Békés Megyei Népújság, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-21 / 247. szám
1979. október 81., vasárnap o Hegyesi János Nyárvégi alko* Meleg még a napfény, a legyek is járnak, De már végefelé ballagunk a nyárnak. Kötekedve a szél bele-bele mordul S néha egy-egy este hűvösebbre fordul, összébb szorul a nap, nyújtózik az éjjel, Színt vált a róna is együtt az idővel: Nagy úr a természet, — s akar vagy nem akar, Kopár legelőkön megsárgul az avar. Másutt, zöld tengeri-táblák fala között, Árván maradt tarló is zöldbe öltözött. Rajta imitt-amott egy elkésett gazda Megbámult keresztje lapul még a gazba’. Azaz lapult eddig, de már éppen rakják, Alábújt egerek tán meg is siratják, — Ám a parasztlegény egy kicsit se bánja, Nagy igyekezettel szekerére hányja. Tornyosul a felleg, az a biztatója S várja még itt más is, egy vén tarka gólya. Ki, míg a legényről a verejték csorog, Mint egy botos ispán, közelben ácsorog: Mit nézhet e munkán? — Hisz meg nem tanulja, — Vagy tán a feladott kévéket számolja? Ok nélkül a földön semmi sem adódik, Megvárom a végét, majd csak kitudódik. S lám amint a szekér halad elébb-elébb, Somfordái a gólya mindig csak közelébb. Nagy óvatossággal, méltóságteljesen, A felrakott kereszt tar helyére megyen, Ahol az egerek nagy futkározással Keresik, mi történt a jó éléstárral? Ám alighogy egy-két kutyahosszát futnak, Vén gólya barátom nagy csőrébe jutnak. Ki olyan vacsorát kavarít belőle, Sok pákosztos macska tanulhatna tőle. Mindez oly egyszerű? — mégis oly megkapó, — Hiszen nincs már nálunk sem mocsár, se nagy tó S nem hagy el bennünket mégse hálátlanul, Inkább a vén gázló egerészni tanul: Ha békát nem talál, — változtat a kosztján, De kitart mellettünk a szomjazó pusztán Elcsendesült a táj, hazament a paraszt. Esti széltől zörög itt-ott még a haraszt: Ketten vagyunk még itt, csak én meg a gólya, Mit nézünk egymáson? — Isten a tudója. Közeleg az alkony, hazatérésre int, A letűnő nap is csak épp visszatekint, Azután sötét lesz, ködbevész a határ. Szedjük a sátorfát mi is te vén madár! 1937. * Hegyesi János október 18-án ünnepelte születésének 80. évfordulóját. Versének közlésével köszöntjük. Sass Ervin Mongóliái jegyzetek í. ágak karjában alszik a nap este ha felszáll a hold tengeren röpülő nagy kalap 2. nyalókát vegyenek finom édes nyári gyakorlatra kitűnő nyaralás után belelendülni úgysem lesz már sok idő 3. lengyel magyar román német bábéi tornya ez a hotel csak legyen szép este már ablak előtt vár egy fotel 4. kagylókat árul a néne tíz pénzért ad tízet kimert érte vagy száz köbméter tengervizet 5. hőség ellen konyakot igyon illatos ital mint a tej két hektár szőlő bőg belőlem nyomás a tejbárba apafej 6. vízibiciklik rajvonalban piros pettyes tőlük a tenger aranyhíd alatt araszolnak emberlóerős propellerrel 7. márványkövön görög betűk két és fél évezrede szikrázott a véső rajtuk akik föléhajoltak milyen volt az arcuk 8. sirályok csipegetik az elmúló napot csattog a vezér csőre a tenger sötétzöld szelíd ráül egy parti kőre Létezett-e a valóságban, vagy csak álmodtam azt a különös kisfiút, akit a titokzatosság ugyanolyan bája és szomorúsága lengett körül, mint Antoine de Saint- Exupéry Kis Hercegét. Tudom, hogy ugyanúgy létezett, mint az a kövesút, amelyet benőtt az útilapu, a bojtorján, a bogáncs, a lósóska, meg a kamilla; de még ha álmodtam volna is azt a fiút, akkor is sokkal erősebben hatott rám más embereknél, akiknek vaskos valóságukhoz nem férhet kétség. Gyakran megesik, hogy a csoda mellettünk van, csak ki kellene nyújtani a kezünket és megfogni, csakhogy nem is sejtjük, mily közel van! Az a nap egy apró csodával kezdődött: kiderült, hogy a völgyben párálló égererdő, amely nyaralónkat északi oldalról határolta, telis-tele van cölöpgombával. A gombák valósággal kupacokban álltak a sásélű fű közt, beleolvadtak a rét sárgásbarna színébe. Fehér húsú, takaros kerek kalapú apró gombák lapultak a szélkifordította esernyőhöz hasonló gombaóriások mellett; minden egyes redőjükben harmatcsepp csillogott. Teleraktam gombával az ingem alját, hazaszaladtam vele, és újra meg újra visszatértem az erdőbe. A gombák mellett békák hemzsegtek; mikor a gomba szárához nyúltam, nemegyszer éreztem hideg, undorítóan sikamlós testüket az uj- jaim között. Azt hihette az ember, hogy a gombák és a békák — hosszabb életet biztosító — valami titokzatos kapcsolatban vannak egymással. Mint sikeres gombászás közben mindig, egyre válogató- sabb lettem: már nem örültem a nagy, de hibás gombáknak, csak az aprókat szedtem, amelyek olyan kemények voltak, mint a gumi, utána meg a sima kalapú makkegészséges példányokat. Ez a válogató szede- getés vitt engem az erdő mélyébe. Egyre kevesebb gombát láttam, majd keresve sem találtam volna többet, de mivel már elteltem a rendkívüli zsákmánytól, ezt is sajnáltam. Elfogott a vágy, hogy bejárjam az ismeretlen erdőt, mely annál inkább más arcot mutatott, minél távolabb kerültem a nyaralótól. Dombon és völgyön át haladtam, lábam alatt a talaj megkeményedett, és a mocsári növényeket felváltották a páfrányok és zsurlók. Aztán a párás nedvességtől homályos égererdő egészen eltűnt, helyettük nyírfák törzse fehérlett, nyárfák selymes levele fénylett, lábam bársonypuha fűben lépdelt, a fák közé ferdén beeső napfény pásztái füstölni látszottak. Kiráztam a gombákat az. ingemből, majd újra magamra vettem a reménytelenül összepiszkolódott, de a gombától kellemesen illatozó ruhadarabot, és tovább mentem. Nyugtalan, örömteli érzés lett úrrá rajtam, tudtam, hogy nem mentem túl mesz- sze, de mégis egyre jobban elszakadtam a házunktól, sokkal jobban, mintha- egy jól ismert, kitaposott ösvényen tévedtem volna ennél százszor messzebbre. Titokzatos volt ez a tiszta, világos kis nyír- és nyárerdő, amely az égererdő kellős közepén szorított magának helyet. Hiszen sem a nyíreknek, sem a nyárfáknak nem volt elég terük. Jól ismertem a környéket: a Dmit- rovszkij út felől is, a mi nyaralónk felől is, de a zsombékos mocsár felől is a horizont mögé nyúló erdő csupa égerfából állt. Minél messzebb mentem, annál sűrűbben nőttek a fák, kicsiny közüket benőtte a gally, felverte a fű, amely itt akkorára nőtt, mint én, és a kecses, rózsaszín gyertyához hasonló virágok is egyre magasabbak lettek, kékes füstszínű száruk nem tudott áthatolni a facsoportok szűk közén, ezért mind nehezebb volt előrehaladni, meg még kicsit sötétebb is lett. És itt találtam rá arra a fiúra, aki a nap legfőbb csodája lett. Kicsi volt és sovány, kesJurij Nagibin: Az elhagyott út ményen. — Én feltétlenül megtisztítom. j — Nincs elég erőd. — Nekem egyedül — nincs. De valaki szembejön velem, az is lehet, hogy megtette már az út felét... — Kellett neked ez az út! — Az utak -r- nagyon fontosak. Utak nélkül az emberek soha nem érnének el egymáshoz. Homályos gyanúm támadt. — Talán valakid messzire ment? Nem felelt, elfordult. — Segítek neked! — kiáltottam magam számára is váratlanul. — Köszönöm — mondta őszinte örömmel, de minden fölösleges hév nélkül. — Gyere ide holnap reggel, ma már késő van, ideje hazamennem. — Hol laksz? — Ott... — intett az erdő sűrűje felé. Felállt, tenyerét megtörölte egy fűcsomóval, szemüvegét zsebre tette, búcsúzóul utoljára pihentette rajtam jóságos barna szemét, aztán a ma- szatos, fáradt, törékeny és törhetetlen kis útépítő elindult, hamarosan el is tűnt a szulákbokrok mögött. Másnap alig pitymallott, én már indultam az erdőbe. A hosszú szálú füvekkel benőtt áthatolhatatlan égererdő párában, sűrű ködgo- molyban úszott; félig dzsun- gelre, félig egy hajdanvolt tenger mélyére hasonlított. A nyirkosság rátelepedett a bőrömre. Az éjszakai eső szemmel látható növekedésre serkentette a növényeket: kinyújtóztak, élénkebben zöldelltek a csorbókák, a cölöpgombák pedig — mintha tegnap nem is hajtottam volna végre köztük olyan hatalmas pusztítást — friss, üde színben törtek elő a fűből. Minden békában egy elkeny arca széles teknőcke- retes szemüveg mögé volt rejtve, és mintha csak egy virágágyás lenne, a gazzal sűrűn benőtt, s isten tudja, honnan termett kövesutat gyomlálta. Már egy elég széles sávot megtisztított a gaztól, azon a helyen jól látszottak a kékbe és rózsaszínbe hajló szürkés, kerekded kövek, odébb az út beleveszett a sűrű gazba. A fiú nemcsak gyomlálta az utat, h Érnem meg is erősítette oly módon, hogy egy saját készítésű döngölővei a földbe ütögette a köveket. — Szervusz — szólt felém fordulva, és nagy barna szemeivel jóindulatúan nézett rám szemüvege mögül. — Szervusz — viszonoztam a köszönést. — Miért viselsz szemüveget? Hiszen csak ablaküveg. — A por ellen. Ha szeles idő van, az út porzik, nekem meg kötőhártya-gyulladásom van — magyarázta büszkén. — Miféle út ez? Eddig még soha nem láttam. — Nem tudom ... Akarsz nekem segíteni? Előbb vállat vontam, aztán lehajoltam, és kitéptem egy sötét piros virágú, nagy, tüskés bogáncsbokrot. Utána kiráncigáltam valEunilyen hosszú növényt, amelynek száraz, sötét színű magháza mintha vattával lett volna kibélelve. A növény nem akart engedelmeskedni, erősen kapaszkodott a földbe hosszú hajszálgyökereivel. Elvágtam a tenyerem is, míg végre sikerült kitépnem. Igen, ez aztán munka volt! Nem hiába volt tele a szemüveges fiú keze véraláfutá- sokkal. Lelkesedésem hirtelen lelohadt. — Ide hallgass, minek ez neked? — kérdeztem. — Láthatod, az utat benőtte a gaz — mondta térden állva, és közben gyökérdarabokat kapart ki a földből. — Meg kell tisztítani. -------------------------------------------------— — De miért? — kérdeztem újra makacsul. — Hogy kérdezhetsz ilyet?!... Udvarias, lágy, türelmes hangja volt. — A virágok és füvek gyökerei rombolják az utat. Azelőtt egyik kő a másikhoz simult, most meg látod, mekkora rések vannak közöttük!... — De én nem ezt kérdeztem !... Miért kell, hogy az út megmaradjon? Óvatosan, száránál fogva levette a szemüvegét; jobban meg akarta nézni azt az embert, aki ilyen ostoba kérdést tesz fel, és beporosodott szemüvege csak zavarta. Szemhéja — melyet a szemüveg nem védett meg a portól — alig észrevehetően vörös volt, mintha valaki egy nagyon vékony ecsettel finoman körberajzolta volna. Nyilván ezt nevezte olyan hangzatosán kötőhártyagyulladásnak. — Ha az út tönkremegy, °“or,„S ‘S,? h"X m Mladonyiczky Béla: Útszéli Krisztus út volt. — De hát az ördögbe vele! — mondtam ingerülten. —- Hiszen ez úgyse vezet sehová. — Minden út vezet valahová — válaszolt szelíd meggyőződéssel, majd miután visszatette szemüvegét, újra munkához látott. — Ítéld meg magad: vajon megépítették volna-e, ha sehová se vezetne? — De ha egyszer ez egy elhagyott út, akkor erre senkinek nincs szüksége! A fiú elgondolkodott, kissé elfintorítva sovány arcát, sőt még felhagyott a virágok és a fű tépkedésével is. Barna szemében mély fájdalom jelent meg — oly nehéz egy idegen lélekbe beplántálni a legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb igazságot! — Talán tudjuk, hogy miért lett elhagyott ez az út?... Lehet, hogy valaki szembejön velem, és találkozunk. Nem szabad, hogy az utakat r „w. . B.i r benője a gaz — mondta ke- Mladonyiczky Béla. Golgota varázsolt királylánynak kellett rejtőznie — olyan hatalmasok, gőgösek voltak, és a legcsekélyebb mértékben sem akartak félrehúzódni az útból. Tetőtől talpig vizesen rohantam az égererdőn át, égő türelmetlenség és meghatottság töltött el arra a gondolatra, hogy mindjárt találkozni fogok azzal a fiúval a gazlepte kövesúton — az ő hite immár az én hitem is lett. Biztos voltam benne, hogy megtalálom az utat, hiszen olyan egyszerű: csak egyenesen előre az égererdőn, a nyír és nyár ritkáson át a másik nyíres- be, amely tele van széldön- tötte fákkal. De mégsem találtam rá erre az útra. Minden hasonlított a tegnapihoz: a fák, a füvek, a gallyak, a bogáncsbozótok, a magas, rózsaszín gyertyavirágok, de nem volt ott sem az út, sem a barna szemű kisfiú. A füvek és a száraz ágak összekarmolász- ták a lábamat; elkínzottan, éhesen kószáltam naplementéig az erdőben, de hasztalan ... Soha nem is találtam rá az elhagyott kövesútra, de még egy dűlőútra, vagy egy ösvényre sem, ami az én megmentésemre várt volna. De évekkel később másként fogtam fel a fiú szavait. A szívemben sok út kezdődött, melyek különböző emberekhez vezettek: közeliekhez és távoliakhoz, olyanokhoz, akikről egy pillanatra sem szabad megfeledkezni, és olyanokhoz, akiket már szinte teljesen elfelejtettem. Ezeknek az utaknak rám volt szüksége, és én vigyáztam rájuk. Nem sajnáltam sem a munkát, sem a kezeimet: tövestül tépdestem ki a bogáncsot, a csalánt és minden egyéb gyomnövényt; nem hagytam, hogy a gaz belepje, szétrombolja, megsemmisítse ezeket az utakat. Ha sikerült, csak azért történhetett, mert minden alkalommal elindult velem szemben valaki. Csak egyet, a legfontosabb utat nem menthettem meg a pusztulástól soha, meglehet azért, mert senki nem mozdult az út másik végén. Fordította; Jagriné Somi Éva
