Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-09 / 262. szám

Értékeink védelme

Munka és életvitel

A Magyar Szó 1979. szeptember 30-i számában olvastuk, hogy az egyik belgrádi gimnázium végzős diákjai 2 napos kiránduláson vettek részt Palicson. Az ifjúsági táborban szállásolták el őket. A tanulók éjszakára felügyelet nélkül maradtak, és eközben nagy mennyiségű alkoholt fogyasztottak. A rendbontásukról szóló beszámolóból szó szerint idézünk: „a diákok a hálószobákban letépték a tapétákat, kitörték az ablakokat, felszaggatták a padlószőnyeget, a fürdőszobában letörték a mosdókat, kidöntöttek egy közfalat, négy biztonsági tűzoltókészüléket pedig kiürítettek.” (A randalírozásnak a rendőrség vetett véget.)

Ez a hír adta az ötletet ahhoz, hogy kicsit mi is eltűnődjünk: vajon nálunk is előfordulhatnának ilyen méretű rongálások? Bizonyára igen, különösen ott, ahol a magukra hagyott fiatalok könnyen hozzájuthatnak szeszhez, öt-hat évvel ezelőtt magam is voltam gimnazista tanítványaimmal ifjúsági táborokban. A többség rendesen viselkedett, ám azok a fiatalok, akik tanárkísérők nélkül érkeztek oda, bizony nap-nap után megsértették a táborrendet. Például az egyik sátorban három fiú az eszméletlenségig leitta magát, és el kellett vitetni a kijózanítóba őket. Mondanunk sem kell, mekkora rumli maradt utánuk ...

Naivság lenne azt állítani: csakis az ittas emberek okoznak kárt. Talán már ezerszer is leírtuk, hogy a felnőttek személyes példa- mutatása, erélyes fellépése lehet az alfája és ómegája a rendre, a tisztaságra, a kulturált környezet kialakítására irányuló nevelési törekvéseknek. Az a szülő, aki az üzletből kilépve úgy adja át az édességet, hogy a csomagolópapírt ledobja a járdára, az a lehető legrosz- szabb példát mutatja gyermekének. Ez alól azok sem kivételek, akik piszkos lábbelivel lépnek be a tiszta helyiségbe, vagy akik lakásukat elhanyagolják, s maguk is ápolatlan külsővel, lompos öltözetben jelennek meg mindenütt.

Arról már nem is szólunk, hogy némely gyermekintézményben nem ritka a tetű sem. Mi ez, ha nem a tisztálkodási szokások, a higiénia elhanyagolása. Igen, erről is beszélnünk kell, még akkor is, ha egyesek legszívesebben hallgatnának róla. Bármilyen kényelmetlen, bármennyire is szégyellni való mindez, oly módon semmiképpen sem segíthetünk, ha elhallgatjuk a tényeket. Azon már kár töprengeni, hogyan fordulhat elő még azokban a családokban is, amelyek hideg-meleg folyóvizes lakásokban laknak, s viszonylag rendezett körülmények között élnek. Más: miért teszik tönkre egyesek néhány hónap leforgása alatt a különböző helyiségek felszereléseit? Azon is el lehetne gondolkodni: miként tudná egy-egy közösség megakadályozni a parkok, a játszótéri berendezések rongálását; a szemétgyűjtők szándékos kiborítgatását; vagy a fák, a cserjék, a gyep elpusztítását. Csak néhány

településünkön működnek környezetvédelmi őrségek. Másutt is meg kellene szervezni ezeket a társadalmi közösségeket. Arra ugyanis nehéz lenne kötelezni valakit, hogy szükség esetén egyes egyedül szálljon szembe valamelyik randalírozó csoporttal. A rendőri szervek figyelmét azonban nem ártana felhívni időnként az ilyen esetekre.

Séta közben voltam szem- és fültanúja a következő jelenetnek: egy idősebb férfira rászólt egy 8—10 év körüli kislány, mert észrevette, amint az illető a sáros csizmáját az egyik pad lécén tisztogatta. Az anya igyekezett elhúzni onnan a gyermekét, de az egyre csak mondogatta a magáét. Az öregember úgy tett, mintha semmit sem hallott volna.

Lehetne még folytatni az ilyen és hasonló cselekedetek felsorolását, de ehelyett inkább arra a kérdésre keressük a választ, amelyet az egyik népfronttestület ülésén tett fel az egyik résztvevő: „Szeretjük-e városunkat?” Szinte már előre meg lehetne fogalmazni a sematikus válaszokat: „igen”, „nem”, „csak egy kicsit”, „miért, semmi sem köt ide...” és így tovább.

Az a baj hogy azok, akik nemrég költöztek egy helyre, még nem érzik magukénak új környezetüket. Sok minden hidegen hagyja az embereket, mert nincsenek meg azok a szálak, amelyekkel kötődhetnének egymáshoz. Ezért ott, ahol nagy az átmenő forgalom, vagy sok a látogató, vagy az , utas, kevésbé vigyáznak a tisztaságra és a felszerelésekre. Ahol már hosszabb ideje laknak, dolgoznak, vagy pihennek az emberek, ott már nagyobb a rend és a fegyelem. Itt nem lehet teljesen általánosítani, mert vannak például olyan lépcsőházak, amelyeket egy ideig minden lakó — amikor sorra került — igyekezett szorgalmasan feltakarítani. Évek múltán cserélődtek a lakástulajdonosok, s a régiek már nem voltak tiaj- landók az újonnan érkezettek helyett összeseperni a szemetet, letörölni a korlátokat és felmosni a lépcsőket. Aki esetleg figyelmeztette szomszédját, vagy veszekedésbe és haragba; vagy pedig teljes közömbösségbe fulladt az egész, és maradt minden a régiben. Akadtak olyan lakóközösségek, amelyek viszont jól megszervezték a takarítást. Nem egy helyen látni lehet félig, vagy teljesen törött üvegtáblákat, ajtókat, amelyek különösen az ott játszadozó kisgyerekek testi épségére veszélyesek.

A nemtörődömség, a tes- pedtség, a tunyaság, a rideg emberi magatartás nemcsak lelki sérüléseket, hanem anyagi termé- -szetű károkat is okoz. A pedagógusok, a jobb érzésű szülők és felnőttek ereje nem elegendő az ilyen jelenségek elleni küzdelmekhez. A minél nagyobb számú erélyes közösség és társadalmi szervezet hatékony összefogása után remélhetjük csak az eddigieknél jobb eredményeket. így talán elkerülhetjük, hogy cikkünk elején ismertetett eset nálunk ne fordulhasson elő a jövőben sem.

Bukovinszky István

Javultak a cigánylakosság életkörülményei Gyomán

Több mint tizenöt éve, hogy a párt Politikai Bizottsága határozatot hozott a cigányság életkörülményeinek megváltoztatására, a társadalomba való beilleszkedésük segítésére. Gyomán 1964-ben még 53 putriban 60 család élt egészségtelen körülmények között. Ez egyben egy elkülönült cigánytelep volt, amelyet fel kellett számolni. Ma 3 putriban élnek cigánycsaládok. A nagyközségben lakó 270 ember közül 130-an dolgoznak, és rendezett körülmények között élnek. A nők többsége otthon gyermekneveléssel foglalkozik, de számukra is van munkalehetőség.

A tanács és a társadalmi szervezetek segítséget nyújtanak a családok munkába állásához, a társadalmi beilleszkedéshez. Ezt bizonyítja az is, hogy több mint 30-an könyvtári tagok, részt vesznek a művelődési ház kiscsoportjaiban és a tánccsoportban.

Igazán nem hat az újdonság erejével a munkának, mint minden érték forrásának, következésképpen, mint az életviszonyok alakítójának meghatározása. Újdonság sokkal inkább az, ahogyan a változó valóság prizmáján átcsillanva, új megvilágításba kerülnek, módosuló tartalmakat fejeznek ki manapság még az efféle, alapigazságként ismert, ismételt fogalmak és kapcsolódási vonzataik is.

Idézzük csak föl — a fogalmi átrendeződés szemléltetéséül — a hajdanvolt jelszót, mely olyannyira tömör sűrítésben tükrözte a kor igényeit: „Termelj többet, jobban élsz”. Ha alaposabban meggondoljuk, ez az egyszerűségében is oly sokat mondó követelmény pontosan közvetítette mindenkihez azt az alapvető társadalmi tényt, hogy az általános hiánykorszak közegében minden többletként termelt darab, kiló, tonna és hektoliter valamilyen sürgető igényt, javak beszerzésére irányuI

ló óhajt elégített ki, ahhoz tehát, hogy jobban élhessünk, mindenekelőtt az elosztható javak gyarapítására volt szükség.

Innen azonban térjünk vissza napjainkhoz, és válasszunk útjelzőként két olyan állásfoglalást, amelyek csupán egyben ro- kaníthatók; egyiket sem illeti meg a fel- tételezés, hogy különösebb rokonszenwel viseltetnének társadalmi viszonyaink iránt. Mindemellett tanulságos lehet, ha ilyen véleményeket, rólunk alkotott értékítéleteket is kellő figyelemre méltatunk. Nos, a svájci Basler Zeitung tudósítója ekkép számolt be rólunk lapjában: „Több tér- mék fogyasztásában Magyarország nem marad, el túlságosan Svájc mögött. 1977- ben például 1000 lakos közül Magyarországon körülbelül 250-nek volt televíziója (Svájc: 284), 241-nek rádiója (Svájc: 331), a magyar húsfogyasztás egy főre számítva évente 70 kilogramm, 5 kilóval marad el Svájcétól”. A másik közlés esetében a riport dátuma is figyelemre méltó; a Stern tudósítója így adott hírt rólunk augusztus 2-án megjelent riportjában: „Sertéshúshegyek és libadömping, televízió és gépkocsi, Magyarország a legutóbbi áremelések ellenére még mindig a fogyasztás mámorában él. A piacokat elárasztja az élelmiszer. Hús, hal, szárnyas, zöldség, vaj, sajt, tojás, kolbász, szalonna, hagyma és paprika — az emberek a legeldugottabb helyen levő vendéglőben is csámcsognak, rágnak és nyelnek. A kalóriákat számontartó nyugatnémetek már a látványtól is idegsokkot kapnak”.

Vonjuk le e közlésből az elfogultság

I indulatos és ízléstelenül fölényes felhangjait; e levonás után még helyezzük mínuszba azt is, hogy tudjuk: nincs nálunk sem mindenki ama fölöttébb kellemes anyagi helyzetben, hogy manapság a legeldugottabb vendéglőben üldögélvén rágjon és nyeljen. S ha elvégeztük e műveleteket, még mindig marad tanulság, amit azért az iménti tudósításból érdemes kiemelnünk.

E tanulság persze távolról sem az, mintha okunk lenne az idegsokkra attól, hogy minden kapható nálunk, s hogy jól táplálkozunk. Azokat az életviszonyokat, amelyek ezt lehetővé tették, bizony, kiérdemelte az ország. Bizony, a Stem tudósítója nem tudja, honnan is tudhatná, mily történelmi mélységből örökítődött át nálunk a jó táplálkozás — ha úgy tetszik: a rágás és a nyelés — igénye; bizony, honnan is tudhatná, hogy azt az életszínvonalat, amit jobbára a 60-as évtized hozott nálunk, évszázadok, s a közvetlenül előző évek hiánya, szegénysége előzte meg.

Mindemellett kétségtelen: igényeink kielégítését, az életszínvonalat nem alapozhatjuk arra a megállapításra, hogy ezt

bizony kiérdemeltük. Éles a verseny a nemzetek mezőnyében, ahol szintúgy az érvényes, mint amikor a boltba lépünk: semmit nem adnak ingyen, a világpiac tehát korántsem méltányolja érveinket. De érvként ott csak azt fogadják el: milyen termelékenyen, milyen minőségi színvonalon, mennyire eredményesen dolgozunk.

Ezt az érvet — igaz — esztendők óta pontosan így közlik az illetékes állásfoglalások és a publicisztikus elemzések is, s ha foganatja, a valóságos hatása mégis elmaradt várakozásoktól, az mindenekelőtt abból következik, hogy elmaradt ezeknek a nyomatékos érveknek a pénzügyi, jövedelmi közvetítése is. Tehát, az a tény, hogy sokáig a közpénztár, a költségvetés átvállalta e világpiaci „érvelés” következményeit, természetesen és szükségképpen hatott tudatunkra, életvitelünkre, arra is, hogy cselekvéseinkben kellően levonjuk a merőben új helyzetből adódó következtetéseket.

S ha mindezek után figyelembe vesszük azt is, hogy termelékenységünk messze elmarad az iparilag fejlett országokétól, sőt, a KGST-ben sem foglalunk el „előkelő helyet” — érthetővé válik, hogy a munkának és az életvitelnek, teljesítményeinknek és fogyasztásunknak szükségszerűen közelíteniük kellett egymáshoz.

Hiba lenne a termelés és a fogyasztás kapcsolatát olyan merev módon értelmezni, hogy a magasabb fogyasztás szükségképpen jobb munkát vonz, a mérsékeltebb fogyasztás pedig gyengébbet. Az a társadalmi logika is eredményekhez vezethet, ha — immár a személyes tapasztalat alapján — közelíthet egymáshoz a gazdálkodási teljesítmény és az életvitel, a fogyasztás, a jövedelem. Pontosan ezt a logikát követik napjaink intézkedései, szabályozásai, változásai.

Ne túlozzunk: e logika kialakításában a körülmények kényszere, a világgazdasági változások nyomása, az ország — nevezhetjük így is — nemzetközi megélhetési viszonyai nagy szerepet játszottak. Ám kétségtelen: ez a szerep, ez a hatás, történelmi értelemben, lehet nagyon kedvező is. Kedvező abban a megvilágításban, hogy segítheti a tömeges és személyes felismeréseket, melyek a munka- és az életstílus újabb, korszerűbb kapcsolatához vezetnek.

Ez a kapcsolat lényegében azt jelenti, hogy eredményesebben, hatékonyabban kell dolgoznunk; életszínvonalunk megőrzésének és későbbi emelésének csak ez lehet az alapja. S noha ez így közhelynek tűnhet, mögötte a munka új értelmezése is húzódik, s ez adja e közhely újdonságértékét, módosuló tartalmát. Az új tartalom pedig azt jelenti, hogy nemcsak a szorgos munka, hanem valós, gazdálkodási eredménye — tehát: a szorgos munkával előállított termékek használhatósága, kedvező értékesíthetősége — az országos és személyes gyarapodás forrása. Amiből egyszesmind az is következik: ahol nem vezet ilyen értékgyarapodáshoz a munka, ott csökken, netán megszűnik a termelés.

Mindez összhatásában végül is azt jelenti: összhangba kerül a munka és a személyes életvitel, az országos eredmény és a fogyasztás, „nemzetközi helyezésünk” és az elosztható jövedelem. Ezt a közelítést most és a következő években oly módon kell értelmeznünk, hogy a fogyasztási-jövedelmi színvonal megőrzésével a társadalmi egyenlet másik oldalán: a jobban, eredményesebben végzett munkával alapozzuk meg előrehaladásunkat.

Tábori András

A battonyai Petőfi Termelőszövetkezet tésztaüzemében a téli hónapokban majdnem megduplázódik a termelés. A két műszakban dolgozó 43 leány és asszony nyolcfajta levestésztából naponta 8—10 mázsát gyárt. A tészta zöme a VOSZK-on keresztül kerül az országban a különböző üzletekbe, egy kisebb része pedig saját dobozokban „Viktória” fantázianéven a helyi ÁFÉSZ üzleteibe. A tésztaüzem idei tervében 19 vagon áru elkészítése szerepel, amelynek árbevétele meghaladja a 7,5 millió forintot

Fotó: Béla Ottó

Két nap Zebegényben

Várják

a Békés megyeieket

(Tudósítónktól)

Változatlanul népszerű volt idén is a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum 48 órás Észak-Pest megyei programja. Háromezernél többen vették igénybe a sokoldalú kulturális szolgáltatást; a vendégkönyv tanúsága szerint köztük Békés megyeiek is.

November elején megkezdték az április 15-től október 15-ig igénybe vehető táborozás szervezését és négyezer címre juttatták el az országban az ifjúsági kirándulások tervezett programját.

Mint ismeretes, a XX. századi nagy magyar festőművész, Szőnyi István lakóháza, műtermei és parkja ma már múzeum Zebegényben, Bartóky út 7. szám alatt. A Duna-kanyar egyik legszebb pontján faházas tábor áll. A múzeum vezetősége és a múzeum kulturális munkáját segítő, szervező baráti kör lehetővé teszi az ország valamennyi fiataljának, hogy e hatalmas életmű közelében, gyönyörű környezetben, két napot eltöltve ismerkedjék a képzőművészetekkel, a zenével és az irodalommal. Elhelyezésükről hatágyas faházakban gondoskodnak, meleg vizes zuhanyozókkal.

A kétnapos — az ország bármely részéből érkező — program részvevői reggel találkoznak a Nyugati pályaudvaron, és 8.30-kor külön kocsiban indulnak.

Ütközben idegenvezető ismerteti a Duna-kanyar múltját, történelmi emlékeit, jelenét és jövőjét. Először a Gorka kerámiamúzeumot tekintik meg Verőcemaroson, s a déli órákban érkeznek Zebegénybe, ahol elfoglalják helyüket a kempingben. Ebéd után rövid pihenő, majd séta a faluban. Négy órától megtekintik a Szőnyi István Múzeumot, és levetítik nekik a Duna-kanyar nagy alkotóit bemutató Kollányi Ágoston filmet.

Vacsora után kezdődik a Játék a művészetek körül című zenés, játékos vetélkedő, értékes díjakkal. Műsor után tábortűz, majd pihenés. Másnap — zenés ébresztő után — a részvevők megtekintik a környék kirándulóhelyeit, és sportolhatnak is.

Dániel Kornél igazgató tájékoztatása szerint a kétnapos program részvételi dija szállással, étkezéssel, műsorokkal, múzeumi belépőkkel személyenként csak 164 forint. Várják a Békés megyei fiatalokat is.

Papp Rezső

Értékes régészeti lelet

A IV. századból származó nagy méretű, hármas osztású gabonaraktár került elő a jövendő szombathelyi képtár befejeződött régészeti feltárás során. Pannóniában ez az első ilyen napvilágra került emlék. Savaria több II— III. századi épületmaradványát is megtalálták a régészek.

Folytatódtak az ásatások a Velem-szén tvidi késő bronzkori és vaskori településen is. A fellegvárhoz tartozó lakónegyedben kora és késő vaskori, feltehetően illír vagy pannon, továbbá késő bronzkori településrétegek kerültek elő. Szintén az idén tárták fel a vaskeresztesi, i. e. VI—VII. századból származó halomsírt, amelyet valamikor kiraboltak, de még így is tekintélyes leletanyagot — például 60 edényt — szol- ; gáltatott.