Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
1979. november 25.. vasárnap Bemutatjuk... A Bolgár Kulturális Központ 1952-ben kezdte meg működését hazánkban a Bolgár Kulturális Központ. Feladatai közé tartozik, hogy erősítse a két nép barátságát, terjessze a bolgár kultúrát, nézetét, írók, költők alkotásait. Az igazgató, dr. Sztojan Radev, a történelemtudományok kandidátusa, már hatodik éve tartózkodik hazánkban — kitűnően, árnyaltan beszéli nyelvünket. Több munkáját lefordították magyarra is. — Nem könnyű nyelv az Önöké, de nehézségében van a szépsége, kötetlen formák gazdag tárházát nyújtja fordítóinknak. A kulturális központ mindig előre tervez, éves munkaprogramokat, terveket dolgoz ki, figyelembe véve igényeket, szokásokat. A Hazafias Népfront fővárosi, megyei vezetőségeivel együtt készítik el a rendezvénysorozatok forgatókönyveit. Bőséges kulturális, politikai, tudományos anyag áll bemutatásra várva a bolgár nép történelméről, múltjáról, jelenéről, művészetéről, költészetéről.' — A bolgár centrumban sokoldalú munka folyik, melyeket jól felkészült, képzett munkatársaink végeznek — folytatta az igazgató. — Kulturális feladataink mellett komoly segítséget nyújtunk üzemeknek, vállalatoknak is, kölcsönös tapasztalatcserék, csereüdültetések, kiállítások, bemutatók közös megszervezésében. Kapcsolataink vannak klubokkal, üzemekkel, szocialista brigádokkal, termelőszövetkezetekkel. Az intézet művelődési házakkal közösen számos rendezvényt, barátsági napot rendezett. Néhány példa. Egész hetes programokat szerveztek a közelmúltban Zala és Csongrád megyében. A barátsági és bemutatkozási heteken, illetve napokon jeles bolgár népdalénekesek, zenészek, művészek találkoztak a magyar közönséggel. Az előadássorozatok átfogó képet nyújtanak a mai Bulgária életéről. Legtöbbször filmvetítéssel illusztrálják az elhangzottakat, ezeket vitakörök követik, melyeket tudományos munkatársak, előadók élménybeszámolókkal tesznek színessé. — Nemrégiben magyar képzőművészek több hetet töltöttek el Bulgária legszebb helyein — s a látottakat megörökítették. Az elkészült műveket hazánkban és Magyarországon is bemutatták. A kiállítás anyaga, a képek, a festmények, a szcfbrok mind a két nép körében sikert arattak. Az intézet egyik munkatársa — Király Zoltán — egyben műfordító is, Nagy László személyes ismerőse, jó barátja volt. Ösztöndíjjal végezte el az egyetemet Szófiában. A két nép közötti barátság, kapcsolat fejlesztéséért és fordítói munkája elismeréseként kapta meg tavaly a Ciril-Metód Érdemérmet. — A bolgár nyelv nagyon kifejező, talán ez az oka, hogy nagyon sok fiatal érdeklődik az intézet ingyenes nyelvoktatása iránt, amely minden év őszén indul. Évente több százan jelentkeznek, százötven tanuló végzi el a szemesztereinket. A Bolgár Kulturális Központ minden jelentős történelmi évfordulóról megemlékezik, színes bemutatókat, fényképes illusztrációkat, előadásokat szervez. Tavaly ünnepelték az ötszáz éves török elnyomás alóli felszabadulás centenáriumát. Most már készülnek a bolgár állam fennállásának 1300. évfordulójára, amely 1981-ben lesz. Ezekkel a megemlékezésekkel, kiállításokkal is ismertebbé teszik, bemutatják Bulgária küzdelmes útját, jelenét, erősítve a két nép egymásról alkotott ismereteit, a közös barátságot. H. Sz. Gy. TÉKA Alex Haley: Gyökerek Egy olyan könyvről szeretnék beszámolni, amely kézről kézre jár az olvasók táborában, s amelyet szakkritikánk erős kétkedéssel fogadott, rásütötte a bestseller bélyeget. Alex Haley: Gyökerek című dokumentumregényéről kívánok szólni. Bestseller? Nem vitás. Az idény egyik igen kapós, divatos könyvújdonsága. Az volt Amerikában, s azzá válik bármely országban, ahol kiadják. Szerzőjének luxusvillát, úszómedencét, parknak beillő kertet hozott. Amerikában több milliós példányszámban fogyott el és tv-sorozat is készült belőle, amelyet majd mi is láthatunk. Ha látni fogjuk, elolvassuk-e? Ha „csak” bestseller, miért olvassuk el? Ha alatta marad a megkívánt irodalmi nívónak, miért írjunk róla? Ezekre a kérdésekre válaszolni kell! Olvassuk el, mert lenyűgöző olvasmány. Lehetetlen könyv, de az éber olvasó úgyis észreveszi, hogy az olvasás élvezete mellett vigyázattal kell éljen, mert olykor a néger író belső átélése, elfogultsága kelepcébe csalja. Olvassuk el, mert szembesít bennünket hajdani gyermekkorunk olvasmányélményével, a sokszor emlegetett, de kézben ma már ritkán látott Margaret Mitchell-re- génnyel, az Elfújta a széllel; és ha még él bennünk némi nosztalgia iránta, kioltja ezt a Gyökerek nyújtotta kép, törli a szintén bestseller nívón szerzett hamis ismereteinket. Olvassuk el, mert hiába látjuk majd a tv-ben, a vizuális élmény sosem éri el az olvasás által kapott benyomások erejét, s bár ez a könyv nemigen bővelkedik tájleírásokban, a nagy realista művek epikus szépségeiben. De több helyütt találhatunk benne belső monológokat, lélektani kitérőket, amelyeket a kép nem tud visszaadni, s amelyek nélkül nem kapunk maradéktalan ismeretet sem erről a számunkra oly idegen világról — hogyan kaphatnánk hát műélvezetet ? A Gyökerek 171 évet ölel fel. 1750-től 1921-ig, az író születéséig fogja át, közel 500 oldalon át Alex Haley családjának tűnt korszakait. Nem kísérelhetem meg, hogy az ágas-bogas, olykor leányágon vezetett családfát felvázoljam. Az író, aki kutatta ősei szomorú múltját (az Afrikából Amerikába hurcolt ősapa — Kunta Kin- te — rabszolgasorba juttatásával kezdi az elbeszélést, s 1921-től napjainkig krónikásként rögzíti családja történetét). Néha nem követik pontosan a Haley család egyenes ágú származástörténetét, de érvényesek ezer meg ezer elhurcolt néger férfi, vagy asszony sorsvonulatára, és épp ezért értékesebbek, mintha szűkösen a Haley család tragédiáját ismernénk meg. Így egy néptömeg tipikus rajzát kapjuk. Az író 12 évig foglalkozott művével. Bújta a levéltárakat, könyvtárakat. Hajtotta a vágy, hogy megtalálja családja „gyökereit”, végül is egészen visszament hajdanvolt afrikai falujukba, a gambiai Dzsufguréba, ahol egy griot (egy afféle élő emlékezettár) hitelesítette az írott anyagokban megtalált adatokat. Haley át akarta élni ősapja kínszenvedéseit, és ezért hajón tette meg az utat vissza Amerikába, ahol a kazánház mellett, a mélyben, gyalulatlan deszkán fekve utazott, hogy valamit megérezzen abból, milyen lehetett a Lord Ligonienen szállított 140 fogoly pokoljárása. Csak egy számot ennek jellemzésére: az úticélhoz 98-an érkeztek meg. Robert W. Fogéi neves történész szerint „a legjobb történelmi regény, amelyet eddig a rabszolgatartásról írtak.” Szuhay Havas Ervin a könyv utószavában így foglal állást: „Ez igaz, bár nem mond nagyon sokat, a törékeny Beecher Stowe asz- szony Tamás bátyája volt ilyen hatású, bár irodalmi színvonala szerény. De mindkét regény „jókor érkezett mű”, a Tamás bátya egy amerikai konfliktus előestéjén rázta meg a milliókat, Haley korára pedig állandósult a Nagy Amerikai Konfliktus”. Igen — az 1861—1865 között lezajlott véres polgár- háború megszüntette a rabszolgaságot, de nem oldotta meg a négerkérdést. Mara: és Engels látta az amerikai kontinens nagy problémáit, de kételkedtek az ottani rabszolgaság megszüntetésének lehetőségeiben. 1850-ben Marx még a gyapotkirályság kulcskérdésének megoldását látta a rabszolgaság létében és Engels is úgy vélekedett; a Dél ültetvényesei talpig fegyverben állnak, és Észak nem versenyképes velük szemben, mivel „minden politikusa csaló és minden tábornoka szamár”. A lebecsült északi haderő azonban győzött, és megnyitotta Amerikában a kapitalista fejlődés útját, egyidejűleg deklarálta a négerek szabadságjogait. Ez viszont csak dekrétum volt, amelyből egy falat kenyeret sem lehetett tömi. Itt szeretném tehát felsorolni, milyen vitatható pontjai is vannak Haley művének. A szerző az afrikai törzsközösségi lét édeni idilljét minden kritika nélkül festi meg, és nem látja be, hogy az ebből való kiszakadás, objektíve pokoli kínok árán is, a társadalmi haladás egyik gyakorlatilag bevált útja volt. Elmulasztja hitelesen megrajzolni azt is, hogy milyen rabszolgaságot ismer maga az őskommu- nisztikus társadalmi formáció. Nem nyújt képet arról, hogy nem csupán amerikai rabszolgakereskedők tizedelték az afrikai néger törzsek paradicsomainak feltüntetett közösségeit. Legfőbb fenntartásom azonban a dokumentumregénnyel szemben itt van, hogy ma, amikor az utókor minden tudásával tekintünk a polgárháború időszakára, s annak következményeire, elnagyoltnak érzem a felszabadítás utáni időszak megfestését. Mint említettem, a négerek a puszta szabadságon kívül mást nem kaptak. Tőkével nagyon kevesen rendelkeztek. Talán helyenként pár ezer dollár akadt azoknál, akik önmegváltásra gyűjtöttek. Szakmájuk is alig-alig volt. Mi lett hát a sorsuk? Margaret Mitschell szerint, aki az ültetvényesek és a tulajdonukat képező négerek között levő idillikus harmóniával áltat bennünket, a rabszolgák kétségbeestek a szabadulás gondolatától is. Ezt Mammy és Péter bácsi figurájával példázza. Ugyanez vonatkozik a Tamás bátya típusú négerekre is. Haleynél azonban a rabszolgák figyelik a híreket, nehezen várják a fel- szabadulás pillanatait, de mégis keveslem annak árnyalt leírását, hogy miképp tudtak a néger tömegek talpra állni, azaz élni a szabadsággal. Haley adós marad annak leírásával, hogyan rétegező- dött ez a tömeg, miként alakult ki az amerikai néger társadalmon belül is az osztálytagozódás. Túl egyszerűen, simán, konfliktusmentesen zajlik le az a folyamat a regényben. Csak jelzést kapunk arról, hogy a „szűzföldeken” a fehérek a legjobb minőségű termőföldeket ka- nyarították ki maguknak, nehezen fogadták be a színes telepeseket, pedig ez mintegy előre vetíti a ma is fennálló problémákat. A regény Fálvay Mihály fordításában került a magyar olvasók elé. Ügy érzem, hogy nem volt hiábavaló róla szólanom, holott néha valóban rossz ajánlóvelél a bombasíker, de — ha a magyar könyvkiadás elég szigorú szűrőjén keresztül nyert kiadatási jogot a mű — mi is meg kell találjuk benne a hozzánk szóló mondanivalót. (Európa Könyvkiadó, ’79.) Szabad Olga Balázs Irén: Leányfej Rózsa Endre: Kamaszkor Hajadon szél fülbevalói: topolyák kis barna golyói, súrolva behunyt szemű arcom, kacéran, elúszva suhantok — érzem már, érzem időnként, futtomban a fölfele-örvényt, kísért egy mennyei légyott, emelnek ezüst buborékok — míg újra a röpke csapások: golyócska-boholy-kalapácsok pattintják föl szememet, s szamárfejű tátika tátog, ha lábam elé meredek! Benke László: Levél Forog, pörög a világ velem, elhágy emlékezetem, csak tudnám hogy mit akartam. Ha legalább valami emlékjele volna, hogy fényre törekedtem! De már az orgyilkos ütés helye se fáj, csak suhog, suhog az idő botja, ki tudja mióta repülök. Forog, pörög a világ velem, hulltomban hulló falevéllel, s jaj végtelen is a mélység tudatlan sír iránt. Szepesi Attila: rr Őszi lakótelep köd és nyirkos homály az ablakokban cellafény csupasz fákat és utakat sodor dombok nehéz árnyékait hogy görgeti az éjszaka minden megáll mielőtt elmerül a város távoli zúgását földmélyből hallani hány szólamú e sivatag november mégsem tudja kimondani a negyedik évszakot
