Békés Megyei Népújság, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-07 / 235. szám
o 1979. október 7., vasárnap Nyírfaerdők és 2 ezer kilométer barátság Moszkvában, a Vörös téren a Sygma zenekar tagjai Fotó: Veress Erzsi Magyarok a penzai központi tisztiház színpadán. Az estet a televíziónézők is látták A címet, tudom, meg kell magyaráznom. Mi az, hogy 2 ezer kilométer barátság? Hiszen az érzelmeket, emberek egymáshoz való kötődését sem méterrel, sem kilogrammal, sem másféle mérték- egységgel mérni nem lehet, sokkal inkább hőfokkal, áradással, erővel és más egyébbel, ahogyan illő. Mi, akik szeptember második felében szovjetunióbeli testvérmegyénkben, Penzában jártunk, és elvittük oda a magyar kultúra szép üzeneteit;, mi mégis kilométerekben mértük a barátságot. Ügy, hogy közel 2 ezer kilométer hosz- szon beutazva a fél ma- gyarországnyi Penza megyét, az út minden állomásán, pihenőhelyén barátokkal, érdeklődő pillantásokkal, nyílt idézhetnék egy-egy pillanatot, de olyan órákat is, amikor úgy érezte a békési csapat, hogy most, ezen az estén már nem bír a fáradtsággal; aztán — pedig ugye csodák nincsenek — csodák- csodája, felmegy a függöny, és a női kar úgy énekel, mint még soha; mosolyognak, sugárzik róluk az a megmagyarázhatatlan gyönyörűség, amikor ad valamit az ember, amikor érzi: ott lent, a széksorokban, ötszázan—ezren (mert ilyen is volt!) velünk találkoznak, és velünk együtt dúdolják; „Ha folyóvíz volnék, ahol kitérülnék, virágot növelnék ..Közben eszembe jut egy másik, felejthetetlen nap (elnézést a sok-sok felfokozott szóért, igazak azok!), amikor teletatkozás, a magyar kultúra napjainak nyitánya, a várakozás délutánja vendégek és vendéglátók számára. A színpad hátterében csak két zászló, a vörös és a pi- ros-fehér-zöld a dekoráció, a nézőtéren több mint ezer ember. A magyar énekeseket, bábosokat, muzsikusokat J. B. Kulikova, a Penza megyei Tanács elnökhelyettese üdvözli; zúg a taps, az óriási színházteremben az első találkozás izgalma vibrál. A békési csapat vezetője, dr. Romvári László lép a mikrofonhoz, és sorra mutatja be a többieket, Kutas Gyulát, a megyei pártbizottság munkatársát, Nyisztor György állami díjas művelődési ház- igazgatót. Hárs Györgynét, a megyei tanács főelőadóját, szívekkel találkoztunk. Mértük még úgy is, hogy Magyarországtól 2 ezer 700 kilométerre nem idegen világ fogadott bennünket, hanem sóval, kenyérrel köszöntő emberek, virágcsokrokat ajándékozó pionírok, önmagukról komolyan beszélő felnőttek, táncos kedvű fiatalok. S a feliratok egy-egy színpadon, szálloda homlokzatán, üzemben, kolhozban: „Éljen a magyar—szovjet barátság!” koránt sem a vendéglátás kötelező megnyilvánulásai voltak, mert ha csak azok lettek volna, nem úgy történik a pedagógus női kar, a Napsugár bábegyüttes fontudósításommal a penzai Laszticska Szálló igazgatói irodájában Békéscsaba jelentkezésére vártam, és egy- szercsak felcsendült valahonnan, majdnem 3 ezer kilométer messzeségből egy jól ismert hang, írógépek kopogása, és a tudósítás közben elmondott gyors kis üzenet: minden jót kívánunk nektek, és sok sikert! Az öröm, hogy másnap hírt kapnak rólunk a hazaiak, legalább olyan öröm, mint szovjet barátainkká, akik a gyors telefonkapcsolat megteremtésén fáradoztak; a sikeres beszélgetés után egymásnak gratuláltunk... Vámos Lászlót, a békési Városi Tanács elnökhelyettesét és a többieket. Ondrik Istvánná tolmácsol, majd orosz nyelven konferálja az egész programot. Jön a női kar, Sárhelyi Jenőné vezetésével, jönnek a napsugarasok Len- kefi Konrád és Dél-Ameri- kát is megjárt társai, majd a Sygma, hogy énekeseivel — Veress Erzsivel, Gubucz Katival és Nagy Lajossal — együtt megvívják a sikerért indított végső csatát. A penzai Lunacsarszkij-színházban a magyar napok nyitánya virágba szökken, kivirul, és szárnyra kapja a hír, meg a Penzanszkaja Pravda, a megyei napilap: „Barátainkművészete” címmel. Maloja-Szerdoba határában sóval, kenyérrel és virággal vártak bennünket és a Sigma zenekar 10 napos turnéja ott, a Szúra partján, a volgai hátság dombos, nyírfaerdős tájam, ahogyan történt. Ha most csak az útijegyzeteimet lapozgatnám, és sorra- rendre beszámolnék utazásunk tíz napjáról, akkor oldalakat írhatnék, elbeszélhetném emlékeinket, megAhogy ezeket a sorokat írom, máris érzem: jobb lesz kialakítani valami rendet, valami áttekinthetőbb szerkezetet, hogy világosabb legyen az olvasó előtt ez az egész, emlékezetes tíz nap, ami Penzában, a drámai színházban kezdődött szeptember 17-én, délután 4 órakor. Ez volt az első bemu„A színpadon a pedagógus női kar — írja a PP. — A tiszta, könnyed melódia lenyűgözi a hallgatósá’got. Aztán a kórus orosz nyelven énekel: V. Zaharov: És ki ismeri őt? című tréfás dala csendül fel...” — „ Megszoktuk, hogy a bábjáték gyerekeknek való. Ám a Napsugár bábegyüttesnek a felnőttek számára is van mondanivalója.” — „A Syg^ ma zenekar — bár korszerű felszereléssel rendelkezik — mégsem az elektromos erősítést tartja a fő teljesítménynek. A hallgatók méltóképpen értékelték fellépésüket, hangulatos muzsikálásukat.” Érdemes lenne utalni a többi cikkre is, kevés hely maradna azonban a kalandokban, találkozásokban, ismerkedésben, barátkozásban dús további napoknak. Penzába érkezésünk harmadik délelőttjén közel 200 kilométeres túra után érkezünk meg Tamalába, ebbe az alig 8 ezer lakosú kisvárosba. Ä vezetők elénk jönnek a járás határáig, a kitartóan ömlő esőben pionírok várják a két Ikaruszt és utasait, hogy a szeretet virágaival halmozzák el a bent ülőket. „Tiszta szívből örülünk érkezésüknek” — mondja J. V. Jacskeszov, a járási pártbizottság első titkára, majd rögtönzött kis fogadáson megismerteti távolról érkezett hallgatóival, hogyan élnek, dolgoznak ezen a tájon? Az idő gyorsan telik, az első titkárnak és munkatársainak számos kérdésre kell válaszolniuk, mígnem elkövetkezik az ebéd és a köszöntők ideje ... Aztán az első vidéki előadás a kolhozközi társulás kultúrházában, ahol az előcsarnokban legalább annyian szorongnak, mint bent a teremben. Másnap újra Penza, díszelőadás a központi tiszti házban, és televíziós közvetítés. A délelőtt azonban a városnézésé, penzai körsétánk végigvezet a félmilliós város néhány múzeumán, parkján, végül a Győzelem téren állunk meg, Penza legszebb terén, ahol négy évvel ezelőtt állították fel azt az emlékművet, mely a Szú- ra-parti obeliszk mellett a város jelképévé lett. Ezen a napon már az idő is kegyesebb hozzánk, bár metsző szél fúj kelet felől, a nap kisüt, és felszikráztatja a csillagos tér virágait. Innen minden újabb bekezdés úgy kezdődhetne, hogy „másnap”, mert a két penzai és a tamalai fellépés után még hat következett Penzától keletre, nyugatra, északra, délre, órákon át tartó, de mindig jó kedvű autóbuszozással a végtelennek látszó sztyeppén, másnap nyírfaerdőkben, hul- lámvasút-lejtésű dombhátakon és völgyekben, futó patakok felett és nagy tükrű tavak mentén. Űt közben is sűrűn kattognak a fényképezőgépek, hogy majd otthon, a szavak mellé odate- hessük a hiteles bizonyítékokat: itt jártunk, ezt láttuk, így fogadtak bennünket. Hogyan is fogadtak? Talán úgy, hogy a legszívesebben ott tartották volna az egész társaságot az előadások után hajnálig, vagy másnap reggelig, egyáltalán, ki tudja meddig, ha nem várt volna bennünket újabb és újabb kötelezettség. Kolislei után Lunyinóban, Lapatyi- nó után Maloje-Szerdobában, Szerdobszkban és végül a hazai tájakhoz hasonló vidéken települt Vagyinszk- ban. A délelőtt a középiskolásoké. Megmutatják az iskolai múzeumot, ahol a Nagy Honvédő Háború és a város történelmi múltjának emlékeit őrzik. Sokáig beszélünk róla: miért több ez a múzeumszoba, mint Nem szabad kihagynunk a lehetőséget, hogy idézzünk néhány sort ebből az első tudósításból, melyet szinte mindennap követett egy, képekkel gazdagítva. összegyűjtött kitüntetések, újságcikkek, rozsdás csajkák és golyóütötte acélsisakok gyűjteménye? Miért nincsen nálunk hasonló,- történelmi múltunk fényes napjait, vagy éppen gyászos-tanulságos korszakait idéző iskolai kiállítás? Ahová — mint Vagyinszkban is — nyilván nemcsak a diákok, hanem a városka minden lakója ellátogathat?... A napok gyorsan múltak. Nem egyszer azt sem tudtuk, csütörtök van-e vagy szombat, ennyi élmény- és ese- ményözönnel megbirkózni szinte lehetetlen. Kolislei- ben a kondorosi úttörők leveleit láttuk, ki gondolta volna, hogy 3 ezer kilométerre othontól ezt olvassuk majd: „Feladó Amóczki Ilona, Kondoros, Bocskai út 13.” Lunyinóban M. K. Bobrov kolhozelnök, a Szocialista Munka Hőse úgy beszél a pár éve ott járt orosházi madrigál kórusról, mintha hetenként forduló vendégek lennének errefelé; üzen a kunágotai Bercsényi Tsz tagjainak: minden jót, és még jobb termést! És ki gondolta volna, hogy ebbe a kolhozba a Pravda mellé magyar újPenzában megkoszorúztuk Lenin szobrát Emlékmű a penzai Győzelem téren ságok is járnak, mert szívükből eredeztetik a barátság érzelmeit. Lapatyinó- ban jegyeztem még fel ezt a mondatot: „Lapatyinó a pedagógus női karé volt! A közönség nem akarta leengedni őket a színpadról.” Maloje- Szerdoba? Huszonhárom fokos meleg, napsütés, és V. I. Abrahamov járási párttitkár „az egész magyar népnek küldi üdvözletét.” Szerdobszkban Szarvasra, a testvérvárosba üzennek, Va- gyinszk pedig, a zárókoncert, végül is felejthetetlen. Kultúrház egy óriás völgyben, a háttér: több kilométer hosszan vízmarta hegyoldal, fenyvesek, kék ég. És az utcán rengeteg ember, jelvénycsere, ismerkedés. így történt utazásunk Penza megyébe, szeptember második felében. Mesélni fogunk róla sokáig, írunk majd új barátainknak is, és elhoztuk magunkkal G. V. Mjasznyi- kovnak, a Penza megyei pártbizottság másodtitkárának búcsúszavait: „Azt mondjuk, viszontlátásra, és nem azt, hogy ég veled. Mert még biztosan találkozunk, nem is egyszer. Az örömért, amit nekünk nyújtottak, nagy-nagy köszönet!” Éjszaka már a Szúra ex- presszen robogunk Moszkva felé, kora délután pedig egy TU—154-es fedélzetéről intünk búcsút, és várjuk a nagyon várt találkozást Magyarországgal. Sass Ervin A magyar kultúra napjai Penzában
