Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
SZÜLŐFÖLDÜNK 1979, november 25., vasárnap Zsadánv él. akar és bizakodik Szolgálati lakásokat épít szakembereinek a zsadányi termelőszövetkezet Fotó: Veress Erzsi Megyénk északkeleti peremén, ott, ahol tavaszonként a Sebes-Körös tart délnyugatnak mélyre uújt medrében, ott ahol telente birkanyájak patája kopog a csontkemény földön, ott, ahol nyaranta sokfelé nem terem más, csak a szik virága, ott, ahol ilyenkor cuppogós, ragadós, vendégmarasztaló a sár, és a közeli komádi tévéadó kackiás pipaszára is el-eltűnik az őszi ködben, van ott egy kis község, a neve Zsadány. 1260-ban már biztosan megvolt, írás őrzi a nyomát. A századforduló táján laktak itt legtöbben: háromezer- nyolcszázan, s akkor még bővelkedtek lakókkal Zsadány „pusztái” is: Fancsika, Orosi, Bölcsi és* Tölgyfás. Régmúlt időket idéz a régi mondás, amely ekként jellemzi — túlozva, csúfolva — a környék négy szomszédos faluját: „torzsás Harsány, zsíros Zsadány, korpaevő Geszt, Mezőgyán” ... A szólás okát, eredetét úgy világítja meg a falu egyik, sokat tapasztalt lakója. a 61 éves Takács István, hogy sem Zsadányt nem becsüli túl, sem a gesztieket, gyániakat nem bántja vele: — Az itt lakó gazdag parasztok olyan jól gazdálkodtak, hogy mindig volt zsír a bodonban, alá tudtak pergelni az ételnek. Viszont Mező- gyánnak, Gesztnek szikesebb a területe, ott nehezebb volt a megélhetés, akármennyit dolgoztak is. Tudom, hiszen 34-ben Geszten voltam szolgagyerek, tizenöt éves koromban. Apám 1922-től 44-ig a Tiszáék juhásza, én is ott nőttem fel... Persze, szegények, agrár- proletárok akadtak szép számmal Zsadányban is. Ezerre, ezerötszázra tehető a száma azoknak, akik a múlt rendszerben évtizedekig nem találtak munkát, megélhetést a községben. A felszabadulás után pedig, amikor már találhattak volna, a távoli városok gyárai szólították el őket. Ma is sok százan járnak el a faluból Gyulára, Békéscsabára, Komádiba, Debrecenbe, sőt Pestre is. A nagy többségnek azonban — s a kétlaki családok helyben lakó részének — a zsadányi fekete föld ad megélhetést. Megélhetést itt csak a föld adhat — Takács István is így gondolkodott. — 1958 májusában, lucernakaszáláskor, támadt egy ötletem kaszálás közben: alakítsunk egy téeszt Zsadányban, s ne csak szakszövetkezet legyen. Szeptember végére készen lett; megalakult a Dózsa Tsz, tizenkét taggal, csak éppen- éppen. De a jogutód, a mostani Magyar—Lengyel Barátság irodájában ma is az a működési engedély van kifüggesztve az irodában, amit mi kaptunk akkor. Az idő kegyetlen dolog: elrepült nemcsak az alapítótagok feje fölött, hanem a téészalakítások hősi korszakai felett is. A mai jogutódnak már egészen más feltételek között kell megállnia a helyét, napról napra előre lépni, jobban gazdálkodni. Tavaly lettek volna húszévesek, de nem ülhettek jubileumot: több millió forintos alaphiánnyal zárta az évet a szövetkezet. Igaz ugyan, hogy az elmúlt évben ebből „ledolgoztak” néhány milliót, az is igaz, hogy előreláthatólag az idei mérlegük rendben lesz, de ez nem változtat azon, hogy még mindig van hiány, veszteség, mert — például — a baromfiállományt járványos betegség tizedelte a napokban is. Érthető hát, hogy Debre- czeni Antal községi párttitkár és Bitó József tanácselnök, kérdésemre, hogy három leghőbb kívánságuk mi lenne, első helyen említik a téesz megerősödését, gazdálkodásának jövedelmezővé tételét. ♦ A „második” legfőbb gond ^ megoldása sem néhány hónapos munka, ez sem köny- nyebb. — A zsadányi embernek számos jó tulajdonsága van — monda a párttitkár —, túlnyomó többségük dolgos, szorgalmas, életrevaló, élni akaró és becsületes. De számosán közülük közömbösek, némelyiket még a szomszédja gondja-baja sem érdekli. A passzivitás, befelé fordulás, sajnos, itt jobban jellemző, mint másutt; sértődé- kenyek, egyéni érdekeikre kínosan érzékenyek. A gyűlések, ünnepségek 50—60 ember előtt zajlanak, s a társadalmi tulajdon, a közös megbecsülése sem olyan, mint kellene, űr tátong az „enyém” és a „miénk” között. — Most jövök a művelődési házból — mondja a kézenfekvő példát a tanácselnök. — Ha száz asszony nem szólt, hogy szervezzünk szőnyegszövő tanfolyamot, akkor egy se. Ma indult a tanfolyam, s hányán jöttek el? Nyolcán. — Túl gyakran: két-há- romévente változott a vezetők személye — fűzi hozzá a párttitkár —, s nem találták meg a lakossággal a közös hangot. Talán mi sem találtuk még meg. De keressük, s meg is találjuk — a téesz- ben is, a községben is — jobb munkával, türelmesebb, hatékonyabb agitációval. Az első eredmény: a szókimondás létjogosultsága már megvan, mégha nem is mindenkinek rokonszenves... A „harmadik legfőbb megoldandó” sok-sok aprónak látszó, de jelentős tennivaló. Több felújítási pénz kell, mert alapos renoválásra szorul csaknem minden középület. Fogorvos kell, mert a mostani csak fél napra jön át hetente Okányból. Korszerűsíteni kell a közvilágítást és a vízvezetéket, megszüntetni a sok fölösleges közkifolyót, mert az elcsurgó víz 180 ezer forintjába kerül a tanácsnak évente. Az iskola megteszi, amit megtehet, de annak is kellene egy tornaterem. Ha lassan is, de mindenre sor kerül. ♦ Szakember, szakember, szakember — ez kell a falunak még a fentieknél is jobban, és ez kell a téesznek is. Dicséretükre válik, hogy az utóbbi három évben öt felsőfokú végzettségű mezőgazdászt sikerült a községben letelepíteni. Ha nem is telepedett le — Komádi- ból jár át naponta —, de szívesen dolgozik a Magyar- Lengyel Barátság Téeszben Vad Lajos növényvédelmi agronómus. — Van jobb munkahely is, meg rosszabb is — mondja. — Engem a 25 évi gyakorlat elég edzetté tett ahhoz, hogy mostoha körülmények között is megálljain a helyem. A téésszel elégedett vagyok, de hogy az is maradjak, ahhoz az kell, hogy tovább javuljanak munkám szakmai feltételei, s még több növényvédelmi gépünk, eszközünk legyen. Zsadány egyedülálló érdekessége a nyérctelep a tölgyfási határban. Állítólag nincs több ilyen az országban. A telep munkásai már hazafelé tartanak, mire odaérünk. Előttünk: a nyérceknek otthont adó nyitott, ketreces színek és Valda Lászlóné a kalauzunk. — Több mint tizenegyezer prémes állatot tartunk itt — mondja Valdáné, a telep gazdája. — Színeik: a pasztell és a fekete; 1046 forintot ér egyetlen prém. A telep fenntartása eleinte ráfizetéses volt, mert szakirodalom, útmutatás nélkül kellett megtanulni, hogy ezek a kényes rágcsálók milyen bánásmódot igényelnek. Tavaly azonban már négymillió forint volt a tiszta bevételünk, és az idén sem adjuk alább... . Joggal kérdezheti’' bárki: miért éppen egy Pest környéki termelőszövetkezet a telep tulajdonosa, s miért nem valamelyik Békés megyei gazdálkodó egység? Azért, mert csak a ráckevei téesz vállalta e kényes állatok tartásával szükségképpen együttjáró kockázatot. ♦ Mint csaknem valamennyi kis falunak, Zsadánynak is számos a gondja, sok a problémája. Két dolog azonban biztató. Egyrészt, hogy a gondok megoldására látják, ismerik is a lehetőségeket. A másik: senki nem emlegeti a községben Gyűrűfű és más pusztuló vagy pusztulófélben levő apró falvak sorsát; ez itt fel sem merül. Zsadány él, élni akar és bizakodik. Varga János Nem forog a dorozsmai szélmalom... „Nem forog a dorozsmai szélmalom..Hát, csakugyan így van, ahogy Dan- kó Pista nótája mondja. Már rég nem forog, s nemcsak a dorozsmai — ez csak azért híresebb valamivel a többinél, mert az ő nótái a cigányzene-kedvelők széles táborában és éppen e műfaj fénykorában terjedtek el. I gőzmalom megfojtotta Akkor amikor — tehetjük hozzá tüstént — a szélmalmok alkonya beköszöntött Pontosan, persze, aligha lehet meghúzni az időbeli határt, de történelmi mértékkel nem is egy-két évszám a fontos, hanem a változás, ami okozta. S ez a gőzmalmok elterjedése volt. Kor- forduló, nemcsak technikailag, hanem társadalmilag is. A technikában a természetes energiaforrások közvetlen hasznosításáról a gőzgép felfedezése utáni áttérés a nagyobb erejű és lehetőségű energia felszabadítására és befogására. A szén hajtóerővé alakítása egyúttal a polgári fejlődés, a gyáripar kezdete, nyitja. A dorozsmai szélmalom Magyarországon késve kezdődött, illetve késve kapott szabadabb utat ez az 1848- ban már aktuális folyamat. S amikor a múlt század utolsó harmadában kibontakozhatott, akkor először a malomipart modernizálta, és lendítette föl. Ez érthető is. Akkor az ország egyik legfőbb és legexportképesebb terméke az Alföld búzája volt, illetve az ebből készült liszt. Az először Budapesten elszaporodó (s fővárosunkat a világ egyik legnagyobb malomvárosává tevő) nagy gőzmalmok, majd az elterjedő vidéki műmalmok hamarosan elszívták a „levegőt”, azaz az őrletnivalót a szélmalmok elől. Azok megpróbálkoztak más célú őrléssel, darálással is, de mindhiába — előbb-utóbb le kellett állniuk. Az Alföldön persze tovább fújt az ingyenes erőforrás, a szél — most már kihasználatlanul. Az Alföld malmai A szélmalom nem volt ritkaság másutt sem Európában — a XII. századtól tudunk földrészünkön használatukról. Eléggé közismert a XVI—XVII. századi spanyol írónak, Cervantes világhírű regényéből, a Don Quijoté- ból az a jelenet, amikor a nevét a regény címéül adó, képzeletdús lovag óriásokat lát a szélmalmokban és megtámadja őket (innen ered a szélmalomharc kifejezés). Hogy Magyarországon éppen az Alföld tájain terjedt el a legjobban ez az erőműfajta, annak nem az volt a fő oka, hogy az Alföld a legszelesebb (bár az sem volt mellékes, hogy szinte mindig mozog a levegő), hanem az, hogy nem állt rendelkezésre más természetes erőforrás. A Dunán, illetve a patakok mellett vízimalmokban őröltek. Egy-egy szélmalmot használó vidéken kialakult a rá jellemző malomtípus is. Másmilyenek voltak a hollandiai vagy franciaországi szélmalmok, megint másfélék a dob- rudzsaiak, vagy a Duna romániai deltavidékén használtak. S még Magyarországon is eléggé különböztek a bakonyi szélmalmok az alföldiektől. Ez utóbbiak sem voltak egyformák, például anyagukat tekintve. De jellemző épületükre a fölfelé keskenyedő forma, a kerek és nem meredek csúcsos tető és a négy szárny, amelyre vitorlát vontak. Malomszerzés, molnárkodás A szélmalmok szerkezete fából készült, készítőik maguk a molnárok voltak, mert aki ezt a munkát tanulta, az kitanulta az alkatrészek készítését is. Ezért a molnár szerszáma, s állandó társa volt a szekerce, amelyet bőr- kötényes övén hordott. A molnárkódás egész embert kívánó foglalkozás volt. Nem hagyott szabadságot és szabad időt. A molnárnak nemcsak a garatra, s a lisztre kellett ügyelnie, hanem főképpen az időjárásra, a szélre, a malomtetőn levő szélkakasra. Ha fordult a szél, tüstént újra szembe kellett fordítani a vitorlát a körforgó tetőrésszel. Ha viharosra fordult a szél, sürgősen le kellett vásznazni a vitorlaszárnyakat. S molnár- nénak lenni sem volt valami kényelmes — az asszonyA csárdának felújított kecskeméti szélmalom nak sokszor kellett kisegíteni, helyettesíteni az urát. Azt aligha tudnánk ösz- szeszámlálni, hány szélmalom kerekét forgathatta egykor az alföldi szél. Egy-egy város' területén is több működött. Kiskunhalas belterületén (nem számítva másfajta szárazmalmokat) tizennyolcat, a külterületén további tizenhatot vett számba a kiskunsági szálmolnár- kodás néprajzi kutatója, Nagy Czirok László. Egy ma is áll a Kölcsey utcában — a múlt század első feléből való. A szomszédos Jánoshalma is őriz egy szélmalomépületet. Kiskunfélegyházán a múzeum udvarában áll a hasonló korú, Pajkos— Szabó-féle szálmalom. A dorozsmai is 1820 körül épült — most helyreállítva tavasztól őszig fogadja a látogatókat. Több szélmalom található Hódmezővásárhely környékén is — a legépebb talán az közülük, amelyik Mártélyon Szalay Ferenc festőművész nyári otthona. De közvetlenül az útról is láthatunk szélmalmot Tótkomlósra, meg Székkutasra menet. Kunhegyes határában is áll egy múlt századi szélmalom, Karcagon úgyszintén — helyreállítva. S ezzel korántsem merítettük ki a sort. Németh Ferenc bakács István: „...szolgának semmivel se volt jobb, de cgalább a szégyenplaccra nem kellett kiállni...” A kedvenc nyércet Emese néven tiszteli Valda I.ászióné állattenyésztő agronómus
