Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-09 / 211. szám

1979. szeptember 9., vasárnap o IJHil« Jetiid Varga Imre: Hétvége Körmösdön Naszreddin, az ismert vén­séges perzsa sah ölő és eur- ázsiai jelentőségű művelő­dési szakember, mióta el­hagyta nyugdíj-kiegészítő, szinekúrának adott kulturá­lis koordináló főnökségét, mintha eltűnt volna a köd­ben. Ám a napokban a Pa­ris Soir című párizsi bulvár­lap Pesten tartózkodó ripor­tere meglelte — vajon mi­lyen érdekeltségű arab árul­hatta el címét?! — a Felhő utcai kertészlakban, és fel­tette a magnetofonos kér­dést: — Uraságod miért nem megy haza Perzsiába, hiszen hol van már a sahin- sah őkegyelmessége?!... A vén perzsa orrát gyurkolász- va ennyit mondott: — Mon­sieur, nem megyek haza, mert hatszáz év óta az aja- tollahokat is annyira imád­tam, mint a sahokat, pasá­kat, bégeket. Arra már vén forradalmár vagyok, hogy én kezdjem el az ajatollah tol­láit tépdesni. Inkább Kör- mösdre megyek, egy pa­rasztlakodalomba. Teljes ki- kapcsolódásra ... Naszreddin ügyesen kinéz­te a menetrendből, hogy az úgynevezett Zaránd expressz tíz óra húsz perckor érkezik a megyeszékhelyre, onnan pedig az úgynevezett Busz~ kartell hét perc múlva indít kocsit. Így Körmösdön lesz tizenegy óra előtt, lesz ideje múzeumlátogatásra, sétálhat a Pecg folyó nyárfás partján. Egyszóval minden tökéletes lesz... A vén perzsának so­ha nem volt autója, még if­jú korában is menetrendsze­rű karavánnal közlekedett, olykor csacsibérleményen. (Ha volt rá piasztere.) Pén­teken megvette hát a jegyet, a helyjegyet, nem is ült a helyén senki. Zarándra érve azonban Naszreddin néhány követ­keztetés megtételére kény­szerült. Először is: szemer­kél az eső, ő pedig bízva a meteorológia reggeli közlésé­ben, esernyőt se hozott. Má­sodszor: tíz óra harminckor érkezett a Buszkartell meg­állóhelyére, s a Körmösdre igyekvő busznak a farát lát­hatta egy hosszú űt végén. Harmadszor: a két cég, már­mint a vasút és az olajon élő busz úgy állítja össze me­netrendjét, mintha két ellen­séges ország vállalata lenne. Körmösd egészen másként fogadta, mikor húsz percnyi robogás után megérkezett ahhoz a hídhoz, melyről tud­ta: annál kezdődik a nyár­fasor, amelyik már egy ma­gyar filmben is szép szere­pet játszott. Meghívója, Po- vádi Pali azt is megírta, hogy majd a harmadik híd­nál jobbra fordulva eléri az éttermet, ott megebédelhet, ha nagyon akar, s mellette van a Sikító presszó. Ott lesz majd az esküvői vacsora, es­te hétkor... Gyönyörű a fa­sor, Naszreddin kicsit meg- illetődve gondolt kócos hajú, szürrealista költő ismerősé­re, akinek apja ültette a fa­sort, ínségmunkásokkal, lám, ennyi marad meg egy ember emlékéből! Hanem alig tett meg száz lépést, szimatolni kezdett. Egyre jobban inge­relte a vereshagymaszag; valahol bizonyára nagy kon- dérban főzik a hagymagá- gót, s lent hagyták róla a fedőt... Utóbb rájött, nem a házakból jön az illat, nem, a vízből árad, mint valami óriási kondérból. Az első hídnál kimeneke- dett hát a főutcára, onnan meg a főtérre, hiszen el sem tévedhetett: a fehér tomyú copf templom tornya oda- vonzotta. Ám alig vette szemügyre, halk kocsi ka­nyarodott elé, s egy raccso- ló, zömök, kopasz, sokdiopt- riás szemüvegű férfi szoron­gatta máris kezét: — Nasz­reddin elvtárs? Személyesen Naszreddin elvtárs?!... Ki­derült, hogy Jeremiás Jó­zsef, a megye egyik kulturá­lis korifeusa, aki itt lakik Körmösdön. Naszreddin csaknem tátott szájjal nézte, micsoda házba vi­szi őt Jeremiás Józsi. Kétszintes, aszimmetrikus villa, temérdek ablakkal, garázzsal, nyugatra néző emeleti terasszal. Legalább úgy magasodott a ház a pa­rasztlakok közt, mint a má­sik utcában a kisiparosok hasonló villái. Az ebéd pom­pás volt, a feketénél a házi­gazda egy könyv szerű folyó­iratot nyújtott Naszreddin kezébe, mutatóujj-felemelés­sel is figyelmeztetve, jól nézze meg. Naszreddin mondta, hogy ismeri, végig­pergette, megnézegette, meg­ízlelte a papír finomságát, a betűk tetszetős metszését. Ügy látszik, sok benyomás gyülemlett össze a vén per­zsában, mert azt találta fel­vetni Jeremiás Józsinak, hogy szép, szép ez, tetszik is neki, mint könyvészeti alko­tás, de miért pestiek írják tele? Csupa jó ismerőse az írószövetségből, akkor hol vannak a Zaránd megyei­ek? ... Jeremiás erre gyor­san kivitte a nagyszerűnek tűnő teraszra. Emeletmagas­ból, messzire látva észlelte: kétszáz méterre tőlük ott a Pece ártere, ringó nádakkal. És Naszreddint nem hagyta cserben újból a — szimata. Lám: a nádast szeméttel bo­rítják le; a híd mellett töl­tik fel az árteret, odahord­ván egy modernizálódó pa­rasztváros minden hulladé­kát. És a szél ekkor nyugat­ról kanyarított egy fuvalla­tot, Naszreddin ismét érezte a hagymagágó illatát, elég volt a látványból, meneke- dett be. Kellő ürüggyel. — Józsi, úgy rémlik nekem, azt mondtad, hogy itt volt ki- lencszáz éve a megyei vár, és hogy neked erről van ré­gi metszeted ... Mutasd már meg, egykomám. Ügy érezte Naszreddin, most már jól eltelik a hét­vége. A metszetek végignézé- se érdekes beszélgetést ho­zott, vitatkozást is: mit le­het tenni azért, hogy a nép­uralom a nép érdekében va­ló uralom legyen, s ne az egyén szabados anarchiája. Meg effélékről... Jól el is telt az idő, alig ért oda a ta­nácsházára. A Sikító felé ballagtakor azonban az étte­rem előtt három festő felis­merte. Hiába mutogatott a hóna alatti díszes dobozra, nem volt mese, be kellett mennie az étterembe, ahol a festőtábor tagjai búcsúztat­ták a nyarat, a háromhetes Néma hegedű • Tóth István felvétele Ménesi György Másnap Mikor térdem remeg, fogam vacog, s a gyilkos tisztaság megbőget, magamhoz engedem — gyerek vagyok! — a csinnadrattás torz-szülőket. Sok rossz ripők, szemforgató, hamis! „Mi mára, kiskomám, a lózung? — kérdik pult mellett és az ágyban is tőlem, ha összecsókolózunk. Futnék innen, társam ha lenne! (Kalitkában, bolond, ki szárnyal véresre vert szárnyú madárral.) Alant kijózanodva hát rendre a földi élet lassan teljes: a szív hűl és a száj szederjes. együttlétet. És ott ragadt. Iszonyú tömeg, dobhártya­repesztő lárma, izzadt arcú, csimbókos fiatalok, korhatár alatti kiscsajok. Akár a per­zsa vásárban... Hozzá tizen­két vidéki festő huszonnégy kérdése és konyakok és pör­költ és sörök. Akkor szabadult ki, ami­kor a rendőrségi riadókocsi megjelent. Vele nem törőd­tek a felfordulásban, nyu­godtan kisétált, átment a fa­lat, fákat kettesben-hármas- ban támogató kábult férfiak, nők között a Sikító udvari bejáratához. Onnan kihallott a zene, de az ajtóhoz nem férhetett. Sörösládákból félkör alakú mellvéd védte emberfej ma­gasságban. A vőfény oda­jött, de kijelentette: nem tud rést nyitni, mind tele láda, reggelig elfogy még. Mikor átvette a tokaji szamorodni dobozát, arca verejtékezni kezdett, amíg szótagolva íz­lelgette nevét: Nasz-red- din ... Nasz-red-din ... A szállóban akadt volna szobája, ha dollárral fizet. Még szobaasszonya is. In­kább az állomás irányát kér­dezte meg, aztán elbattyo- gott arra. Valami vonat csak lesz, gondolta. Mert vissza nem fordul. Sört inni. Mert az volt, tengernyi az agyat mosó léből. A vőfény arca is hogy megnyúlt a szamorodni névre. Pedig úgy rémlett Naszreddinnek: a magyar borivó nép volt. Valaha, leg­alábbis Mátyás király óta ... (A szentgalleni magyarok már nem jutottak eszébe.) Tájkép £ Zsigfi Oszkár felvétele Bertalan Ágnes: Felhőjáték Viharos, szeles lett a nyár. Földre szakad a sötétség a súlyos fellegek alatt. Mint­ha kilobbant volna a világ­ból a májusi fény. Így érzem a nyárt ezen a vasárnapi délben, ahogyan a tavalyi, meg azelőtti nyarak­ban nagyon kedves szórako­zásommal fekszem hanyatt a kert elején, s hagyom, hogy átzúgjanak bennem neszek, gondolatok, érzések. Fekszem ott, ahol az el­múlt nyarak hangulatát idé­zőn fehér, meg esti violák, sárgaperemizs — olyan tö­mötten szórva egymás mel­lett — virítanak, nem is vi­rágágyat alkotva, inkább olyan tömött csokrot, mint amilyet nagyanyám kötött valamikor. Igen, a régi pa­raszti világban az volt a művészet, a valaminek a ki­fejezője, zárt egység, nem érvényesült a „forma”, a szí­nek, a színhalmaz volt, szin­te kemény, mint a paraszti, zárt világ. Behunyt szemmel fekszem a nedves földön. Nem lá­tom, de érzem a körültem növő, zöldellő veteményt, szőlőlugasokat, almafákat. Nem látom, csak érzem a „széllovasok” hűvös árnyé­kát, ahogyan hívtam, nevez­tem a fellegek vonulását égi útjukon, gyermekkoromban. Amikor is félig nyitott sze­mem előtt a 'szél hajtotta fellegekből a képzelet lova­kat, lovasokat vélt látni. Jézuska szekere... mondták a felnőttek, de én lovakat láttam vágtázni. Csendes időben a bárány­felhők igazi bárányokká vál­tak, vonultak, úgy, mint a Kiss nagyapám nyája. Ezüst­ből voltak és kék füvet le­geltek ... A viharfellegek harcba induló sereg őrült rohama... Ó, az ég elját­szotta nekem a képzelet cso­dálatos világát. Remeg bennem a tegnapi ég. a fellegek, árnyak és fé­nyek, és fák, és virágok, és színek játéka. Elringatnak, elszenderedem. Akkor billen vissza bennem a valóság, amikor kis unokaöcsém meg­áll mellettem, s a négyéve­sek érdeklődésével minden iránt, ami van, kérdi: — Miért fekszel? Mit csi­nálsz? Miért hunytad be a szemedet? — Hogy álmodjam, drá­gám. — Mit álmodtál? — Az eget. Nézzed! — húzom magamhoz le, fek­szünk egymás mellett, feje alá teszem jobb karomat. Felettünk feszül a magasság, a fellegek vonulnak, a szél igazából is vágtába kénysze­ríti a képzelt széllovasokat — s magyarázom, mutatom, hogy nézzed, az éppen olyan, mint egy igazi lovacska, a sörénye is lobog, a patája szikrákat ver az ég felhő-kö­vén ... Nézi, figyelemmel és ér­deklődéssel. Nem tudom, mit gondol, nem tudom, látja-e az énáltalam látottakat. So­kára szólal meg, csupa izga­lommal : — Az lánctalpas! Jujj, mindjárt leesik a lánca! Az- anyját! Egy „Koda” előzi! Karambol! Durr! Az árok­ba fordult a kereke... Jön egy tejeskocsi... Az a fe­hér! Nézzed! Nézzed, milyen fehér! — s mutatja az elsza­kadt, fehér felhőfoszlányt. — De hiszen az egy kis- csikó, drágám! Éppen olyan pajkosan, játékosan ugrál, mint a kiscsikó... — vetek halványan ellent, de a kis­fiú csodálkozva fordul fe­lém. — Az tejeskocsi! — mond­ja megfellebbezhetetlenül. — Szabálytalanul előzött. Utoléri a rendőrautó... az- anyját! Megy ez a párbaj hosszú ideig. De az én álmomat nem álmodja a kisfiú. Nem va­gyok szomorú azért, hogy a kisfiú nem lovakat, nem bárányokat lát az örökkön formálódó, szétfoszló, újra összegomolygó fellegekben. Igen, a képzeletet is a való­ság szüli, a körültünk, a mindenkori jelen adta tár­gyai, történései formálják. Azért a lelkem mélyén fel­sóhajtok: — Isten veletek, lovacs­kák ... A Jézuska szekerét végképpen lehúztátok az ég­ről.... Braziliana Erdei Katalin felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents