Békés Megyei Népújság, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-07 / 235. szám
IgldilDkfiM 1979. október 7.. vasárnap Majtényi Erik: A katonaszökevény* TÉKA Két regény egy kötetben Mennyi idő telt is el a temető mögötti incidenstől addig az éjszakáig, amikor bekísértek a bukaresti Titkos Szolgálat folyosójára? Talán hat esztendő. 1941 novemberét írták akkor, engem pedig Brassóból hozott a csendőr, egyébként jó indulatú, mondhatni nyájas fiú, hiszen a román csendőrök nem továbbszolgáló tisztesek és altisztek voltak, hanem a rendes idejüket töltő parasztgyerekek. Ennek sem volt egyéb feladata, mint hogy vigyázzon rám, le ne ugorjak a vonatról, s aztán az állomásépületből egyetlen rövid utcán, a Witingen át elkalauzoljon a Plevnei úti hosszú, alacsony épületig. Csak annyit tudhatott rólam, hogy katonaszökevény vagyok, de ez nem rá tartozott, és szemlátomást nem is érdekelte, öt hónapja folyt csak a háború, de a katonaszökevényekből akkor már egy egész dandárt ki lehetett volna állítani — egyébként ki is állítottak. Megérkeztünk tehát a Titkos Szolgálathoz, ahol éjnek idején megnyírtak, megfü- rösztöttek, s adtak a ruhám helyett egy rend fehérneműt, egy szürke kezeslábast, meg egy pár fapapucsot. Majd elvezettek a cellába, és rám zárták az ajtót. És ekkor valami megmagyarázhatatlan történt. A vaksötét cellában tompa puffanást hallottam — mintha valaki hatalmasat ugrott volna. Nem tudtam, ki az, mi az, és hol lehet — csak azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, valaki zihálva lélegzik a közvetlen közelemben, valaki ott lapul fenyegetőn, talán csak kartávolságnyira tőlem, és ki tudja — talán újabb ugrásra készen. Egyikünknek végül is meg kellett törnie a már elviselhetetlenné tömörülő csöndet, és ez én voltam. De hiába próbálkoztam négy nyelven is — amelyet többé-kevésbé bírtam —válasz nem jött, vagy semmiképp olyan, amelyből a másik kilétére következtethettem volna. Csak annyit állapíthattam meg, és csak sokára, hogy titokzatos cellatársam jobban fél tőlem, mint én őtőle. Szelíden szólhattam, mert az ő rettegése is csillapult, s így nemsokára birtokunkba vehettük az emeletes ágy két rekeszét. Mint később kiderült, az incidens oka épp az emeletes ágy volt. Az én barátom — másnap reggel már annak nevezhettem — fázott ugyanis, és mindkét ágy pokrócát magára húzta. Mikor pedig éjnek évadján váratlanul rányitottam, azt hihette, hogy valami meglepetésszerű pokrócvizit következik, ezért ugorhatott az álomtól kótya- gosan akkorát — minél messzebbre vélt bűnének színhelyétől. Másnap reggel, ha nem is éppen könnyen, de kiderült, hogy egy ukrán parasztgyerekkel zártak össze. Hadifogollyal, aki megszökött a táborból. De milyen nehezen ment a kimagyarázkodás! Soha még ukrán szót nem hallottam, ő se igen egyebet, s így a legegyszerűbb fogalmak megértéséért is hosszas erőfeszítéseket kellett tennünk. Időnk persze énp elég volt rá, s röpke félórák múltán már nemcsak egymás nemzetiségét tisztáztuk, hanem azt is, hogy * Az állami díjas romániai magyar író Hajóharang a Hold utcában című, . hazánkban is kiadott életrajzi regényében — amelyből ez a részlet való — az érett térti mérleaelő fölényével, mint kívülálló nézi gyerekember önmagát, környezetét. meaidézi az ártatlan és gonoszkodó csínyeket, a már fiatalón is elszenvedett jogtalan megaláztatásokat. van otthon tehenük (mu!) kecskéjük és juhuk (mee, bee!), s még az öccsei-húgai testmagasságában is megállapodtunk, hála ama képességünknek, hogy a tenyerünket föl-alá tudtuk mozgatni a hófehér cellafal mentén. És talán még ukránul is megtanulok, ha el nem viszik hamarosan — nem tudom miért, és nem tudom hová. Ettől kezdve magamra maradtam, de az éjszakáim újabb, valósabb borzalmakkal ostromoltak. Mert hiába volt gondosan szigetelt betonpincéje a Titkos Szolgálatnak —, a kínvallatásra fogottak iszonyú üvöltése csak fölhallatszott a cellákba. Ezt a pincét szerencsére soha nem láttam, csak egyik reggel egy őszes, elkínzott arcú férfit, amint két őr is támogatta a hóna alá nyúlva: ebből rájöttem, hogy a talpát verhették a szerencsétlennek az éjszaka, amikor az az elviselhetetlen üvöltés fölvert álmomból, s a poklot hozta rám cellám sötétjében. Hiszen akkor még nem tudtam, hogy reám nem fog sor kerülni — bár alig hiszem, hogy a személyes biztonságérzet csökkenthétté volna-e egyáltalán a tompa puffanások, hörgő vonítások, elfulladt jajveszékelések elviselhetetlenségét. Reggel elég korán költöttek az éjszakák hagymázas, álmatlan rémülete után. Valamilyen oknál — talán a koromnál — fogva (alig múltam tizenkilenc esztendős), viszonylag megbízha- tóbbnak ítélhettek, mert seprűt, vödröt meg egy T alakú . lécre tekert rongyot nyomtak a kezembe, s ezzel a fölszereléssel nem csupán a kettős folyosót kellett kitakarítanom, hanem a cellákat is. Egy őr járt előttem, és sorra elhúzta a reteszt (lakat nem volt rajta), én pedig rövid sepregetés, meg a cementpadló gyors fölmázolása után ismét bezártam a cellát. Amikor ezt elvégeztem, mehettem vissza a magaméba, és miután egyedül maradtam, felkuporodhattam a felső ágyra, a magasan elhelyezett rácsos ablakhoz. Szemközt, a folyosó falán másik ablak volt, s én a kettőn keresztül kiláttam a Plevnei útra. Egy borbély réztányérja fityegett ott a téli délelőttben, odább pedig egy templom állt, de embert sosem láttam: az alsó ablakpárkányok az emberi testméretnél magasabban húzták meg a látható kinti világ szigorú határvonalát. Be kellett érnem a réztányérral, meg a torony cifra keresztjével — órákig, napokig, majdnem két hétig. Kihallgatásra ritkán vittek, s mindig csak nappal, ami megnyugtatott, mert tudtam, hogy olyankor nem vernek. Volt úgy, hogy feketét is kaptam — csak éppen arra nem tudtam rájönni, hogy mit akarnak kiszedni belőlem. A közömbösnél közöm- bösebb kérdésekből ezt képtelen voltam kihámozni. Aztán megint a réztányér, megint a templomtorony — elég sűrűn járok manapság arrafelé, mégis mindig, minden eszembe jut —, a korai besötétedésig, és az idegtépő üvöltések kései kezdetéig, majd a szokott reggeli takarítás. De az éjszakai áldozatok cellájába soha be nem tehettem a lábam, azt sem tudtam, hogy ott van-e egy sorban a többivel vagy másutt, egy rejtettebb részlegben. Fogolytársaim közül is csak kevésre emlékszem. Például két fiatal, csinos lányra, ezek együtt voltak a cellában, és néha kedvesen, sajnálkozva szóltak hozzám: nyilván a gyereket látták bennem. Egyszer cigarettát is kaptam tőlük, máskor pedig valami maradék kenyeret, ami jól fogott a sovány koszt mellett. Emlékszem, a kebelembe rejtettem, a kezeslábas redői közé, és külön ajándéknak tekintettem azt a kevéske újságpapírt, amibe csomagolták. Hányszor el nem olvastam a felső ágyon, az ablakhoz kuporodva! Pedig a háborúról, és a világ eseményeiről egy szó sem volt benne, talán csak apróhirdetések, meg néhány közömbös napi hír — tehát arról szólt csak, hogy az élet minden látszat ellenére tovább folyik odakint, az emberek ezt-azt meg akarnak venni vagy el akarnak adni, s közben éjszaka bizonyára nem hallják az inkvizíciós hangzavart, talán még azt sem tudják, hogy ilyesmi van, hogy ilyesmi lehetséges. A másik különös lakó egy tábornok volt. Idős és szemlátomást tekintélyes férfiú, hiszen a kettős vaságy helyett alighanem otthonról hozott heverő volt a cellájában. A csipkés párna meg az aranysárga pihepaplan mindenképpen furcsán hatott a szűk cellában. Semmit sem tudtam meg róla, mert soha egy szót nem szólt hozzám. Annál beszédesebbnek mutatkozott a harmadik cella lakója, egy vörös szakállú férfi, aki a csinosan öltözött lányoktól, meg az egyenruhás, de többnyire égszínkék pizsamás tábornoktól eltérően kezeslábast viselt, akárcsak jómagam. Körszakállá- val hajdani kalózregények hőseihez hasonlított, és nyájasan fogott vallatóra; hol születtem, ki vagyok, miért hoztak be ide? Persze, gyanútlanul, és őszintén vála- szolgattam neki — azt hiszem, szerencsémre —, aztán a világ legtermészetesebb módján én is kérdezősködni kezdtem. De erre váratlanul állig begombolkozott, s csak annyit volt hajlandó tudomásomra hozni, hogy angolbarát érzelmei miatt tartják fogva. Mégpedig már régebbről, és nem is itt, hanem a Tirgu Jiu-i internálótáborban. Erről a táborról akkor hallottam először. És még sajnáltam is a vörös szakállas angolbarátot, hogy ítélet nélkül, ki tudja meddig tartják még fogva azon az isten háta mögötti helyen. Akkor még nem tudtam, hogy az az isten hát mögötti hely milyen hosszú ideig lesz állandó lakhelyemmé nekem is. Több mint három esztendeig ... Érdekes, hogy 1979 első félévében számtalan országos sajtóorgánum elemezte Esterházy Péter Termelésiregény című munkáját. Alcíme is van: (Kisssregény). A nagy sajtóvisszhangot méltán kiváltó könyvről kívánok magam is szólni. Be kell vallanom, hogy mondandóm jobbára megegyezik a fenti kritikákban leírtakkal. A vélemények ugyanis túlnyomó- részt elismerőek, s a Termelési-regény nekem is nagyon kedves olvasmányom volt. Köztudott azonban, hogy a „tetszik — nem tetszik” nem minősítés. Nem esztétikai kategória. Rendhagyó műről van szó. Alcíme nem visz közelebb megértéséhez. A Kisssregény ugyanis nem kisregény, ugyanígy lehetne nagygyre- gény vagy csailládregény is. Esterházy Péter harmadik műve 476 oldalas kötet, melyet a Magvető adott ki. Címe szerint Termelési és (Kisssregény), de egyikhez sem hasonlítható, ha kisregényként Dürrenmatt, termelési mű gyanánt például Galina Nyikolájeva munkáit ismerjük. A termelési regényről alkotott fogalomkörünkbe azok az írások tartoznak, amelyekben bizonyos termelési folyamatok szakszerű leírásával, egymással szembenálló pozitív— negatív hőssel találkozhattunk. Volt szerelmi vonala is, de mintegy díszítőelemként tűnt fel, afféle betétszerepet játszott a cselekményben, végül pedig diadalmaskodott az igazság. Effajta olvasatban nem termelési regény Esterházy műve. Itt is van azonban pozitív hős. Tomcsányi Imre matematikus. Szenzációs lehetőségeket kínáló rendszert dolgozott ki. „Aranytojást tojó tyúkot” szerkesztett, de ezt a negatív póluson álló Gregory Peck elvtárs süllyesztőbe juttatja, miközben Marylin Monroe csábos domborzataiban gyönyörködik, s a Népszabadsággal bélelt kosárban ücsörgő aranyhörcsögökkel együtt következetesen saját pozíciójának erősítésén munkálkodik. Nagy a nyüzsgés. Oly nagy, hogy eközben mindenre van idejük, kivéve a termelést. Ezt az írást a termelési regények stílusparódiájának is felfoghatjuk. Még a „boldog vég”-re is sor kerül. Igaz ugyan, hogy a Tomcsányi-rendszer nem valósul meg, de a vállalati ünnep nem marad el. Két regény egy kötetben? — Igen. Egy viszonylag szűkszavú Termelési-regény és egy bőséges, szabad asszociációkra épülő jegyzetapparátus, amelyben lehetetlen fel nem ismerni E. P. (Esterházy Péter) önéletrajzát. Ez az életírás azonban nem reked meg holmi magánéleti szférákban. Nem sekélyes, a pletyka szintjén álló csevegés, kitárulkozás, hanem korfestő társadalomrajz. Látjuk az arisztokrata ősökkel olykor kissé kacéran mintegy dicsekvő, olykor ugyancsak róluk szorongva megnyilatkozó írót. Érdekes ember, önmaga előtt is tagadva, titkolva, de igen komolyan veszi a munkát, amelyről grófból dolgozóvá avanzsált atyja azt tartja: „azért van, hogy megcsináljuk”. E. P. dolgozik, és véresen komolyan focizik. Focizik, de dolgozni akar. Nem fogad el „alibi állást”. Egy fiatal, ragyogó írói tehetség — grófi sarj keresi helyét jelenünk társadalmi, irodalmi életében. Irodalmi elődeit Mikszáth világában találja meg. Bata Imre írja róla: „Elfogadja a mik- száthi magatartást. Benne maradni a világban, méghozzá tevékenyen. Ellenállva az (ál) termelés tehetetlenségre kárhoztató mechanizmusának.” A könyv két része (a főszöveg és a nyers életanyagból ötvözött jegyzetsorozat) rímel egymásra, olykor azonban felesel is egymással. Mindvégig kölcsönhatásban vannak. Ezt így fogalmazza meg Esterházy: „A múlt nem tud meghalni, a jövő nem tud megszületni.” Erre a problémára szintén Bata Imre adja meg a választ: „Jelenünket abban a feszültségben elgondolni, amely a múlt és jövő közt szikrázik, az életre és a jelenre kimondott igen. Ha ez a mi időnk a múlt haldoklása és a szülőfájások drága kínja, akkor pontosan arról van szó, amit akarunk és vállalunk, annyi, mint jelen lenni a világban.” E. P. alapállása, hangütése arra mutat, hogy írónk Mikszáthot követi. A nagy palóc mögött, mellett áll. S meg is tud állni ezen a magas szinten. Erre bizonyíték ez a regény, amely társadalmunk visszásságait, értékhiányait kimutatja, tudatosan feltárja. A mű építkezése, szerkezete eléggé bonyolult. Nem könnyű megközelíteni. Nem könnyű olvasmány. Utalások, grafikonok, táblázatok, fotók törik meg az írott szöveg hagyományos homogenitását. Esterházy nyelvi világa nagyon gazdag. Az általa alkotott szavak találóak, jellemzőek, de a gyakorlat, ínyenc olvasóhoz szólnak. Stílusának külön örvendetes sajátossága, értéke a szarkazmusba hajló társadalomkritika, a következetes önirónia. Ennyi jó tulajdonság ellenére is bevallja Berkes Erzsébet kritikus, hogy a regény szerkesztési módjában keresettséget, Cseres Tibor: Parázna szobrok című műve hatását vélte felfedezni, mígnem az olvasás meggyőzte arról, hogy Esterházy Péter nem epigon. Műve szuverén alkotás, és mondandója megköveteli ezt a formát. Kritikáját így fejezi be: „Bizonyosságnak tetszik, hogy a hetvenes évek végén erőre kapott széppróza egyik legerőteljesebb munkáját köszönthetjük.” A Kisssregény nagyon hamar elfogyott az üzletekből. Újságírók tudni vélik; hogy sok sznob vásárló könyvespolcára is került belőle. Én bízom abban, hogy számos, a lényeget megértő olvasóval is találkozik. Az író igényli is ezt. Felhívást intézett olvasóihoz. Kérte véleményüket. A Termelési-regény fontos, jelentős mű. Rés és bástya című részlete a kötet megjelenése előtt folyóiratban, majd újólag az 1979-es Körképben is megjelent. Ennek a műnek rangja van irodalmi életünkben. Legtalálóbban talán Simonffy András jellemezte. Így: „Az utóbbi évek egyik legjobb magyar regénye.” Szabad Olga Kékesi László Lengyelországi versek í. A föld — zátony. Az élet — két összetapadt kagyló s néhány maroknyi szürkés moszat. A halál — márványos, meszes kis csigahéj s egy utolsó heves szívdobbanás. 2. A tökéletesedést látom a tenger könnyeit magába szívó homokon az egyenlő bordákra mosott kagylóhéjakon a halformájú üledék-szigeten napon szárítkozó hínáros testeden A tökéletesedést látom moszatokkal borított, vízáztatta cölöpsoron 3. Mikor a várost építették újra, a romok romjaira eszükbe jutott Trója Odüsszeusz és Achilles Varsó! 4. Krakkó ősi város királyok, templomok városa Virágot téptem faladról két múltad idéző rózsaszálat: A sárga ujjam sebezte, a vörös betöltötte éjszakám 1979. Szitás Erzsébet: Görög táj
