Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
Egy este a Gyopárban A vendégek Ukrajnából érkeztek Készül az új frizura... Fotó: Gál Edit Nyerőszáma a tizenhármas Új alapszervezet a paplanüzemben A fiatalok tenniakarásának seregnyi példáját ismerjük. Valamennyi cáfolja közömbösségükről szóló állításokat. Szeghalmon, a Fővárosi Ruhaipari Vállalat paplanüzemében a fiúk és lányok KISZ-alapszervezet megalakításával adtak szervezett formát társadalmi tevékenységüknek. Ez év október 19- én volt az alakuló ülés. KISZ-titkárrá Szabó Imrét választották. A 14 fős alapszervezetből mindössze hárman tartoznak az „erősebb” nemhez, mégis két fiút választottak a vezetőségbe. — A szavazatok többségét a lányok adták, az ő akaratuk kellett tehát a megbízáshoz — mondja a titkár. — Egyébként a pártalap- szervezet megbízásából láttunk hozzá a szervezéshez. Persze, arról sem feledkezhetünk meg, fiataljaink igénye volt, hogy végre tartozzanak valamilyen életerős közösséghez. Az elhatározástól a megvalósításig néhány hónap telt el. — Ilyen egyszerű tehát ez az egész, valaki elhatározza, kigondolja, és kész? — Azért ennyire mégsem. Még februárban fejeződött be a Kilián-kör, amelynek foglalkozásaira 15-en jelentkeztek. Közülük azóta egy fiatal elment az üzemből. A többiek KISZ-tagok lettek. Alapszervezetünk tagjai közül négyen eddig is KISZ- tagok voltak a vállalat szeghalmi fehérneműüzemében. — Milyen feladatokat fogalmaztatok meg? — A KISZ-en kívüli fiatalok segítését, támogatását, majd beszervezését nagyon fontosnak tartjuk. Egyébként az üzemben összesen mintegy harminc 30 éven aluli fiatal dolgozik. Kilenc KISZ- tagunk szocialista brigádok munkájában is részt vesz. Ezzel azonban nem lehetünk elégedettek. Egy napi keresetünket valamennyien felajánlottuk az üzem által patronált gyermekintézmények támogatására. Szabó Imre egyébként pártmegbízatásként látja el KISZ-titkári feladatát. — nyes — Szállóigék, aforizmák Consilium luce, nocte agas convivium. A tanácskozás ideje a napijai, a mulatozásé az éjszaka. (Caecilius Balbus 43.) Consuetudo laborum per- pessionem dolorum efficit faciliorem. A küzdelmek megszokása könnyebbé teszi a szenvedések elviselését. (Cicero, Tűse, disp. 2.15.35.) Consuetudo quasi altera natura. A szokás mintegy második természetünk. (Cicero, de fin 5.25.74.) Contra verbosos noli cen- tendere verbis: sermo datur cunctis, animi sapientia pau- cis. Fecsegők ellen ne küzdj szavakkal: mindenkinek megadatott a beszéd, a lélek bölcsessége keveseknek. (Cato, Dist. 1.10.) Copia ciborum subtilitas inpeditur. A bőséges étkezés gátolja a lelki finomságot. (Seneca, Epist. mór. 15.3.) (Szabó György: Sötétben tiindöklőbb a fény című könyvéből válogattuk az idézett római szállóigéket, aforizmákat.) Ha valaki kellemes estét szeretne magának, jól akar szórakozni Békéscsabán, legegyszerűbb, ha felkeresi a KISZÖV Gyopár Klubját. Ha a portás néni is beengedi — mert idegeneket bizony megkérdez, hogy mi járatban vannak —, akkor szerencséje is van. Nos, belép az idegen, mondjuk november 7-én, szerdán este ... Sejtelmes félhomály, diszkózene, vidám társaság és cigaretta- füst. A kissé szűkös táncparketten Szász András vezetésével vidám játék folyik. A pároknál pingponglabda, úgy kell táncolniuk, hogy a fiú és a lány homloka között szoruló fehér golyócska még véletlenül se pottyanjon le. Ez aztán a feladat... Következik • egy másik mókás játék. A párok egy-egy újságot kapnak, na, nem olvasni ! Leteszik a földre, s ezen táncolnak. Időnként hajtanak rajta egyet, úgy, hogy végül épp hogy a fiúk egyik cipője ráfér. Kénytelenek karjukba kapni választott párjukat, s úgy, fél lábon ringva lejteni a táncot ... Mariann A nemrég érkezett'idegen különös jeleket vesz észre. Hol az egyik, hol a másik fiatal rajzol titokzatos figurákat a levegőbe, közben serényen gesztikulál. Túl hangos a zene? Nem értik egymást? Ha az idegen történetesen újságíró, egyből tollat ragad, s elhatározza, bírálni fogja, hogy a beat-zene nem teszi lehetővé a társalgást, a barátkozást. Aztán, ahogy nézelődik, rájön a dolog nyitjára. A Gyopár fiataljai immár tizedik alkalommal fogadnak klubestjükön szovjet fiatalokat. Most az ukrajnai Rovno városából érkezett közéjük a Poliaszanka néptáncegyüttes. Ezért hát a különös jelek, hiszen valahogy a nyelvi akadályokat le kell küzdeni... Kezd csípősebbé válni a levegő, amint alábbhagy a nap. A gépkocsik többsége már világítva cikázik. Szürkébe gombolkozó vásárlók és bámészkodók vonulnak, ácso- roknak a cs-i főtéren, ök a tömeg. Az épület falának tövében a lábszárát behajlítva, dzsekis srác rostokol, cigivel a szájában. Egyedül. Egy ideig egyedül: — Cső, Józsi — jattól a faltámasztó az újonnan érkezővel. — Cső. — Mennyi korpád van? —Vakard meg a séróm! Az az ossz. Inkább adj egy spanglit! — dől a falnak az újonnan érkezett. A buszok, autók benzinszaga, s zaja tölti meg a levegőt. ök ketten csendben füstölnek. A faltámasztó pedig időnként ekként füstölög: — Az nem sok. Nem ám. Kétszer vált zöldre a lámpa, s zsírban, szélben úszó hosszú hajú érkezik. Hárijá-r ról egy kiló zsírt lehetne leolvasztani. Hasonló jelenet: Jatt a jattban, „cső” ... — Zsozsó? — Egy mailér. A bratyó- ból dörzsöltem ki. Mondtam neki, hogy: „Mozi, meg miegymásra kell”. Az újságon táncolás győztes párja boldogan nevet, így az a szőke kislány, akivel később beszélgetünk. Mariannák hívják, s örömmel beszél arról, mit jelentett számára látni, hogyan ünnepeljük meg legnagyobb ünnepüket, november 7-ét. A beszélgetést Bányai Mariann idegenvezető segíti... — Egy kicsit féltem attól, hogy messze kerülök szüleimtől, barátaimtól. Éppen a nagy évfordulón! De itt is nagyon jól éreztem magam. Már barátot is szereztem, címet cseréltünk, s az előadások közönsége is nagy lelkesedéssel fogadta műsorunkat. Otthon ilyenkor összejön a család, vagy a diákok, illetve dolgozók kis csoportja, és gazdagon megterített asztal mellett emlékezünk. Nos, mindez itt sem maradt el. Dús, szőke haját gyakran hátra simítja, s amíg az idegenvezető a szavait fordítja, a táncoló párok felé tekint- get. A kérdésre, hogy örült-e az előbbi sikernek, a győzelemnek, nevetve válaszol: — Azt hiszem, annak a magyar fiúnak lehetek hálás, akivel versenyeztünk, hiszen ha ő nem emel fel, már a második fordulón lelóg valamelyikünk lába. * A csoport a múlt hónap 28-án érkezett Magyarországra. Debrecenben, majd a fővárosban néztek körül, s most Gyulán töltötték az évforduló napját. November 10-ig lesznek itt. A szovjet kislány az eddigi programokról is mesél. — A Szovjet Kultúra Házában és egy orosz nyelvű iskolában léptünk fel Budapesten. Sok helyen ukránul beszélnek a koreográfiákban, de ez senkit nem zavart. Minden tréfás táncot jól megértett a közönség ... Mariann kulturális főiskolára jár, nálunk ez a népművelői szaknak felel meg, ezért kritikus szemmel figyeli az itteni kulturális életet: — Tetszik, hogy Magyar- országon ilyen sok, vidám — Nekem is annyim van. Az így már egy huszár. — dörmögi a faltámasztó. — Még mindig nem sok. Nem az. A szürkeségből feketére vált a menny. Egy megtévedt galamb a magasból megáldja őket. — A fenébe is, inkább ma- nit osztogatna... Farmerszoknyás lejt feléjük. Riszálva. Csilingelő csizmában. Mintha karácsony lenne. Mindkét lábszárán apró csengők fityegnek. — Cső, Csőr — üdvözlik a fiúk a nagyorrú lányt, akinek az orrába egy ötösért beleférne fagyi. — Hoztál lét? — Van egy pár bélásom. Muter kajapénznek szánta, azóta őrzöm. — Mégis mennyi? — Itt van, számold! — szórja a faltámasztó kezébe a kétforintosokat. — Tizennégy... kevés, kevés ... A szomszédos üzlet redőnyét lecsörömpölik. Kattan a lakat, ritkulnak a bámészkodók, gyérül a tömeg. Akik még kint vannak az utcán, szaporázzák a jobbot meg a balt. A közlekedési lámpa is ifjúsági klub működik. Nálunk inkább csak a főiskolások, egyetemisták körében terjedt el ez a szórakozási forma. És a magyar disc jockey, az különösen tetszik, most is nagyon jól érzem magam. Felkérik táncolni, nincs mit tenni, elbúcsúzik. Vologya Vologya, a csoport legfiatalabb tagja, 16 éves. Kilencedikbe jár. Két és fél éve táncol az együttesben, s hogy szereti, amit csinál, bizonyítja, hogy a csoport életéről beszél a legszívesebben. — Hetente háromszor pró- bázunk, persze, ha nagyobb fellépés, turné előtt állunk, akkor gyakrabban találkozunk ... Én még nem voltam külföldön, de a többiek már fellépték Bulgáriában és az NDK-ban. Most 41 tagú a csoportunk, azt hiszem, mindannyian itt vagyunk — mutat körbe. — Gyulán, ahol most lakunk, a művelődési házban lépünk majd fel pénteken. Remélem sikerrel. A kérdésre, hogy ha hazamegy, mit mesél először, mi volt számára a legnagyobb élmény, bizonytalan választ ad. — A barátaim, ismerőseim, és persze a családom mindenfélét kérdeznek ilyenkor, mindenről egy kicsit mondok majd: hogy milyen szép volt Budapest, hogy körülnéztünk Debrecenben is, hogy milyen siker volt, s persze, hogy milyen jól éreztük magunkat ebben az ifjúsági klubban. Eltelt az idő, indul az autóbusz, menniük kell. A búcsúzás egy kicsit rosszul esik, a zene iá halkabban szól, amikor becsukják maguk után az ajtót, s a Gyopár Klub fiataljai egy ideig még üresen hagyják a táncparkettet ... N. Á. átvált sárga villogóra. Újabb „madár” érkezik. — Jön a Dohány — szól az egyik. — Á, igen, a felmentő sereg. A farmeres srác beköszön a többiek közé. Azok üdvöz- légy helyett rögtön letámadják: — Mennyi dohányod van Jose? — Nem sok. — Ne simliskedj... — Egy kiló elég lesz fiúk? — húz elő egy gyűrött százast. — Ezért kapunk egy kis büdöset — röhög föl a brancs. S ezzel sarkonfordul- nak, s a közeli élelmiszer- bolt felé tódulnak. Menet közben kíváncsiskodnak: — Honnan van? — Tele vele a kégli. Csak fel kell hajtani. Fater dugi- pénze, majd azt hiszi, hogy az öreglány csórta el. A bolt előtt újabb páciens. — Te itt? A sírásók meg snóbliznak? — rivaltanak rá. — Olyat lepattintok, hogy magad alá piszkítasz. Térülnének a boltba, azonban ajtajára kiírva: Leltár miatt zárva. Hála ... (Istennek) —jávor— Ritkán adatik olyan jó riportalany, amilyen Vlcskó Anna, a 635-ös Szakmunkás- képző Intézet másodéves diákja. Fodrásztanuló, s hogy szereti a szakmát, melyet választott, vagy inkább amelyre rábeszélték, azt az alábbi történet igazolja: — Szeptember 27-én szólt a magyar tanárom, hogy két nap múlva lesz az „Édes anyanyelvűnk” vetélkedő megyei döntője - a 611-es Szakmunkásképző Intézetben, s én lennék az egyik jelölt. Na, gondoltam, készülni már nem sok időm van, egyébként sem rajongok a tanulásért, majd lesz valahogy... Pavló Verával a verseny előtt megyünk a tanár úrhoz elköszönni, akkor mondja, hogy elhalasztották az egészet. A testvéreim a 611-esben dolgoznak, gondoltam, meglátogatjuk őket. A kapuban fiúk szóltak, hogy mégis lesz verseny, menjünk oda. Veszíteni valónk nem volt, egy lélegzet, s „fejest ugrottunk”. Vera a helyesírásban, én inkább az irodalomban vagyok otthon. Reméltük csapatverseny lesz. Nem így történt: tollbamondás, több oldalas teszt, aztán háromperces beszéd az őszi- munkákról, ez várt ránk. Ügy hiszem, engem lepett meg a legjobban, hogy első lettem a szakmunkások versenyén... Közben sokan benéznek a fodrászüzlet öltözőjébe, ahol beszélgetünk. Kicsit — amíg ráérnek — hallgatják az elbeszélést, jókat mosolyognak Ancsa — mert így hívják munktársnőjüket — kalandjain, aztán visszamennek a vendégekhez... — Tudod, az az igazság, én inkább a sportversenyeket szeretem: Ott tudom, hogy lefutok 100 métert, s veszem a kalapom. Itt meg azt sem tudtam, mi vár rám... De úgy voltam vele, ha már így esett, hát kirándulok egyet Sátoraljaújhelyre. Ott volt az országos verseny. Október 25-én indultam. Az ukáz krimibe illő: fehér blúzban menjek, vegyek könyvet a kezembe és Mezőtúron hajoljak ki a vonat ablakán. A szarvasi és gyulai versenyzők, akik a gimnazisták és szakközépiskolások megyei versenyén jutottak tovább, így ismernek fel. Nem fűtötték a kupét, nagykabátban voltam, és a kellő pillanatban richtig elfelejtettem kihajolni. Szóval ez nem jött be. Azt tudtam még, hogy a vezetőnk, Kutas Ferenc barna felöltőben lesz és keresni fog. Elhatároztam hát, hogy minden barna felöltős férfira rámosoly- gok, szerencsére az első ő volt. Vidáman nevet a kalandos utazáson, aztán rátér a sátorújhelyi napokra. A versenyre, a kirándulásokra a szabad időben. — Korán lefeküdtünk, hogy másnap frissen induljunk a nagy „rangadóra”. Hát, nem a tizenhármas sorszámot húztam?! Még szerencse, hogy nem vagyok babonás... Egy 9 oldalas munkafüzetet kellett kitölteni, aztán másnap jött a neheze, a szóbeli. Ugrált a gyomrom alaposan, mikor megtudtam a témákat. Tizenöt percem volt a felkészüléshez. Csak el ne essek a dobogóig, ez volt a rögeszmém. Meg az, hogy határozott arcot vágjak, mert úgy mondták, ez hatásos. Szakmám szépségéről beszéltem, ez volt számomra a legvonzóbb a választható három témából. Pontosan nem emlékszem, mi mindent hordtam össze, de valami olyasmit mondtam, hogy ha az új frizurával hazamegy a hölgy, a férje másodszor Is megkéri a kezét, meg ilyesmit ... Csak fújtam, fújtam három percig. Közben Péchy Blankára néztem, aki olyan bátorítóan tud mosolyogni, hogy az Csuda. Huszonnyol- cadikán Széphalomra mentünk, ott vettük át a jutalmakat, ki-ki a magáét. A 21 ipari tanuló közül hárman kaptak plakettet, és — most kapaszkodj meg — én is közöttük voltam ... így történhetett, hogy Ancsát szakmája szeretete segítette hozzá az országos verseny sikeréhez. — A mesterem, idősebb Szeverényi György, aki egyébként a keresztapám, rábeszélt, hogy idejöjjek. Azóta el sem tudom képzelni másutt. És legjobban azt szeretem az egészben, amit mások egyáltalán nem, a dauerozást. Még tán két hónapja sem dolgoztam, már együtt csináltam a mesteremmel, pipamentesen, mert nálunk így mondják a jól sikerült felcsavarást. Erről is beszéltem a versenyen. Érdekes dolog ez. A női vendégek igénylik is, hogy szóljunk hozzájuk. Ezért is jó, ha szépen tudunk beszélni... Jövőre végzek, de a tanulást nem hagyom abba, munka mellett szeretném letenni az érettségit is. Négy testvérem van, ők is erre biztattak. Különben ők nem hitték el, hogy jól sikerült, „biztos, eltévesztették”, mondták... Nagy Ágnes Csőr, Dohány, Jose és a faltámaszték
