Békés Megyei Népújság, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-10 / 7. szám

1980. január 10., csütörtök Szakmunkásból technikus Lassan 9 éve, 1971. már­ciusában új szakmunkásnő állt szalag mellé a RUTEX Kétegyházi úti telepén, Gu- liga Judit. Zsebet varrt, uj­jazott, gomblyukazott, mi­kor mit bíztak rá, s közben talán egyre azon törte a fe­jét, hogy valami módon to­vább kellene képeznie ma­gát. A szakmunkásvizsgát már letette, kész női szabó, ám ez, úgy érezte, nem elég neki. A történet így kezdő­dött ... Fotó: Gál Edit — Két műszakban jártam dolgozni, s az akkori főnö­köm azt mondta, ha nem munkaidőben tanulok, te­gyem ... így aztán jelent­keztem a ruhaipari szakkö­zépiskola esti tagozatára. Szerencsére, az órákat is két műszakban tartották, hol 8 órától 1-ig, hol délután 3-tól este fél 8-ig „koptattam a padot”. És mindezt munka mellett, heti három alka­lommal. Mit tagadjam, nem volt könnyű, különösen az utolsó évben, amikor renge­teget kellett mindezért utaz­ni. A szövetkezet, mint mond­ja, máspdik évtől minden tá­mogatást megadott. Év elején könyvvásárlásra kapott pénzt, s a tanulmányi sza­badság segítette abban, hogy vizsgáit általában jó ered­ménnyel tegye le. — Kellett a szalagvezető, így odafigyeltek arra, ho­gyan tanulok, haladok-e? Az előbb említettem az utazást. Nos, az úgy volt, hogy az utolsó, a negyedik évben a vésztői telephelyre kerültem, egy 45 fős részleg élére. így, nem egyszer el kellett jön­nöm a munkahelyemről, s máskor, hogy ezt bepótol­jam, még ráhúztam a 8 órá­ra. Nehéz volt a sok utazás, a tanulás, ráadásul édes­apám is betegen feküdt a gyulai kórházban. Érettségi eíőtt kértem, helyezzenek vissza Békéscsabára, mert nem bírtam mindezt együtt, így sikerült. Az írásbelitől nagyon féltem, s éppen az előbb említett okok miatt roppant ideges voltam. Épp a kedvenc tantárgyam, a matematika sikerült gyen­gén, s máig is bánt, mit ta­gadjam. A szóbelire már az otthoni körülményeim is ja­vultak. A géptannal volt egy kis baj: a gomblyukazó gé­pet húztam. Még meg is kér­dezte az elnök, hogy dolgoz­tam-e ezen a gépen, s szé­gyenszemre mondhattam, igen. Szerkezetileg nem tud­tam rendesen lerajzolni... Az érettségi letétele után még soká visszatértek gon­dolatai az elmúlt négy évre. Szívesen emlékezett az osz­tályra : — Nagyon jó kollektíva volt, nem egy osztálytár­sammal máig is tartom a kapcsolatot. Sajnos, sokfé­lül jártunk be, így nem min­denkivel találkozók. Persze, van olyan is, akivel együtt mentünk tovább a techni­kusképzőre. Mert tovább mentem. A munkahelyem hozzájárult, s én is szüksé­gét éreztem, hogy valami módon befejezetté tegyem szakmai műveltségemet. Budapestre jártunk minden héten egy alkalommal. E 10 hónapos tanfolyamon a szak- dolgozat megírása okozta a legnagyobb gondot. Ám ön­állóan egy meghatározott témát nehezen tudtunk ki­dolgozni, hisz úgy hiszem, nem én vagyok az egyedüli, aki soha életében nem csi­nált ilyet. Nem sikerült a legkitűnőbben, mert nem voltam elég részletes. Eltelt ez a 10 hónap is. Technikus lettem... Kis szünetet tart, gondol­kozik. Csak önmagának kö­szönheti, hogy elvégezte az iskolákat? — Először is szüléimét il­leti köszönet,' hiszen sokat vállaltak azért, hogy tanul­hassak. így, sokszor nem tudtam segíteni mindabban, amit egyébként nyugodtan elvégezhettem volna. Ellát­tak, s ha akartam, hagytak tanulni. Volt egy kolléganő is, Galbicsek Károlyné, Mar­gitka, vele együtt jártunk iskolába, így sokszor össze­jöttünk tanulni. Azóta is jó barátok vagyunk. És persze, a munkahelyemről se feled­kezzek meg, hiszen, ha nem is anyagiakra és a tanul­mányi szabadságokra gondo­lok, de rengeteget jelentett, hogy vizsga után mindenki izgatottan kérdezte, sikerült, vagy sem?... Rám figyel­tek, s ez mindennél nagyobb erőt adott. Hogyan alakult az élete azóta, egyáltalán milyen ér­zés'volt ismét gazdálkodni a szabaddá vált idővel? — Az időbeosztásom min­denképpen másként alakult. Sok minden elmaradt a ta­nulás idején: végre olvaá- hattam, megvarrhattam mindazt, amit korábban csak elképzelni volt időm, a szó­rakozásról nem is beszélve. Gondoltam már arra, hogy itt nem szabad megállnom. Ám, hogy merre tovább, azt még nem döntöttem el. Nem érzek magamban annyi erőt, hogy elvégezzem a műszaki főiskola ruhaipari tagozatát, talán politikai téren részt vehetnék valamilyen oktatá­son ... Majd meglátom. Egy biztos: megérte. Ha ma is gép mellett lennék, akkor is tanultam volna. Technoló­gusként dolgozom most. Má- sabb, több a feladatom, s nagyobb a felelősség is. De jó tudni, hogy egyre komo­lyabb feladatokat bíznak rám. Soha nem beszéltem még ennyit a tanulásról — mosolyodik el. — Az egész valahogy természetes volt nekem. Egyszerűen úgy éreztem, szükségem van rá ahhoz, hogy lépést tarthas- nak a szakmám fejlődésével. Nagy Ágnes V\A/W\AA/W/WWV\AAAAAAAAA\AA/WW\AAAAA/WWW\AAAAAAAAAA \ Vége felé jár a téli szünet. Tanítás előtt az iskolákban is felkészülnek a gyerekek fogadására. Békéscsabán, a 7-es szá­mú iskola hivatalsegédjei, Fortuna János és Szabó Károly már január 6-a óta fűtik a tantermeket Fotó: Gál Edit Czipri Éva versei, Erdélyi Attila rajzai egy kötetben A megyei könyvtár kiadványa Januárban három szép kö­tetet tesz a könyvgyűjtők (pontosabban a szerencsés kevesek) asztalára a békés­csabai könyvtár: már megje­lent ’ kétszázötven számozott példányban Czipri Éva és Erdélyi Attila közös kötete, s rövidesen elkészül Szalay László, a New Yorkban élő grafikusművész albuma, és Rákos Sándor füzete, amely a kortárs költőket bemutató csabai sorozat huszadik da­rabja. A már közre adott első könyv, a verses-rajzos Czip­ri—Erdélyi kötet méltó Lip- ták Pál eddigi szép kiadvá­nyaihoz, küllemében, s tar­talmában egyaránt. Az 1974- ben tragikus körülmények között elhunyt fiatal szarvasi költőnő, Czipri Éva verseit Weöres Sándor vezeti be, s ahogy írja: „... úgy képze­lem, hogy Czipri Éva haj- landozó, szellős verssoraiban a szarvasi növénykert fái su­sognak — különben honnan eredne költészetének állandó" halksága, mely sose néma; és oly ritka, átható virágillata.” A költőnő itt közreadott mű­vei igazolják Weöres Sándor bizalmát és ítéletét, e hálk- szavú líra kötetre érdemes. S ha nem is csúcsa költésze­tünknek, Czipri Éva költői teljesítménye — amely oly korán lett teljes — sok ba­rátot képes szerezni a mai, „még érthető” költészetnek. „Uszonyvilág vízi világ / szárnyas világ légi világ / könnymarta sóhaj melle tág/ elhullt egy földi kis virág” — írta Egy virághoz című versében. Talán, már magá­ról? Érdemes figyelmünkre, azért is, mert megyénkben e só­haj. Semmiképp sem túlzó igény, ha ideírjuk: hogy Czipri Éva műve valóban a miénk legyen, nagyobb pél­dányszámban kellene kiadni. Meglehet, ez az országos könyvkiadók kötelessége, me­gyénk e szép kis kötettel megtette a magáét, a figye­lemfelhívást. Talán-talán ér­tőkre talál a megyehatáron túl is. A kötet másik felét Erdélyi Attila rajzai teszik ki. Mint a Párizsban éhen halt fiatal magyar festőről szóló sze­melvényekből kiderül, Erdé­lyi Szarvason töltötte gyer­mekkorát — innen aSzarva- son maradt művésztárssal közös kötetbe sorolás —, s életművét édesanyja mentet­te haza, hogy a Tessedik Sá­muel Múzeumnak adomá­nyozza. Az eme kötetben raj­zaival jelentkező Erdélyi At­tila életében sose mutatta be nyilvánosan festményeit és rajzait, csak elhunyta, 1971. után állították ki műveit a barátai Párizsban, a Trans- position Galériában. A fran­cia kritikai visszhang kedve­ző volt, s igazán örülhetünk, hogy e balsorsú honfitársunk végül mégiscsak hazatalált. Legföljebb elgondolkozha­tunk azon, hogy „mindezt” másképp is megtehette vol­na ... Megyei könyvtárunk új ki­adványát tanulmányozva, ta­nulságain tűnődve Czipri Éva művéhez tér vissza az ember. Mert e kötet talán legna­gyobb tanulsága, hogy mi­lyen más valakitől egy-két verset, avagy egy majdnem teljes válogatást olvasni. Czipri Éva is azok közül va­ló, akiket lapokról, gyűjte­ményekből valamennyire már ismerhetünk, de akiről e közlések vajmi keveset sej­tetnek. Mondjuk ki kereken: kö­tetbeli megméretésre méltó jó néhány megyénkben élő ifjú vagy kevésbé ifjú toll­forgató. Mint most Czipri Éváról, vagy a hasonlóképp, a minap az Üj Auróra fü­zetben jelentkező Tomka Mi- hályról is csak egy teljesebb válogatás' nyújt igaz képet. Hogy valóban megmérethes­senek, avagy hogy megindul­hassanak az országos, telje­sebb megméretés felé. Ezért, főleg ezért kell di­csérnünk a csabai könyvtárt. A vállalkozó kedvért, a hazai fölfedezésért, az itteni, béké­si érték fölmutatásáért. Jó szellem ez, a provinci­án túlmutató. Sarusi Mihály Keramikusok Siklóson A testes magyarországi úti­kalauzban sok szépet olvas­hatunk Siklósról, erről a ba­ranyai városról, s egyetlen olyan hazai váráról, mely minden időkben lakható is volt, de ami minket most ér­dekel, az bizony édeskevés: „A II. emeleten változó — általában kerámiakiállítás látható. Itt mutatják be a nyaranta megrendezett sik­lósi kerámiaszimpozion anya­gát”. Ha ennyi lenne a szirn- pozion lényege, akár meg se említenénk. Nem, nem az évenként bemutatott anyag dönti el, hogy Siklóson im­már tíz éve milyen munka folyik. Még az sem, hogy tíz év során 64 magyar és 13 országból jött 32 külföldi művész dolgozott itt. Itt halt meg Európa egyik legna­gyobb alkotója, keramikusa, a svéd Anders Liljefors, s bolondoskodott a török Meh­met Uyanik. De magyarok, s külföldiek áldozata, lelemé­nyeik nyomán mégis szüle­tőben van Európa első, nagy kerámiaműhelye, ahol már igen sok jelentős alkotó ott­hont találhatott, ' korszerű kemencéket, s mindent, ami az anyag művészetének mai feltételeit szolgálhatja. Sokmilliós áldozattal hoz­zák rendbe a siklósi hajdani kolostort a keramikusok szá­mára alkotóműhellyé. Előt­tünk a szimpozion újból és újból kiadott katalógusa, nyomon kísérhetjük, mivé nőtt tíz év alatt ez az oly sok bonyodalommal küszkö­dő vállalkozás, a „kerámia- szimpozion Siklós”. A szel­lemi értékeket nem mérhet­jük vásárcsarnoki árakkal. Emlékszem, amikor Schram­mel Imre, a kiváló kerami­kus tanár gödröt ásott és koksszal rakta körül agyag­ját, ahogy valamikor az et­ruszkok is csinálták, s az iz- 5 zó koksz csodálatos formá- | kát, színeket adott az agyag- % nak, s ha valaki mostan el- •<; megy Vácra, a művelődési 5 házba, ott láthatja ennek az £ akkori kísérletnek kései, de v beérett eredményét. Akkor <■ megmosolyogták kísérletét, s s ha nem is ugyanazzal amód- ^ szerrel, de a szemlélet ro- ? konságával készültek Szemereki Teréz munkája (Milos József felvétele — KS) Schrammel azóta való mun­kái is, szereztek megbecsü­lést, s egészítenek teljessé ma már számos középületet. Egy ilyen alkotóműhely nem azonnal kamatoztatja a be­fektetett áldozatot. De akik itt kísérletezhettek először valami olyannal, amire sze­rényebb otthoni kereteik nem adták lehetőséget, első próbáik nyomán hazai és nemzetközi sikereket értek el. Az együttdolgozás lendítő, buzdító örömei sem becsü- lendők le, de kezd kinőni ez a telep tágabb értelmű, nagy­szabású közös gondolkodás­sá, ami éppen a jövő mun­káit jelzi. Az utóbbi évek is a kert, a város kerámiáit kí­vánták megoldani. Lehet, hogy nem sikerült építésze­ket, városrendezőket, kerté­szeket olyan teljes értékű munkába bevonni, ami való­jában teljes értéket is ered­ményezett volna, de hol si­kerül? Sajnos, ezt az „egy húron pendülést” meg kell tanulnunk, feladva kis cso­portok, egyének érdekeit. A jövő formája az alkotó cso­port, melynek jó munkájá­hoz, természetesen egy-egy műhely, mint Siklós adja hozzá az egyéni tökéletese­dés értékét. , Szimpozion van ma orszá­gunkban, talán több is a kel­leténél, de bizonyos, hogy otthont adnak olyan kísérle­teknek, melyek később kitel­jesedve a társadalmat szol­gálhatják. Otthont adnak alkotóknak, hogy megismerjék egymást, hazaiak, külföldiek. Eszközt adnak, agyagot, kemencét, mázakat, könyveket, melyet saját szűk lehetőségeik kö­zött aligha tudnának megte­remteni. A gyári tervezők­nek pedig a szabad alkotás felszabadító örömét. Nagy dolog ez. Beszorítva lenni egy üzem napi nyolc óra kötele­ző fegyelmébe, s itt kiszaba­dulni a napi húszórás alko­tás örömébe. Mert itt nem óra mutatja a munka érté­két, hanem az eredmény. Siklós évenkénti kiállításai tanúi ennek az örömnek. Kár, hogy még nincs elég visszhangjuk, kár, hogy nem lett valóban közüggyé. Rövi­desen elkészül a volt kolos­tor restaurációja, elkészül­nek a lakószobák, helyükre kerülnek a kemencék, s min­den, ami a kerámiaművésze­ket szolgálhatja. A siklósi kerámiaszimpozion Európa első, legjobban felszerelt, cso­dálatosan szép környezetbe épült műhelye lesz. Koczogh Ákos Irodalom a Gyorsuló Időben A TIT és a Magyar Rádió Kossuth klubbeli kerekasz- tal-beszélgetés sorozatának harmadik, kedd este elhang­zott részében Az irónia Déry Tibor műveiben című téma került terítékre. A beszélgetés részvevői, neves hazai irodalomtörté­nészeink izgalmas, ugyanak­kor nehéz témába vágták fejszéjüket. Különösen azért, mert a több mint hatvan esz­tendőn át, 1917-től alkotó nagy magyar prózaíró hatal­mas mennyiséget kitevő mű­vein a hallgatóság zöme alig­ha rághatta át magát. Az egyórás, Bélándi Miklós ve­zette beszélgetés tehát in­kább csak néhány „vájtfülű” érdeklődését vívhatta ki. Pe­dig valószínű, a sorozat szer­kesztője többek között az ismeretterjesztést is céljának tekinti. A beszélgetésben részt ve­vő Bodnár György, Pomo- gáts Béla, Szabolcsi Miklós és Tóth Dezső a műsoridő alatt bebizonyította ismét: jó ismerői, értői a Déry-élet­műnek. Támpontul pedig Mádi Szabó Gábor színmű­vész az Üjabb napok hor­daléka című kötetből az író önarcképének is felfogható részletet olvasott fel. Ez utóbbi önmagában is kíván­csivá tehette a csekély szá­mú hallgatóságot a Déry- életmű mihamarabbi megis­merésére. De az adott té­mában, a beszélgetés folya­mán nem jelentett fogódzót a tájékozatlanabb hallgatók számára. Sem ez, sem pedig az utána következő, valóban magas-, túl magasröptű ér­tékelés-elemzés: Igaz, a műsorvezető meg­ígérte, hogy e szűk órában nem vállalkozhatnak az író pályájának teljes igényű át­tekintésére. A legizgalmasabbra éppen a fogalom több síkú magya­rázata sikerült. Tóth Dezső — végre tudatosan, minden­ki számára érthető, leegysze­rűsített formában — adta meg erre a választ. Azeiem- zéserdőben valahogy ezen az úton maradva lett volna cél­szerű folytatni a Déry Tibor egyéniségéből, alkatából adó­dó „titok” megfejtését. Ehe­lyett záporoztak a félszavas utalások az 1930-ban megje­lent, de jóval korábban szü­letett szürrealisztikus regé­nyétől, az Országútontól a legutóbbi, s egyben a legto- tálisabban ironikusnak ki­nevezett művéig, a Kiközösí- tőig. Az átlagolvasó és televízió- néző pedig többnyire csak a Felelet, A befejezetlen mon­dat, s a Képzelt riport szín­házi élménye alapján ismeri a ma már elismerten egyik legnagyobb prózaírónkat. Le­het, sőt biztos, hogy az alap­téma kifejtése mélységében szenvedett volna csorbát. De meggyőződésem, éppen a korábban felsorolt okokra hivatkozva, hogy a kevesebb több lett volna. Mert az ilyen irodalmi vitáknak ne­velni, irányítani kellene, és a feltételezett átlagtudáson ala­puló ismereteket mobilizálni. Ez, ebben a valóban magas szintű beszélgetésben, ezek hiányában nem sikerülhetett. B. S. E. SZÍNHB2, mozi 1980. január 10-én, csütörtökön este 19.00 órakor Békéscsabán: UN ALMI A Szakmai bemutató * * * Békési Bástya: 4 órakor: A ti­tokzatos rendszám, 6 és 8 óra­kor: Ajándék ez a nap. Békés­csabai Építők Kultúrotthona: 5 órakor: Kalózok Jamaicában, 7 órakor: Lucky Lady. Békéscsa­bai Szabadság: de. 10 órakor: Az utolsó vérbosszú, 4, 6 és 8 órakor: őszi szonáta. Békéscsa­bai Terv: A skarlát betű. Gyu­lai Erkel: A gyilkos a házban van. Gyulai Petőfi: 3 órakor: Égig érő fű, 5 és 7 órakor: NA- DA csoport. Orosházi Béke: Kol­dus és királyfi. Orosházi Parti­zán: A kívánság fája. Szarvasi Táncsics: Ütközben.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents