Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
izijiiurara1979. szeptember 16., vasárnap o Tamási István: Papírforgácsok A dohányzóasztalra tett zsebrádióból _ érthetetlen nyelvű, monoton beszédszó áradt. Már egy órája; egyikük sem mozdult, hogy ismét tánczenét keressen rajta vagy elzárja. Elmélyülten hallgattak. Folyóiratokat szabdalt ollóval. Fametszetek, rézkarcok, festmények képeit, vagy kosztümös filmjelenetek fotóit vágta ki. íróasztala zsúfolva újságokkal, könyvekkel, a papírkosár tele összenyirbált papírhulladékkal. „Két éve — gondolta —. még azt mondta rá, hogy rögeszme. És az ő hobbija nem az? Meg minden hobbi?... A srácok azonban majd örülnek neki. A tanár bácsi csinálta? Klassz! Az hát! Játék. Lapozzátok csak az albumot! A francia forradalom, képekben. Ha végignézegetitek, játszva megtanuljátok a történetét. Jó. mi? Évek óta gyűjtöm a képeket, s ragasztom be. Persze a kísérőszöveget is el kell olvasnotok ... Méghogy rögeszme! Pompás szemléltető. Ha évente megcsinálok egy albumot, tíz év alatt... Jó passzió, okos, hasznos játék. Ilyet még senki sem csinált.” Felnézett: Mari a reka- mién ült, felhúzott lábbal. Kötött vagy horgolt? Ezt a két műveletet sohasem tudta megkülönböztetni. Az állólámpa foltos fénykörökkel hintette be, arcára a szabálytalan árnyak ijesztő szakadékokat rajzoltak. Ujjai sebesen mozogtak, mintha misztikus jelbeszédet közvetítenének valahová, valakinek. Idegenkedve figyelte a horgolótű alatt kígyózó sárga fonalat, és eszébe jutottak a motringokkal, gombolyagokkal zsúfolt kirakatok, az ácsor- gások, amikor ő is elrévedő, nem látó tekintettel bámulta a fonalkiállítást csak azért, hogy viszonzásként néhány lépéssel odébb megállhassanak egy hírlapárus pavilonja előtt is nézelődni. Két esztendeje, hogy a félbehagyott hímzéseknek, a befejezetlen faliszőnyegeknek, a megkezdett kelimeknek kiürítettek egy polcot a szekrényben ; kirámolt folyóiratai azóta is a szekrény tetején porosodnak. Vállat vont. Most már jó. Nem bántják egymást, mindenki félrehúzódva, kölcsönös froclizás nélkül bűvöli a maga kis köreit. — Zárd már el! — nyújtózott Mari, s ásított. Nem mozdult. Buzgón nyírta az újságpapírt. A hirtelen beálló csend végigiramlott rajta, s megrázta, mint egy áramütés. Mari visszatelepedett a rekamiéra, csomagolni kezdte kézimunkáját és kellékeit. Cigaretta után nyúlt, de a celofános doboz üresen ziz- zent. Feltámadt nikotinszom- ja ettől még kellemetlenebb lett. Először a fiókokat huzigálta ki, azután végigtapogatta, kutatta kabátjainak, nadrágjainak zsebeit. — Legalább nem füstölsz többet — mondta Mari megelégedetten, s már vetette az ágyat. — Sanyiék hívtak, hogy látogassunk el hozzájuk. Holnap délután. Sanyiék? Abbahagyta a cigarettavadászatot, egy pillanatig sóvárogva nézett a kivágott képekre, mert beleképzelte őket a vasárnapi csendbe, délutánba. — Jó — bólintott aztán, s megbékélt az új ötlettel. — Mit jó? Nem megyünk! Mondtam nekik is. Nem érünk rá. Fekszel, vagy még játszol? — Lemegyek cigiért. — S hogy megelőzze, ne is hallja az ismert, megvető kérdést, gyorsan hozzátette: — Ügy- se bírom ki reggelig. Zuhogott az eső. Töprengett, visszaforduljon-e az ernyőért, de aztán mégis belevágott a csatakos sötétségbe. A zárt dohánybolttól visz- szakullogóban az egyik kivilágított kirakat úgy vonzotta, mint fény a bogarakat. Elhaladtában gyors pillantással lefényképezte a sok-sok könyvet, s lépte volna át a soron következő tócsát, aztán mégis megtorpant; szem- befordult a kirakattal, homlokát beleütötte az üvegbe. Bámult, letörölte szemöldökéről a vízcseppeket, bámult. Még egyszer, harmadszor is elolvasta az egyik nagyalakú könyv címét: „Képes világtörténelem” — mormogta. — „A francia forradalom képekben.” — Huszonöt forint — dünnyögte, amikor tovább ment, s most már elfelejtette kikerülni a tócsákat. Az egyik higanygőzlámpa fénykoré alá érve megállt. Itt a sarkon kell befordulnia hazafelé. Furcsa. Délután még hogy sietett! Az íróasztalához, a papírkosár mellé, a papírforgácsok közé, a sok színes, rajzos képhez. A csendhez, a mélán besötétedő délutánokért. Tegnap, tegnapelőtt, és azelőtt is, már évek óta. Állt fázósan, zsebre dugott kézzel, néha elfújta az orra hegyén összegyűlt vízcseppeket. Aztán megfordult, visszaindult. Ahogy belépett a fényárban fürdő étterembe, rögtön észrevette, hogy sáros a cipője, zoknija, még nadrágjának a szára is. Ettől a tudattól rögtön félszegnek, sutának érezte magát. — Egy doboz Románcot. — Annyira halkan, bocsánatké- rően mondta, hogy a presz- szógép mögött álló fehér blú- zos kiszolgálónő értetlenül rázta meg lakktól fénylő, szőke hajkoronáját. — Nincs? Akkor egy Fecskét kérek. Fizetett, aztán elmélyülten kotorászott tárcájában; húszasok, ötvenesek, néhány százas. Mindegyik bankjegyről tudott valamit: az egyik be nem vallott túlórapénz, a másik bevásárláskor megmaradt, aztán rejtekbe került húszas... a ropogós ötvenest korrepetálásért kapta, a százasokat a cigipénzből spórolta össze régóta... ez hát, amit újságokra, folyóiratokra gyűjtött, s dugdosott, hogy képekhez jusson. Elég lesz! — vett mély lélegzetet, és számára is szokatlan hanyagsággal gyűrte a zsebébe. Az eleven zeneszó §lőbb meghökkentette, majd felvillanyozta. Nem rekedt kis zsebrádióból jött, hanem valódi szaxofonból, igazi gitárból zengett. Tekintete kör- beugrált: a tapétás falak vi- lágítótestjeiről, a csillárokról a terített asztalok étkészleteire, a kecses üvegpoharakban ragyogó italokra, a női arcokra, a nevető emberekre, aztán ráfelejtkezett a tán- colókra: a mozgásra, a ritmusra, a testek szabályos, szabálytalan örvénylésére... — Hát te? Egyedül? — Sanyi széles, magabiztos nevetése félszeg mosolyt csalt az ő arcára is. — Hol hagytad a... Oppardon! Bizonyára csak cigiért ugrottál le. — Á, nem. Kicsit nézelődöm is. — Gyere az asztalunkhoz, onnan is golyózhatsz. Majd holnap kuksolhatsz, s vagdoshatod kedvedre a képeket. Érezte, hogy elvörösödött. Hevgsen, túlságosan is szenvedélyesen rázta meg a fejét: — Egy szobát kell keresnem. Albérletet. Sanyi bambán nézett rá. Az ujjai közt lógó cigarettáról hosszú hamudarab hullott le: — Ne marháskodj... — Majd hosszú szünet: — Most, éjszaka? Nem mehetnél vissza, aztán holnap ... Nem. A szobában csönd van, még a kis zsebrádió is hallgat, idegen nyelven sem szól. És hiába gyűjtötte, ra- gasztgatta évek óta a képeket is. Takács Győző: Plasztika A Kohán Műhely kiállítása Békéscsabán önmagában a kezdeményezés, hogy alkotói közösséget, műhelyt alkot a Békés megyei képző- és iparművészek egy csoportja, elismerést, tá~ mogatást érdemel. A magyar művészeti életben ugyanis oly kevés az ilyen közösség. A szándék tisztességén, a vállalás nagyságán túl a Kohán Műhelynek más értékei és érdemei is vannak. így mindenekelőtt az, hogy kapcsolódnak, kötődnek a hely szelleméhez, hagyományához. Ezt Kohán György nevének felvétele és a névadó szellemi és művészi hagyatékának vállalása is bizonyítja. Nagyon rokonszenves az a törekvés, hogy a műhelyben „együtt élnek”, alkotnak a képző- és iparművészek. Vállalt feladatuk éppen a korszerű szocialista művészi magatartás és etika jegyében kettős: a színvonalas egyéni alkotó munka kibontakoztatása mellett egyenlő hangsúllyal tűzték ki célul a műhely tagjai maguk elé a lakosság művészi szemléletének alakítását, közművelődési feladatok vállalását. A helyhez kötött,, „vidéki” szellemi tevékenység nem egyszer mértéktévesztő, irreális „önmennybe- menesztésének” veszélyét az ország vezető művészeti intézményével, a Magyar Nemzeti Galériával kialakított szervezett kapcsolat útján kívánják elkerülni. A legigéretesebb program is igazi értékké csak a célok megvalósítását szolgáló következetes munkával válik. Ennek a munkának egyik fontos eseménye, eredménye a Munkácsy Mihály Múzeumban rendezett mostani kiállítás is. Az, hogy a kiállítótermekben hagyományosan megszokott festmények, grafikák, szobrok mellett kötött textíliát, csomagolást, könyveket, bútorokat is találunk, csak fokozza a kiállítás iránti érdeklődésünket. Az a névadóval szemben vállalt erkölcsi kötelességből fakadóan természetes, hogy a kiállítás anyagában szép számmal találunk olyan műveket, amelyek az alföldi festészet művészetikai hagyományára épülnek. Táj és a benne élő ember az alkotások jó részének ihletője és témája is. Ilyenek Koszta Rozália tiszta színekből épített tömör, világos, jórészt síkban megoldott művei (Kohán emlékére I—III., Melankólia). A katalógustervező, Zahorán Mária külön kitűnő ötlete Koszta Rozália fotójának és egész alakos portréfestményének egybe- szerkesztése. Így a fotó és a fesztészeti emberábrázolás eltérő értékei pregránsan érvényesülnek. Gaburek Károly vérbő kolorizmusa látványon túli jelképi értéket is hordoz (Tavasz, Kicsi ház). Karakterérzékenységét pedig lendületesen megoldott Filadelfi M. portréja jól igazolja. Bessenyei Antal Bényei viskója életformát, sorsot is tolmácsol. Molnár Antal atmoszférateremtő erejét tájképében, vedutájában érezzük (Tanyaudvar, Egri utca). A tájélmény átírtabb geometrikus egyszerűsítésű világával találkozunk Zsáki István műveiben (Halastó, Holtág). Az expresszív, nyugtalanabb, dinamikusabb festői elvonatkoztatást Éjás Kovács József választotta (Alakok, Régi kisváros, Falun). Kevéssé a táj, inkább a szű- kebb környezet és közvetlenül az ember az ihletője Fü- löp Erzsébet munkáinak. Erőteljes, néhány vonalas, lényegmondó portréi rendkívül szuggesztívek. Környezeti együttesben levő embereinek korábbi szorító magánya most bemutatott műveiben oldódott. (Zsuzsa, Ketten, Kerítés előtt). Tóth Ernő gazdag fantáziája, alkotó vénája önálló világot és színt jelent nemcsak a Kohán Műhelyben, hanem az egész alföldi piktúrában. Régi ízek keverednek szeretetbe mártott iróniával megoldott munkáiban. (Színház, Vadász, Vidéken.) R uzicskay György grafikái remek telitalálatként kis méretben, finom vonalakkal ragadják meg a táj lényegét. (Lírai rajzok I—VI.) Fülöp Ilona grafikái a kortársi grafika teljes fegyverzetében tolmácsolják gondolatainak mélységét, gazdagságát. (Egy nap képei I—VI.) A plasztikai anyag súlyát Mladonyiczki Béla sokoldalú (márvány, bronz, fa) munkássága jelenti (Fej, önportré, Pásztor). Takács Győző a faplasztikák mellett a kerámia tálak körformáját jól kihasználó együttesével szerepel. Az iparművészeti anyag igen változatos és sokoldalú, hiszen Mészáros Sándor anyagszerű, mozgalmas, kötött textíliái mellett ott találjuk Kállai Júlia ötletgazdag tipográfiai terveit, és figyelemre méltóak derűs, színes, játékos papírplasztikái is. Zahorán Mária országos, sőt határainkon túl is sikert aratott Uniset-csoma- golása itt is jól példázza a ráció és az esztétikum harmonikus együttélését. Külön kell szólni Szabadosné Szászfalvi Ilona Kohán Múzeum részére készített, tömör, komoly, de a koháni lényeggel jól rímelő bútorairól. A rendezés bátran szelektáló, az egység és a különbözőség dialektikáját érvényesítő munkája Dévényi István szakmai felkészültségét dicséri. A Kohán Műhely tevékenységének ez a kiállítás csak egyik, de a közösségi célkitűzések érdekében a végzett munkának mégis nagyon fontos része, eseménye. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a tárlat színesítette, gazdagította a megye művészeti életét és ennek tükrében is indokolt a műhely további féltő, segítő gondozása. Dömötör János Lajosházi Éva versei: Részeg férfi Meredten ül, (szemében tompa vágy a bizonyság után) arcán pohárnyi áhítat, bütykös erekben vad csatazajjal cikázik a vér, agyában tíznapos gondolat — Hűvös hullámai az étert suhintják. Csend Egyszer keresztberakod szépen két karod, Szemed lecsukod s nincs több korty levegő. Fejed fölé ívelt kopjafa pattan, Aztán csak a csend, meg a madárhangok; a halál bérelt szonátái. Gaburek Károly: Horgásztanya
