Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-31 / 305. szám

i<m. december 31.. hétfő 0 IWiWkfM Csoór István: AZ ÖREG, A KOCSI ÉS A GYEREKEK... Négykerekű kocsit húz ma­ga után. A vaskerekek ke­gyetlenül zörögnek a jár­dán, pedig nem siet. Nem is tudna már szaladni. Lépé­seit számolni ’ lehet, lassú­lassú számolással. Lépeget és megáll pihenni. A kocsi rúd- ját leteszi a kőre és felül a platóra. Csak úgy fél farral. Az egyik lába csüng, a má­sik leér a földre támaszték­nak. Munkáját már elvégez­te, hazafelé tart. Táblaüve­geket szállított a megrende­lőnek. Merevítőléc közé pa­kolja mindig a mester, meg­adja a címet és viszi a négy­kerekű kocsin. A háznál zörget, vagy becsenget. Le­pakolja az üveget, a zsírpa­pírba csomagolt gittet, kö­szön és fordul vissza. Néha szót vált a mamával, aki rendszerint ott ül a ház csendes falánál, ahová a nap süt, ahová a szél nem ér, ahol melegedhetnek a me­szes csontok. A mamának is jólesik a szó, mert hozzá sem szól egész nap senki. A mama saccolgatja a tö­pörödött embert: — Hány éves? — Hetvennégy ... — Akkor fiam lehetne, én kilencvenegy ... Most lépem át tengeri töréskor ... Én még kentem a kemencét lekvár­ral, ha füstölt... Maga mit szed?. — Hogyhogy? — Orvosságra gondoltam... — Semmit... — Jó magának... Én öt­félét ... Pirulákat. Pirosat, kéket, zöldet, sárgát meg fe­héret ... A zöld olyan, mint az epe ... Hány foga van? — Három ... — Szokott fájni? — Az egyik, amelyik lö­työg ... — Mit tesz rá? — Kékkövet dugok a lyuk­ba ... — Használ? — Elzsibbasztja ... Köszön és indul tovább a négykerekű kocsival. A hősök emlékművénél rendszerint megáll. Háttal a parknak és szemben a ját­szótérrel. Parányi az egész. Kicsike homokozó, még ki­sebb gyöngykavicsos tér. Né­hány pad, amin a szociális otthon lakói süttetik magu­kat a nappal. A homokozó­ban gyerekek. Vedrekkel, s más játékokkal. Pogácsákat formálnak és rakják ki a homokozó szegélyére. — Ez az anyukáé, ez az apukáé, ez a mamié ... Gézu pálcikával szurkál- ja a homokot. Abba is hagy­ja, mert ott a kocsi. Szalad, s a kocsitól három lépésre megáll. Nézi a pihenő bá­csit. Mutat a platóra és kér­di: — Felülhetek? — Fel, ha megmondod, hogy hívnak ... — Gézus. — De milyen Gézus? — Annus Gézus. — Hány éves vagy? — Hárrom ... Sok re betűvel mondja ki a szót és ropogtatja, mint a cipő a gyöngykavicsot... Aztán szalad a kocsihoz a másik, harmadik és negye­dik gyerek. — Felülhetünk? — Fel... S húzza a kocsin a múlt a jövendőt... Tóth Ernő: Mesevilág Tóth Ernő: Kettős portré Százhotvan éve született Theodor Fontane Közel hatvanéves, amikor első regényét megírja, jólle­het lírikusként már találko­zott az irodalommal. Kalan­dos élet — kalandos korszak­ban, fokozott érzékenység, elmélkedő alkat, költői te­hetség. Szükséges-e még sok egyéb maradandó szépirodal­mi művek születéséhez? Theodor Fontane 1819-ben született, ősei Franciaország­ból származtak, pályaválasz­tásában apját követve gyógyszerész lett, a neurup- pieni (brandenburgi) szülői házból Berlinbe, majd ta­nulmányai befejeztével Lip­csébe került. Üjságíróként Drezda, Berlin és London egyaránt ismerte, Franciaor­szágban kémkedés vádjával letartóztatták. Az 1848-as európai forrongások és for­radalmak idején számos po­litikai tartalmú cikke és ver­se jelent meg radikális-de­mokratikus lapokban. 1870- ben porosz szolgálatban ha­ditudósítóként számolt be a német—francia háborúról, később színházi kritikus- és íróként működött Berlinben. Mozgalmasan eltöltött majdnem hatvan esztendő után Theodor Fontane visz- szavonultan élt tovább, bán­totta, hogy több ellensége volt, mint barátja. Huszonhárom regényt írt; a vidéki nemesség világát és a modern nagyvárosi polgár­ságot ábrázolta. Műveiben talán az a legjellemzőbb, leginkább fontanei vonás, hogy rajongásig szerette és őszinte szenvedéllyel rajzolta meg alakjait, akik saját er­kölcsi gazdagságukkal maga­san kiemelkedtek a környe­zet, a vagyonra, rangra, ha­talomra törekvő társadalom képmutató együttélési nor­mái közül, önmaguk megva­lósítására, egyéni győzelmük­re azonban nem nyílt lehe­tőség, és megfelelő prog­rammal sem rendelkeztek. A német realista író örök kér­dése maradt, hogy lehet-e egyáltalán erkölcsösen és boldogan élni az osztályokat behatároló korlátok sikeres ledöntése után, vagy pedig örökre tehetetlen az ember a társadalomban elfoglalt hely és elkötelezettség súlya alatt. Theodor Fontane megszen­vedett élettapasztalatáért, megszenvedte, amit megírt. Nehezen, kínlódva írt. Min­den alakjának sorsa külön- külön fájt neki. Mélyen együttérző volt, bölcs és sze­rény. Azt vallotta magáról, nem adatott meg neki sem vagyon, sem egészség, mégis gazdag; költői természete és a tényekre irányuló kifino­mult érzéke legdrágább kin­csei. Halálát szívszélhűdés okoz­ta 1898-ban. Gyászbeszédé­ben, amit előre megírt, mert nem tartotta közömbösnek, hogyan ítélik meg életét és munkásságát, legfontosabb jellemzésként azt hangsú­lyozta, hogy számára nem volt idegen semmi, ami ki­csit is emberi. Szinte valamennyi regé­nyében és elbeszélésében egy nő sorsa áll a cselekmény Varga Imre szobrai A szobrászra tárgyválasz­tása is jellemző. Varga Imre szobrai hősök, forradalmá­rok, forradalmi szellemű al­kotók. Prométheusz, az első lá­zadó, aki elhozta az embe­reknek a tüzet. Radnóti Mik­lós, az „erőltetett menet” költője, a Professzor a ma­gyar Faustként emlegetett Hatvani professzor emléké­re, Madách Imre, Derko- vits vagy Kulich Gyula em­lékműve, a partizán, amely már egész történelmi kor­szakot szimbolizál. Károlyi szobra hajlott öregember. — Az ember és az általa képviselt eszme képes von­zalmat vagy ellenszenvet ki­váltani — mondja Varga Im­re —, függetlenül attól, hogy az ember szép-e, fiatal-e. Aki Károlyi Mihály eszméivel szimpatizál, az nem a poli­tikus idealizált megjelenését keresi a szoborban sem. középpontjában: Cécile, Ef- fi Briest, Mathilde Möhring vagy Jenny Treibei. Az író minden esetben kiáll alakja természetes, őszinte érdeklő­dése és emberi igénye mel­lett, elítélve az életidegen, idejétmúlt, embertelen er­kölcsi norma összes megnyil­vánulási formáját. Fontane annyira szerette hőseit; nem csoda hát, ha ezek a világ- irodalom legszeretetremél­tóbb, leggazdagabb lelkű, egész személyiségüket nyíl­tan feltáró hőseihez tartoz­nak. Flaubert Bovarynéjára, vagy Tolsztoj Anna Kareni- nájára emlékeztetnek. Vihar előtt, Schach von Wuthenow, Tévelygések, té­vedések, Tóparti kastély cí­mű regényeiben is mesterien ötvözi Fontane az egyéni sor­sokat történelmi összefüggé­sekkel, a szubjektív vágya­kat osztályérdekek által meghatározott objektív té­nyekkel. Rádöbbent, hogy a magánélet legszűkebb szfé­rájában is képtelenség tar­tósan szemet hunyni a bo­nyolult korszak Európája és a benne gyökerező porosz társadalom determinálta té­nyek együttese fölött. Theodor Fontane világiro­dalmi jelentőségét Balzacé- val szokás párhuzamba állí­tani, mivel mindként író rá­érzett a látszólag szimpla hétköznapok igazi tartalmá­ra, korszak jellemző erejére, és felismert „a személyes történések intimitásában egy, az utókor számára általában át nem hagyományozott bel­ső történelmiséget, amely a nagy politikai vagy társadal­mi berendezéseknek és fo­lyamatoknak az egyes em­ber életére tett hatásában — Leninje sem ünnepé­lyes, hanem egyszerű, embe­ri jelenség. — A nagyszerű emberek nem nagyságukkal, testi mé­retükkel különböztek köze­pes kortársaiktól. Ügy gon­dolom, ha az utcán sétálva, egy-egy parkban sakkozva találkozna valaki Leninnel — például svájci emigrációja idején —, küllemében sem­miképpen nem a forradalmi vezért látná. Viszont azok­nak az elhatározó tetteknek a sora, amelyek Lenint azzá tették aki, szinte ijesztő tá­volságot tesznek közé és a mai ember közé. — A szobrászra formanyel­ve, formaválasztása is jel­lemző — a mód, ahogyan gondolatait, érzéseit kifejezi. Varga Imre szobrai érthetők, gondolatgazdagok. — Stílusa nem az egyes embernek, a kornak van. A művész akkor fejezi ki vilá­gosan önmagát, ha a korstí­lus egybeesik önmaga meg­valósításával. Ha a művész kommunikálni akar, ha azt akarja, hogy megértsék, ak­kor a kor és nemzete stílu­sában, jelrendszerében kell megszólalnia. A nemzeti kul­túra nyelvét kell keresnie, megtalálnia. — Szobrai ajtóban, ablak­ban állnak, széken ülnek, lépcsőn járnak. — Igen, így van. Azért, hogy a figura viszonyait rög­zítsem a környező világgal, ezzel bonyolítsam vagy egy­szerűsítsem. Az önmagában hordott, sűrített kifejezniva- ló — bizonyos mennyiség­ben lehet csak a figurában, ha több ennél, akkor meg­bomlik az arány. Mint ahogy a beszédben is, ha egy mon­datnak a mellékmondatait is akarom mondani — ki kell tágítani a közlés eszköztá­rát. Azt tapasztalom, ez az eszköz hasznos, érthető. Ha a szobor a valóságos kör­nyezet elemeit is magába ol­vasztja, akkor fokozza a ha­tást. Szobrait nem mindig úgy állították fel, nem olyan kör­nyezetbe helyezték, ahogy elképzelte. Derkovits ideig­lenes helyen áll Szombathe­lyen, Leninje körül majd le­bontják a teret Mohácson. Derkovits — Milyen a viszonya a szobraival? — Azt hiszem, az a leg­fontosabb, hogy a mű igazat mondjon, ne legyen hazug, se érzelmileg, se tartalmá­ban, se formájában. K. M. áll”. Tóth Ernő: Színház Niedzielsky Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents