen egy Sophianae-t szív. Közben beszél, hogy: „Én vagyok Bo- ni-boni-Bonifác”. Jantyik Munka közben Fotó: Veress Erzsi Márti plakettjén Toldi Miklós éppen egy bikát állít meg. Kriskó. Marika különös, s kedvesen egyszerű megoldást választott. A látvány; egy ház, mellette formás agyagfák, a kopasz ágak a plafon felé meredeznek. — Mi itt a meseelem? — néz fel kikerekedő szemekkel. — Hát nem tetszik látni? Ez a zsiványok tanyája a János vitézből. Hogy a zsiványok hol vannak? Hát benn a házban, és már János vitéz is bement. Ám itt nem csupán a gyermekek szereznek élményt — hiszen többségük kezében most van először agyag —, hanem a felnőttek is. A kísérő tanárok, s a múzeum munkatársai nem győznek csodálkozni. — Milyen ügyes kis elefánt ... — Az a bagoly is nagyon jópofa... A munka még tart, mikor elbúcsúzunk. A jövőben a múzeum közművelődési osztálya még egy ilyen foglalkozást tervez, ám akkor a legkisebbeket, az óvodások egy csoportját látják vendégül. A most itt dolgozó 31 gyerek is eljön majd még egyszer. Alkotásaikat kiégetik, aztán megfestik. Érdemes gondosan, szorgalmasan dolgozni, hiszen korosztályonként a legjobb munkákat díjazzák, majd kiállítják. A művész, Schéner Mihály a két legjobb „műalkotás” szerzőjének ajándékot is felajánlott, hogy mit, az egyelőre még titok... Híres könyvtolvajok A könyvtolvajok már az ókorban feltűntek, egy időben az első könyvgyűjtemények keletkezésével; egyes műveket észrevétlenül tulajdonítottak el, másokat kölcsönvettek és „elfelejtették” visszaadni. A könyvtárak természetesen megpróbáltak védekezni ellenük. A XV. század végén a kölni patríciusok gyűjteményeiből számos könyv tűnt el, sokáig nem gyanakodtak senkire. Egyszer azonban az egyik szenátor háza kapujában találkozott fia tanítójával, Silvanus magiszterrel és észrevette, hogy köpenye alól egy elefántcsontba kötött, díszes kiállítású Biblia esett a földre. Silvanus rögtön védekezni kezdett: nem akarta eltulajdonítani a kötetet, csak a szövegét akarta összehasonlítani egy, a tulajdonában levő kézirattal. A szenátort nem elégítette ki a magyarázat; a tolvajt elfogatta. A vallatásánál kiderült, hogy a sok házba bejáratos magiszter 462 díszkötésű kódexet csempészett ki, s ezeket különböző városokban eladta. A kölni tanács szigorú megtorlást hozott: a tolvajt 1492. szeptember 2-án felakasztották. A legnagyobb könyvtolvaj címet kétségtelenül a hosz- szú nevű Guillaume Brutus Icile Timoleon Libri-Carucci della Sommaia gróf érdemelte ki. Ragyogó képességei voltak, már 1822-ben, 19 éves korában matematikát tanított a pisai egyetemen és sokra becsülték, mint a régi kéziratok szakértőjét. 1831- ben francia földre menekült, állítása szerint azért, mert egy hazafias összeesküvésbe keveredett és erre rájöttek, ellenségei szerint azért, mert kiderült, hogy sok könyvet tulajdonított el az egyetem könyvtárából. Párizsban szívesen fogadták, rögtön kinevezték a College de France professzorává, tíz évvel később pedig a kéziratok katalogizálásával foglalkozó bizottság elnökévé. A vagyontalan gróf hatalmas könyvtárat gyűjtött ösz- sze; ennek egy részét nyilvános árverésen értékesítette, s ebből 100 000 frank bevétele származott. Emellett 8000 fontért 1923 kéziratos kötetet is eladott. Sokan gyanították, hogy ezek a művek azokból a könyvtárakból származnak, amelyeket Libri-Carucci hivatalos minőségében felkeresett, sőt vizsgálat is indult ebben az ügyben. A vizsgálóbíró sok terhelő bizonyítékot tartalmazó jelentését azonban Guizot ' miniszterelnök, a gróf barátja elfektette és csak 1848-ban, a februári forradalom után találták meg. A gyanúsított óvatos volt, a forradalom kitörésekor 18 láda könyvvel Angliába utazott. Távollétében Párizsban tízévi kényszermunkára ítélték, de az angolok nem adták ki, sőt engedték, hogy könyveiből tíz olyan árverést rendezzen, amelyre egész Európából tódultak a bibliofilek. Büntetlenül halt meg 1869-ben. Alois Pichler német egyháztörténészt 1868-ban Szentpétervárra hívták meg cári könyvtárosnak, s ott rövid időn belül 4000 kötetet lopott el. ö már nem úszta meg büntetés nélkül. 1871- ben Szibériába deportálták és ott is hunyt el. A berlini állami könyvtár zenei osztályának vezetője, dr. Krüger-Riebow 1950-ben a két Németország közti feszült viszonyt használta ki bűnös céljaira. A gyűjteményből Mozart, Bach, Mendelssohn, Beethoven és más zeneszerzők számos kéziratát tulajdonította el és a Német Szövetségi Köztársaságba vitte. Az ottani vámhivatal gyanút fogott a sok kézirat láttán és hívatta a rendőrséget. Krüger azzal védekezett, hogy a magával vitt kéziratok az NSZK-t illetik, és ő csak azért hozta el őket, hogy jogos tulajdonosának adhassa. Vallomásának hitelt adtak, ő azonban a bonni Beethoven Archívnak csak zsákmánya kisebb részét adta át, a többit eladta francia, svájci és amerikai gyűjtőknek. A sikertől magabiztos lett és éveken át rendszeresen fosztogatta a nyugatnémet könyvtárakat. Csak 1959-ben kapták rajta. Enyhe ítéletet kapott, másfél évi fogházat. Berlinben a lopást éveken át nem fedezték fel, mert Krüger nagy gondossággal járt el, minden elvitt kézirat helyére cédulát tett. Így például egy karton jelezte, hogy Richard Strauss leveleit átadták a zeneszerző fiának. A Beethoven Archív sokáig hallgatott az ügyről, mikor azonban a tárgyaláson kiderültek a hűtlen könyvtáros lopásai, kénytelen volt visz- szaszolgáltatni az Eltulajdonított berlini anyagot. Magyarországon a legnagyobb szenzációt a Csontos- si-ügy keltette, 1892-ben megállapították, hogy az Országos Széchényi Könyvtárból 36 kódex, 9 ősnyomtatvány, Kazinczy-, Csokonai- és más kéziratok hiányoznak. Az eltűnés ténye kapóra jött az ellenzéknek, heves támadást indított, s a múzeumi anyag ellopását, hanyag kezelését megpróbálta Pulszky Ferenc igazgató és rajta keresztül az egész kormány megbuktatására felhasználni. A botrány elsimítására a minisztérium igyekezett bebizonyítani, hogy a történtekhez sem Pulszky- nak, sem a kormánynak nincs köze. Bűnbakot kerestek, s ezt Csontossi Jánosnak, a kézirattár vezetőjének a személyében találták meg. öt tették mindenért felelőssé. Noha Csontossira, aki ekkor már Európa-hírű kódexszakértő volt, semmit sem tudtak rábizonyítani, mégis elbocsátották azonnali hatállyal. Az ítélettel tudományos pályáját is kettétörték. A tolvaj személyére csak 20 évvel később derült fény, mikor az egyik volt raktár- kezelő özvegyénél előkerült a hiányzó 736 múzeumi egység. Mindmáig rejtély azonban, hogy miért lopta el a raktáros a sok milliót érő ritkaságokat, mert értékesítésüket meg sem kísérelte. Vértesy Miklós
