Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
|1979. szeptember 9., vasárnap Mesterek a mesterek házában Falusi öregek Mottó: trAz embernek a szíve is legyen ott, ahol a kenyerét szelik.” (Moldova György) A közelmúltban Bakos Zsigmond könnyűipari államtitkár nyilatkozott a Népszabadságban a kisipar jelenéről és jövőjéről. Elmondotta, hogy hazánkban 94 ezer kisiparos dolgozik, s munkájuk értéke tavaly meghaladta a 15 milliárd forintot. Mindez azt bizonyítja: a kisipar nélkülözhetetlen gazdasági és társadalmi szerepet tölt be, amely a jövőben nem gyengül, hanem erősödik. fl békésiek folytatták Az utóbbi években világossá vált, hogy a szolgáltatások színvonalának további emelése bizonyos szervezeti változásokat követel. Ezt ismerték íel megyénkben is, hiszen az országban elsőként létrehozták a mesterek házát Békéscsabán, majd ez év májusában Békésen nyitottak hasonlót. — Keresni kell az új megoldásokat, lehetőségeket — mondja Hidi András, a KI- OSZ békési körzeti csoportjának titkára. — Igaz ugyan, hogy jelenleg 300 kisiparos van a körzetben, s egy év alatt 56 ipar- és működési engedélyt adtunk ki, mégis számottevő a hiányszakmák aránya. — Mit jelent ez a gyakorlatban? — Mindenekelőtt azt, hogy a 22 szakmában 98 iparosra lenne szükségünk. Kevés a műszerész, a tévé-, rádió-, háztartásigép-szerelő. Pillanatnyilag 20 kőművesünk hiányzik. — A kormányhatározatok pedig lehetővé teszik a kedvezményeket. — Élünk is vele. Így részesülnek adómentességben, illetve kedvezményben az ellátatlan területen dolgozók, a tanulót szerződtető, a kezdő, az idős, a csökkent munkaképességű kisiparosok. Sajnos, azt még nem sikerült elérni, hogy a hiánycikkek gyártására vállalkozók is kedvezményesen adózzanak. Lelkiismeretesen, becsületesen Kézenfekvőnek látszik: az utánpótlási gondokat hosszú távon a fiatalok oldhatják meg. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. — Valóban, kevesen jelentkeznek a munkaigényes, kézművesjellegű szakmákra — folytatja a körzeti titkár. — Persze, nem szabad általánosítani. Nálunk például 25 elsőéves sajátít el valamilyen mesterséget, ami azt jelenti: a megye tanulóinak egyharmada itt található. Elismerem: ez sem elég. Éppen ezért igyekszünk minél több vállalati, szövetkezeti szakembert, nyugdíjast bevonni ebbe a munkába. — És mit szólnak mindehhez az érdekelt gazdálkodó szervek? — Kétségtelen, vannak fenntartások. Féltik a szerszámokat, az anyagot, de kérdezem én: kisipari engedély nélkül nem lehet valamit a vállalattól eltulajdonítani ? Egyszerűen nagyobb gondot kell fordítani a társadalmi tulajdon védelmére. — Azért a kisiparosok sem angyalok. — A többséggel nincs semmi bajunk. Lelkiismeretesen, becsületesen dolgoznak, adóznak, hasznos tagjai társadalmunknak. Akik viszont rossz munkát adnak ki a kezük alól, szabálytalankodnak, megkapják a büntetést: bevonjuk az iparengedélyüket. — Volt már erre példa? — Hogyne. A közelmúltban az egyik kőfaragó járt így. Felvette az előlegeket, s nem teljesítette határidőre a megrendeléseket. Nem engedhetjük meg, hogy néhány felelőtlen ember miatt ezrek jó híre szenvedjen csorbát. Gyorsjavító szolgálat Manapság a minőségen kívül fontos a gyorsaság, a pontosság is. Hogyan segítik ezt az új módszerek? Hidi András az úgynevezett átjá- rásos mozgalommal kezdi: — Békésről a négy város környéki községbe — Mu- ronyba, Kamuira, Bélme- gyerre, Tarhosra — nyolc szakmában 42 kisiparos jár rendszeresen dolgozni. Ezenkívül bevezettük a gyorsjavító szolgálatot az üveges, műszerész, rádió-tévé szerelő és még egy tucat szakmában. Ezt 40 kisiparos vállalta. És itt van nagy jelentősége a mesterek házának: helyben felvesszük a megrendeléseket, gyorsan, rugalmasan tudunk intézkedni. Az a tervünk, hogy nagyobb értékű gépeket, berendezéseket, szerszámokat veszünk, amelyeket a szakemberek közösen használnak és rátérünk a hiányzó aprócikkek gyártására. A városi tanács 30 ezer forinttal segít. A Kossuth utcai mesterek házának egyik műhelyében dolgozik Németi Gábornénői szabó. Körülötte csinos blúzok, ruhák. Megállítja a varrógépet és felém fordul: — Nyolc éve tettem szakmunkásvizsgát. Közben dolgoztam vállalatnál, később gyesen voltam. Két éve váltottam ki az ipart. — Nem bánta meg? — Dehogy. Fontos lakossági igényt elégítek ki, ezért kétéves adómentességet kaptam. Alig győzöm a munkát. Hetente 8—10 megrendelésem van, már csak októberre vállalok újabbakat. Postás a köszörű mellett Mit keres a postás a késes, köszörűs műhelyben? Oká- nyi Mihály mosolyog: — Táviratkézbesítő vagyok. így lehetőségem van arra, hogy naponta 4-5 órát itt dolgozzam. Egy hétre előre elkészítem a nyitva tartást, s kiteszem az ablakba. — Hol tanulta ezt a szakmát? — Tizenhárom évig karbantartó voltam Gyulán, Békéscsabán. Nemcsak ollót, kést, hanem ásót, csákányt is élesítek. A múltkor egy idős bácsi petróleumlámpát hozott, mit tehettem: megjavítottam. Az üvegesműhely előtt hatalmas rekeszekkel bíbelődik két fiatalember. Egyikük Borbély László, a mester. Az üzlet fő falát borító nagy poszter alatt beszélgetünk. — Kisiparosnál tanultam a szakmát, négy hónapja költöztem át ide. Csak Békésen dolgozom. Vettem egy GAZ típusú gépkocsit, azzal járom a várost. Nem lehet lazsálni, hiszen több versenytárs is akad. — Nem fél a konkurenciától? — Mi tagadás, jó helyen van ez a műhely. Nincs gondom az anyagellátással sem. Két évig nem kell adót fizetnem. Általában egy hét a vállalási idő, amit igyekszem betartani. A kezdeményezés tehát mindenképpen dicséretes. A tapasztalatok azt igazolják: az ilyen és hasonló megoldásoké a jövő. Seres Sándor B evittek a kórházba egy nyolcvankétéves férfit. A mentők, az ápolók, az orvosok így szólították: papa. Mezőt járó bakancs volt rajta, fakult, kék kötény volt a derekára kötve, karja, arca sok napot szitt magába a türelmetlenül várt nyarak során. Az ilyeneket így hívják: papa. „Papa, miért csinálta?” — kérdezte az orvos. „Nem volt más, aki? ...” Fejét csóválta. Az öreg meg se szólalt. Akkor kezdett üvölteni, amikor megpróbálták helyrerángatni a vállát. Azt mondta, hogy inkább öljék meg, így úgysem érdemes élni. „Nincs olyan nagy baj” — mondta az orvos, és elérzéstelenítették a vállát, ameny- nyire lehetett. Derékig gipszbe rakták, bent akarták tartani a kórházban, de az öreg hazament. Az orvos sokáig forgatta a kezében a kis kartonlapot, amelyre az volt írva, hogy X Y nyugdíjas, be akart fogni, s ahogy vezette ki a tehenet az istállóból, az valamitől megijedt és elrántotta, majd tíz méteren keresztül maga után húzta. Mért fog be egy nyolcvankét éves ember? Hová akart indulni? Mért nem ült a kis- padra, az öregasszonyok mellé, hogy legalább egy kicsit emlékeztessenek megváltozott, saját házuk régi homlokzatára? Mért kell nekik ma is kaszálni, kapálni, befogni, gyűjteni, rohanni zöldért, kiásni, elültetni, átrakni, meszelni... S ha este mégis oda ülnek a padra (ha van), fejüket csóválni, amikor arra veri fel a porfelhőt a kombájn? öregek. Elfogadják? A korukat, s azt, ami ehhez adható? Mit szólnak az intézményes gondoskodáshoz? A szociális otthonokhoz, az öregek napközi otthonjaihoz? És mi fölött uralkodtak a gyűrött vonások, amikor a szövetkezeti tagok nyugdíjazásáról hallottak? A gyerekük, az unokájuk olvasta fel, vagy a rádióban, a televízióban hallották. Vagy a jogászhoz mentek el begombolt ingnyakkal ... Megkérdezték: hogy is van ez? Nyolcvantól már a hatvanévesek is kaphatnak nyugdíjat? Az arcokon a rendeleteknek kijáró tisztelet. A gondoskodásnak rengeteg formája van, karok, amelyek ölelnek, szoríthatnak is, gyengédek is lehetnek. Róluk sokat beszélnek. Kevés falu van, ahol ne lenne „napirenden” az öregek helyzete. Azoké, akik jogosultak — az emberek között válogató jogszabályok szerint — nyugdíjra, járadékra, kisebb-na- gyobb segélyre. S azoké is, akik nem jogosultak ilyenfajta gondoskodásra. Hányán vannak, akik későn léptek be a szövetkezetbe, s kérni sem tudnak, hiszen a válasz az irodák hosz- szú visszhangjával ismételve: nem jár, nincs meg az éve. Hány asszony van, (özvegyek is), akik csak mint családtagok dolgoztak, nem pedig jogilag rendezett tagsági viszony szerint? Hányán vannak? Egyáltalán jelentenek-e valamit a számok? S elég-e, hogy beszélünk róluk, s szívesen ültetjük őket megváltozott homlokú házuk elé, a kispadra? Ö z orvos a kartonlappal játszott. Miért csinálta? — kérdezte magában, s látta az ablakon át, hogy az öreg lobogó kötényét üldözve siet az állomásra. Derékig gipszben. Ránki Péter „Ha kimegyek az ócskapiacra...” — De drága asszony maga, hallja-e! 1400-at kér ezért a kézikocsiért. Ezek a nők esetleg megvennék, mert nem értenek hozzá, de én!... Eme szózat után a mégha-' tározhatatlan korú, cingár férfi peckesen távozik a színről. A „drága asszony” egykedvűen vállat von, „ezek a nők” — már mint mi — pedig elkezdünk szemmel válogatni a milliónyi, többnyire rozsdás szerkentyű között. Van itt minden — elvégre ócskapiacon vagyunk, mégpedig a reggeli csúcsforgalomban. A középkorú, fáradt mozgású asz- szony előtt, a ponyván jól megfér a doblábgép, a vágókorong, a csupasz bicikliülés, meg a kulcsok, csavarok, zsanérok, kéziszerszámok garmada a cserepes virággal, kenyérvágó késsel, vadonatúj zoknival, öreg csiz- malehúzóval.. De van két komolyabb tétel is: az egyik a leszólt kézikocsi, a másik egy üstház. — Az uram kipofozta, három napig dolgozott rajta. Nyugdíjas, hát legalább van elfoglaltsága. — Kínálja a fekete fűtőalkalmatosságot — Tudják, kovács a mestersége, onnan ez a sok holmi is. — Érdemes? — Háát, csurran-cseppen. A napi 100 forint összejön. Meg kell fogni a fillért is, hat gyereket neveltünk fel, gondolhatják, hogy nem vet föl a pénz! Komoly vevő érkezik, megalkudnak egy vágókorongra. Pár méterrel odébb viszont nem jön létre az Van itt minden üzlet, pedig a kínosan választékos külsejű hölgynek tetszik a kristály hamutartó. — Háromszázat nem ér ez kérem! Szép, szép, de én értek a finom dolgokhoz, kérem, ez csorba! — és mutatja az alig észrevehető hibákat. Sok a nézelődő, kevés a vevő — Micsoda! Ez csorba! Nehogy már csorba legyen! — veszi ki a kezéből a portékát feháborodva a villogó fekete szemű, temperamentumos fiatalasszony. — Még, hogy csorba lenne! — mutatja az urának, aki oda se néz, úgy válaszol: — Persze, hogy van egy kis hibája! Különben, jegyezd meg, mindig a vevőnek van igaza! Van aki mindössze két-há- rom használt ruhadarabot, vagy valamilyen apróságot árul, mint az a jóságos arcú, idős néni, akit éppen most szólít meg egy terebélyes asszony: „Hogy ez a kosár?” — Az nem eladó, az enyém! — Kár! Sehol sem kapok ilyen régifajta, jó piaci kosarat. — Megéri a fáradtságot, itt ácsorogni ezzel a kevés holmival? — szólítjuk meg a nénit. — Talán a tűzbe dobjuk? Vétek lenne, hiszen még semmi baja, csak kinőtte az unokám! A kicsit is meg kell ám becsülni! Valamikor felvettük volna a rongyokat is, most meg... — legyint, nem folytatja. Nos, az árak — a régiségeket kivéve — valóban alacsonyak, ha sikerül is eladni ezt-azt, a százasból többnyire még bőven visszajár. — Hogy ez a kalendárium? — lapozok bele az 1959- es évre szóló „mindentudóba”. — Tíz forint, az ott mind! Az első oldalon öreges kézíráson akadt meg a szemem: „szerszámok Ladáknál vannak”. Alatta a lista: kalapács, véső, fűrészelő, fúró, padlópaszta. Arról már nincs feljegyzés, vajon „Laciék” rendesen vissza- szolgáltatták-e a kölcsön kapott holmit. Nyüzsög a tömeg, sok a nézelődő, kevés a vevő. Amott Róna Viktor mosolyog a Fürge ujjak címlapjáról a járókelők bokáira, itt meg egy nagymama vívódik, vegye, va^y ne vegye az unokájának azt a helyes kis fa tolltartót, amiben megbújik egy apró fagolyós számológép is. Menjünk tovább. — Mennyit kér ezekért — emelem fel piros tokban az egyik érmet. — ötven... vagyis 40 forint. Jobban megnézem, és mit látok!: „Erkel Diák Ünnepek Gyula.” Vajon kié lehetett az arany- és az ezüstérem, s főként, miért adja el? .Az asszonyság elutasító: — Erről nem beszélek, kérem. Különben — teszi hozzá kelletlenül — nem az enyém, megkért a tanárnő, hogy hozzam ki. Miért, miért? Hát biztosan'nem kell már neki! Annál beszédesebb egy fiatalos külsejű, középkorú asszony: — Azt 300-ra tartom, higgyél el, megéri. Nagyon régi, még az apámé volt — buzdít egy vaskos kötetre, aminek a címe már egészen halványan látszik: „A nagy háború írásban és képekben, északon és délen.” Tapasztalt szemmel fürkész bennünket, és gyorsan rájön, nem vagyunk komoly vevők, de azért szívesen mesél: — Költözünk, hát minden fölöslegest eladok. Dehogy cipelem a sok lomot, csak a helyet fogjál Tessék, ez egy szép darab! — forgatja meg a fiatal pár orra előtt a régimódi gyümölcsöstálat. — Ezt például az esküvőnkre kaptam a nagynénémtől, akinek a férje Pesten volt jegyző a régi világban. Adtak egy nagyon szép gobelin fotelt is, meg egy igazi bambusznád prakkert, tudja, azt most porolónak mondják. — Nem sajnál megválni ezektől a tárgyaktól? Mégiscsak emlékek! — Emlék, emlék! Elegem van belőlük, sajnálja a csoda. A másik soron itt is, ott is körül áll a tömeg valamit, A kíváncsiság nyomban odavisz bennünket, de az ízléstelen, festett tányérok, ku- tyusok és más mütyürök láttán sarkon fordulunk. A nagy utazótáskákból, szatyrokból előkerül a fehérneműtől kezdve a törülközőig sok minden. Se nem használt, se nem hazai ez az áru. A vevők és az eladók nem is egy nyelven beszélnek, de azért jól megértik egymást. Itt már sokkal több holmi cserél gazdát, lehetőleg jó messzire a rendőrtől. Visszafelé megállunk még egy pillanatra a „drága asz- szonyál”. — Hogy megy a bolt? Bosszúsan legyint: — Sehogy. Nem kell már a kutyának sem az ócskaság. Telik újra! Tóth Ibolya Mi van a kosárban? Fotó: Veress Erzsi
