Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

1979. szeptember 16., vasárnap

Bűbájosok

Adalékok Körösnagyharsány népi hitvilágához

A paraszti társadalom élet- színvonala hosszú évszázadokon át olyan alacsony volt, hogy összetevői közül a leglényegesebb szociális tényezőről, az egészségügyről — mint demokratikus méretű intézményről — jóformán nem is beszélhetünk. Elég, ha csak egy múlt század eleji Békés megyei példára emlékeztetünk, amikor az egész megyében alig volt négy-öt orvos és patikárius. A parasztházakat a vármegyei tisztiorvos úgy jellemzi alázatos jelentésében, hogy azok alacsonyak, piszkosak, szellőzetlenek, a legtöbb helyen az állatok is egy helyen élnek gazdáikkal. Konklúziója pedig az, hogy aki csak egyszer is bepillantott ilyen házba, annak nem azon kell csodálkoznia, hogy ezek az emberek megbetegszenek, hanem azon, hogy ilyen körülmények között egyáltalán élnek.

A fenti viszonyok termé- zsetéből adódott a sok-sok járványos nyavalya, olyan betegségek gyakori előfordulása, melyek a civilizált élet- körülményekkel egyszerűen megelőzhetők, kizárhatók.

Természetes az is, hogy szakképzett gyógyítóhálózat nélkül, az élet védelmének ösztönétől is hajtva szabad tere volt mindenféle praktikának, kuruzslásnak, alapuljon az gyakorlati tapasztalaton, vagy lett légyen a fantázia szüleménye. A „fűben, fában orvosság” igaz leleménye mellett bőven jutott szerep és tér a hiedelem- világból táplálkozó, empirikus tapasztalatokat nélkülöző eljárásoknak, cselekvéseknek is, melyek nemhogy gyógyírként hatottak volna a bajra, de sokszor még tetézték, tragikussá tették azt. Ebből az utalásból is látszik, hogy a népi gyógymódok közül azoknak volt gyakorlati haszna, melyek esetében felismerték a betegséget, és okát, s ebben az összefüggésben, tapasztalatokra alapozva orvosolták. Az ilyenek mellett azonban a vizsgálódás során gazdag ellenpéldatárral találkozunk.

A népi gyógymódoknak most azt a részterületét emeljük ki, mely a kisgyermekek betegségeivel, gyó- gyításval kapcsolatos.

A gyermeknél leggyakrabban előforduló rendellenességek a szorulás, hasmenés,

szemgyulladás, láz, sírógörcs, ijedtség, görcsök. Minthogy a gyönge kisszervezetre hirtelen támadtak a bajok, melyeknek okát keresni idő se volt nagyon, kézenfekvő volt a következtetés: a gyermeket megrontották, megverték szemmel. Rontani és gyógyítani általában ugyanazok a személyek tudtak, s nemcsak rosszindulatból rontottak mindig, hanem akaratlanul is, ha például nagyon megcsodáltak valakit.

Témakörünkhöz Körös- nagyharsányban sok-sok adatra leltünk, s itt ezekből mutatjuk be a legérdekesebbeket; adatközlőink azonosítására csupán nevük kezdőbetűit közölve.

Hasmenés ellen jó a vad- gesztenye, nemcsak embernek, de a tyúknak, disznónak, borjúnak is. Meg kell tömi vagy reszelni, úgy kell megenni, vagy megetetni. (B. A.)

Hasmenés ellen hasfogónak cikóriakávét ' kellett enni. Gyereknek egy fél darab is elég volt. (T. L.)

A szemgyulladást kamillagőzöléssel kell gyógyítani. (B. A.)

A szemen nőtt árpát valamilyen tárggyal, például egy ronggyal kell körülrajzolni az orrtól kezdődően kilencszer, közben minden körnél ezt a verset kell mondani: „Árpa, árpa lekaszállak, / Fehér ló seggibe hánylak.” Így az árpa elmúlik. (B. A.)

Láz ellen vizes ecettel kell a testet bedörzsölni. (B. A.)

Ha a gyerek ijedős, a szomszéd megverte szemmel. Ezt úgy lehet meggyógyítani, hogy a szomszéd hajából kell vágni, és annak a füstjével kell a gyereket megfüstölni. Így elmúlik a rontás. (F. J.)

Síró gyereknek, akit megvertek szemmel, mákgubót adtak megfőzve, attól megnyugodott. (F. J.)

Nyavályatörős gyerek gyógyítása úgy történt, hogy vászonzacskóba kilencféle valamit tettek, de nem volt szabad megnézni másnak, csak aki csinálta. Az ezen áteresztett fürdővizet a küszöb alá kellett önteni, akkor a gyerek meggyógyult. A zacskót a gyerek nyakába kellett kötni, a vizet a gyereken körösztül kellett tölteni. Így kellett fürdetni. (N. J.-né.)

Mondtak ilyesmit, mikor megszületett a kislányom,

hogy P.-né, egy itteni asz- szony megverte szemmel. Mindenki ment hozzá, hogy adjon hajat, hogy megfüstöljék vele, mert különben a gyerek megsárgul, (özv. Sz. G.-né.)

Azt mondja Sz. Róza néni, hogy ő tud szemmel rontani. Mégpedig úgy, hogy akit nagyon szeret, azt megrontja úgy, hogy nem is veszi észre. Harminchat éves korában tapasztalta ezt először. Ha megront egy kisgyereket, akkor az nagyon sír, kékül. Ilyenkor mennek hozzá, ő levág a hajából, és avval a hajjal megfüstölik a gyereket. A saját bátyjának a kisfiát is megrontotta, annyira szerette. Olyankor összeké- kült, és azt hitték, hogy rögtön meghal. A gyerekeket úgy hatéves korukig tudja megrontani. Azt mondja, hogy van itt most egy nagyon aranyos cigány kislány, akit, úgy érzi, meg tudna verni szemmel. (M. Z.-né.)

A szemmel rontás gyógyszere a szenes víz volt. Ha a szénparázs lement a pohár fenekére, akkor az illetőt szemmel verték. Akkor a nyakát és a szemét megmosta ebben a szenes vízben, és inni is kellett belőle, akkor meggyógyult. (B. J.-né.)

Mikor a bátyám kisfiát kereszteltük, az ebédre nem hívták meg az öreg bábát, mert az öreg bába ellentétben volt a fiatal bábával. Másnap a gyerek nagyon sírt. Elvitték az öreg bábához. Azt felelte: „Eltáncoltátok a kedvit a keresztelőbe.” Ennyi volt a felelet. Egy hétig kínozták a gyereket. Nem evett semmit. Elvitték Szakáiba. Ott egy román asz- szony azt mondta: „Ez a gyerek el van kötve a csecstől. Azért kékül mindig ösz- sze, ha meglátja a csecset.” Rontásba volt, szeretett volna enni, de nem tudott. Az asszony ráolvasott, és azt mondta, hogy ne vigyék haza. Ottmaradt és meggyógyult, azért, mert a román asszony erősebb tudománynyal rendelkezett, mint az öreg bába. (Sz. R.)

Volt egy P: nevű, nagydarab, nagyon ronda ember, aki, ha ránézett Lina nénire, az összeroskadt, elájult, ösz- szekushadt. Körülbelül kilencéves lehetett Lina néni, mikor -ez ötször vagy hatszor megtörtént vele. (B. J.-né.)

Karnyújtásnyira

a tenger

Kedves Barátom!

Megszegve ígéretemet; nem képeslapot, hanem ezt a pár soros levelet küldöm el Neked. Te is tudod, hogy a képeslap arról árul el legkevesebbet, amit ábrázolni igyekszik. Hiába a technika, a csodamasinák; hamis marad a rögzített jel, akár a délibáb! A szem lencséje viszont millió felvételt képes készíteni, tárolni, hogy aztán az emlékezet sötétkamrájából azt, és akkor hívja elő, amikor szükséges.

Előlegként hadd hívjak elő Neked néhányat; betűjelekké alakítva.

* * *

Ha zeneszerző lennék, sem lenne könnyebb a dolgom. Mert ki tudná megkomponálni a Kárpátok sziklarepedéseiben dolgozó gyökerek sóhajtásait, amelyek a római kortól idáig hallatszanak? Ha festő lennék, se lenne könnyű a dolgom. Mert ki tudná megfesteni a sziklákon dacoló fenyőfákat Herkulesfürdő fölött? Ki tudná a kristályhangú, kengyelfutó hegyi patakok csodáit, vagy a tenger végtelenségének tükrét elénk tartani? Nincs szín, nincs hangjegy, nincs szó; amely megnyugtató lenne.

Csak maga a jelenlét. A rácsodálkozó.

Fönt a hegyekben sikerült ellesnem valamit. Valamit abból a párhuzamból, amely a hegyi emberek és a természet között játszódik. Pontosabban azt, hogy milyen kevéske termőföldből boldogul mindegyik ott a sziklákon. Látom az EMBERT, amint kicsi, játéknyi kaszájával a legmeredekebb oldalakon is minden tenyérnyi területet legyőz. Szinte szálanként rakja — középen karóval erősített — karcsú petrencébe jószágai eleségét, megélhetésének egyetlen zálogát.

Ha nem is látom a Fa gyökérzetét, mégis tudom, hogy ugyanolyan szívóssággal dolgozik a szikla repedésében. Mert mindegyik él, és nemcsak él, de fölfelé tör a fény felé.

Emlékszem még jól az iskolapadra. Nem múlt el szeptember, hogy ne írattak volna ilyen címmel házi feladatot: „Legkedvesebb nyári élményem”. Ha most lennék diák; bizonyára kioktatnám kedves tanítómat, hogy micsoda ostoba, milyen elérhetetlen, megfoghatatlan ez a cím? Milyen metafizikus?! Mert van-e legkedvesebb élmény? Én nem hiszem. Számomra sok-sok apró élmény létezik... amelyben egyszer az egyik, másszor a másik kerekedik felül. Ha mégis, ezek után is megíratná tanítóm a házi feladatot; nem esnék kétségbe, ezt írnám a fehér papírosra: „Egyik sem és mindegyik”.

* * * * *

Két lubcikolás közben a parton hozott össze a véletlen I. B. Kolev bolgár gépkocsivezetővel. Hallgatva magyar szavainkat, ő szólított meg, szintén magyarul, ám kissé akadozva.

Kiderült, hogy a II. világháborúban nálunk is harcolt, Nagykanizsáig üldözte a „fasisztó”-kat. Társalgásunk hamarosan egy üveg bor mellett folytatódott, ha * azt társalgásnak lehet nevezni. Előkerültek a több mint harmincéves elsárgult dokumentumok a belső zsebből. Meghagyta mementóként a szíve fölötti zsebben. Elragadtatással szólt Országházunkról, ahol a magyar kormánytól kitüntetést is átvehetett a hatvanas években. Természetesen dicsérte a tüzes magyar borokat, és a még tüzesebb asszonyokat. Később föltette a búvár- szemüvegét, eltűnt a Feketetenger gyöngyöző hullámai között, hogy pár perc múlva meglephessen valamivel. „Tessek, kicsi ajándék má- gyárnak!” — így nyújtotta át azt a színes csigaházat, amelyet az én kedvemért hozott föl a tenger fenekéről.

* * *

Nappal: fölrázott pezsgő, fürdés öröme, sója. Homok parazsa. Elérhetetlen „bronzra sült” lányok, akik másokat tartanak elérhetetlennek. Alkalmi homokszobrászok, kagylóvadászok, napimádók.

De éjszaka! Mikor föl-alá szaladgáló hullámok járnak a partra meghálni. Meghalni, hogy elindulhasson helyettük valahol a végtelenből még több hullám. Ha elmégy a tengerhez; csak éjszaka időzz el a partján. Mert akkor igazmondó. Akkor teregeti 4ci a titkait. Félelmetes!

Ami pedig félelmetes, az csodálatos is. Persze — figyeltem — mást jelent a tenger egy várnai embernek; megélhetést, otthont, hazát. Nekem; akárhányszor lépek a partjára, akárhányszor is fekszem méteres hullámaira, megmarad karnyújtásnyira. Mint képzeletemben, mint a mesékben.

* * *

Ha átléped a magyar határt, úgy érzed, illetve csak akkor érzed úgy igazán, hogy az egyetlen biztos pontodat veszítetted el. Az anyanyelvedet. Először még ringatnak az ismeretlen tájak, később elaltatnak. Azután arra ébredsz egy napon, hogy magadban beszélsz, akár a bolondok. Értetlenül állsz az újságospavilonok előtt, minden apró ablak becsukódik előtted, amely otthon még a világra tárult. Fölveheted a mentőövedet, ha hoztál magaddal. Előhalászhatod útipoggyászod mélyéről Csokonait, Petőfit, József Attilát.

Egyszerre édes lesz minden szó, mint gyermekkorod nyalókái. Talpra állhatsz, lesz egy pont, amire támaszkodhatsz. Az egyetlen!

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent...” Hosszú idő után szeretnék már mélyet szippantani a levegőből, mikor a határőr rányomja bélyegzőjét az amúgy szótlan útlevél lapjára : „Belépett”.

Baráti üdvözlettel: Pátkai Tivadar

Kétéves koromban megrontott egy csendőr, összejárták velem az orvosokat. Nappal még megvoltam, de éjszaka ordítottam, mint a nemtommi. Bajomat nem

találták. Megtudták, hogy

megrontott az az ember. Elmentek hozzá. Az adott egy falat kenyeret, azt attól

helyrejöttem. (M. Z.-né.)

A rontott gyermeket meg- pisiltették, ráolvastak és a pisit ráöntötték. (B. I.)

A megrontott gyereknek a gyűrűsújjal be kellett nyomni a köldökét, és ecetet önteni bele, akkor meggyógyult a hasfájása. (B. I.)

Sokáig sorolhatnánk még ezekhez hasonló adatokat, melyek azt bizonyítják, hogy Körösnagyharsányban is igen sokan vannak, akikkel valami bűbájosság történt,

vagy hallottak olyanról. Látható, hogy az elbeszélések konkrétak, ami azt jelenti, hogy az esetet elmondó hisz is abban, ami — az idősebbek közvetítése szerint megtörtént vele, vagy ismerőseivel. Sok esetben azonban már azt tapasztaljuk, hogy a múlt idejű megfogalmazás egyben át is adja ezt a „módit” a múltnak, s ez így van rendjén. Hogy pedig megismerésükre törekszünk, az azért van, mert mint minden szellemi termék, a népi életnek ez a része is olyan örökségünk, mely sok-sok tanulsággal jár.

(B. Z.)

Mladonyiczky Béla: Önportré

KÖRÖSTÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Koszta Rozália: Pol-beat