Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-15 / 216. szám
o 1979. szeptember 15., szombat MNil'JKriW ’’KIHAJTOM A LIBÁM A RÉTRE.” A Békéscsaba környéki tanyákon nem ritka, hogy két-háromszáz libát is tartanak a háztáji gazdaságban. A libákat háromszor tépik, majd értékesítik a baromfifeldolgozó vállalatnak Fotó: Veress Erzsi II kékfestő unokája Miért kevés az újság Békésen? Süveges Pál nevét nem jegyezte fel a krónika. Csak az egyre fakulóbb emlékezet őrzi még. Vándorlegény volt, aztán mester lett belőle. De hogy milyen ábrándok, milyen célok vezették, amikor 31 évesen Szarvason letelepedett, s elhatározta; kékfestő és textilmintázó üzemet alapít, mind beleveszett már a múlt mélységesen mély kútjába. Talán arról álmodozott gyermekkorában, hogy a remény színével festi be az eget. Mert akkor volt gyermek, amikor gyászba borult a Kárpát-medence felett az ég, és tombolt az önkényuralom. Vándorbottal a kezében járt városról városra, hogy gyarapítsa tudását. A magyar és német nyelven írt céhpecsétes vándorkönyv szorgalmát és fogékonyságát dicséri. Dolgozott szegedi, veszprémi, tapolcai és esztergomi mesterek keze alatt. Mi vitte 1870-ben Szarvasra? Milyen gondolatok, milyen vágyak sarkallták? A vándorkönyv erről nem tud semmit. — Szerény ember volt. Apám úgy beszélt róla, mint aki éjt nappallá téve dolgozott. Állítólag szakállt viselt. — Mondja az unoka, Süveges Jenő. Ennyit őrzött meg hát az emlékezet. De a kis műhely ódon falai, s a nyomásminták — melyek most is kivívják az iparművészek elismerését — a tettekről tanúskodnak. És okkal! Az ezred- milliméter pontosságú minták nagy hozzáértésről, művészi érzékről vallanak. Utánozhatatlanok és pótolhatatlanok. — Apámat Süveges Jánosnak hívták, ö a második nemzedékhez tartozott. Vándorlegény volt ő is egy darabig, hogy minél jobban elsajátítsa a mesterséget. Mikor átvette a műhelyt, meghonosította a színes festést és a vegytisztítást. Egy fiatalember elégedetten nézegeti a kitisztított öltönyt. — Olyan, mintha új lenne, pedig már 4 éves. — Mióta hordja ide kitisztítani a ruháit — kérdem tőle. — Szüleim is idehordták — válaszolja. Süveges János már neméi. Felesége 85 éves. Apró, mozgékony asszony. Becsomagolja az öltönyt. Amikor a fiatalember elmegy, mutatóujját felemeli, mintha valami titkot akarna elárulni. — Ez az. Mi mindig úgy dolgoztunk, hogy a munkánkkal meg legyenek elégedve. Ez volt a legnagyobb örömünk. — Milyen volt valamikor ez a műhely? — Ugyanilyen mint most, csak a felszerelése változott. A férjemmel egy táncmulatságon ismerkedtem meg. Ó, de régen volt. Már akkor az a hír járta róla, hogy jól érti a mesterségét. Tekintete hirtelen nyugtalansággal telik meg. Hangja is megváltozik. — Nem lesz ebből baj? — Miből* — Hogy mindent felír. — Mire gondol? — Nem is tudom — szabadkozik. De a tekintete nem változik. Rossz emlékeket idéz fel benne a toll és a jegyzetfüzet. Talán valami ellenőrre gondol, talán másra. Ügy telepszik rá a nyugtalanság, mint egy fekete felhő. És fogva tartja, akár az állványok, a vasalódeszkák, és a szárítódob, melyek között életét letöltötte. A műhely falán tábla. A betűsorok három nemzedék munkásságát tömörítik. Mindegyik nemzedék hozzá tett valamit az előzőhöz, s megújította a szakmát. Az unoka azonban nem vett kezébe vándorbotot, mint az apja, vagy a nagyapja. Nem járt messzi városokba műhelyről, műhelyre, hogy kitanulja a szakma fortélyát. Süveges Jenő egyetemet végzett. 1953-ban fejezte be a Műszaki Egyetem vegyész- mérnöki karát. — Hogyan lett kisiparos? — Egyetem után a filmgyárban akartam elhelyezkedni. Különösen a színes filmgyártás érdekelt. Két évig próbálkoztam. Közben apám megbetegedett. Hazajöttem. Átvettem tőle a műhelyt. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy nagyon szerettem a kelmefestést, a vegytisztítást. Itt nőttem fel a műhelyben. A szakmunkás-, sőt, a mestervizsgát is letettem. — Szüksége van egy mérnöknek ezekre a vizsgákra? — Nekem a gyakorlatban kell alkalmaznom az elméleti ismereteket. — És az egyetemi végzettség? — Ma, a műszálaik világában csak alapos felkészültséggel lehet boldogulni ezen a pályán. Az ember rá van utalva arra, hogy folyton képezze magát. Sok segítséget nyújtanak ehhez a szakfolyóiratok. A legtöbb műszálas anyag festéséhez csak a gyári előírást adják meg. Nekem igen gyakran ki kell kísérleteznem a megfelelő kisipari módszert. Ez pedig fel- készültség nélkül nem megy. Előfordult, hogy olyan műszálas anyagot hoztak, melynek befestését a megyében senki sem vállalta. Legnehezebb az acryl és a polyester festése. — Lesz-e a szakmának negyedik nemzedéke is? — A fiam 12 éves. Élvezi a műhelyt, de nem valószínű, hogy folytatni fogja a Hz ifjúsági parlament nyomán Az Orosházi Kőolaj- és Gázipari Gépgyárban — ahogy lapunk szerdai számában a fenti címmel írtuk — rendszeresen figyelemmel kísérik a fiatalok élet- és munkakörülményeit, az ifjúsági parlamentben elhangzott javaslatok megvalósulását. Cikkünkben arról is szóltunk, hogy a forgácsolóüzemben a harmadéves tanulók szakmunkásbérben való foglalkoztatása kritika tárgya volt a feltételek hiányosságai miatt. Ügy döntöttek hát, hogy szeptembertől ezt megszüntetik. Fodor Attila főmérnök most arról tájékoztatta lapunkat, hogy a feltételek megváltozása, Valamint a tanulók anyagi érdekeltsége, és nem utolsó sorban pedagógiai megfontolások alapján, az ifjúsággal egyetértésben továbbra is szakmunkásbérben való foglalkoztatásuk mellett döntöttek. szakmát. Engem végeredményben a színek tartanak fogva. Igen, a színek. Ott vannak a lakás falán. Bekeretezve, vászonra festve. Egymás mellett sorakoznak a festmények. S a színek úgy táncolnak, olyan elvenen, fényes sziporkázással, hol a hófödte hegygerincen, hol a Körös-parti sétány sárguló levelein, mint egy eleven varázslat, amely az évszakok változását szedte dalba. Mert a kékfestő diplomás unokája képeket fest szabad idejében. A színek igézetében él, hivalkodás nélkül, csendesen, szinte suttogó hangon, hadd beszéljen helyette a munká■'a' Serédi János (Az egész egy végzetes sajtóhibából keletkezett. Micike ugyanis „h” helyett véletlenül „b” betűt ütött a megrendelőlevélben, ami a limlombolttól a nagykereskedelmi vállalathoz ment, és ami aztán sok mindenről fellebbentette a fátylat.) Csak Vandhátnagy kórság dicsekedhet a világ egyetlen automatikus babverőjével! Mindössze kettő van belőle: egyik Gerslifalván, a másik Pomázaröcsögén, a harmadik pedig Leijblialján. Mind a hat babverőt szériában gyártotta Vursli Aladár maszek műszakjai alatt, aki mellékállásban a Cövek és Fartő Művek érdemesült satupadosa. Az egész úgy kezdődött, hogy egyik napról a másikra a fenti ok miatt a hiánycikkslágerlista élére került az automatikus babverő. Senki se tudta ugyan, hogy mire kell használni, de mivel nem lehetett kapni, a nagykereskedelem képviselői a levél alapján „Mindent a vásárlókért!” jelszóval rohantak az iparhoz. Ott felháborodottan utasították el őket: — Nem a mi profilunk! — Szerezzenek hozzá beruházást! — Na ne röhögtessenek! Még hogy babverő! Egyelőre a műlószőrtervünket sem tudjuk teljesíteni, mert versenyezni viszik az alapanyagunkat. — Különben is, mi a fene az a babverő? Még nem érdeklődött felőle a világpiac. — Egyáltalán minek kell a babot verni? Olyan rossz? Es miért nem írták oda: száraz, vagy zöldbabról van-e szó?! Így nem tudjuk vállalni... Ezernyi kifogás hangzott el, ami tovább rontotta a vásárlói közérzetet, s a vevők már dührohamot kaptak, miReggel 8 óra után indulnak útjukra a békési posta- hivatal kézbesítői. — Egy percre! — állítok meg hármat közülük: Re- meczki Jánost, Bura Józsefet és Kelemen Józsefet. Levél, ajánlott levél, pénzküldemény, folyóirat van a táskájukban. — Napilap nincs? — kérdezem Bura Józseftől. — Nincs. Az én körzetembe olyan élelmes lapkézbesítő jár, hogy mellette nem lehet érvényesülni. Még lottót sem tudok eladni miatta. — Hírlap-előfizetést gyűjtenek? — A Békés megyei Népújsággal és a Népszabadsággal kezdjük. — Kiknek ajánlják a két lapot? — Azokat keressük fel, akiknek már járt egyik, másik, vagy mindkét újság, de a- posta nem kézbesítette ki nekik, s emiatt lemondták. — Nem vállalnák a kézbesítést? — Az újságok nem férnének a táskánkba — mondja Remeczki János. — Ki kellene szállítani gépkocsival — ajánlom. — Ki is szállítják. Nekem két ládám van ott. — Tehát?... Még több pénz is lenne. — Nem, nem megy. Nem bírjuk. — Nagy a terület? Talán csökkenteni lehetne. — Akkor sem bírjuk. Bármilyen árunak akkor van keletje, ha megfelelő a minősége, a csomagolása, és úgy juthat hozzá az ember, kor a limlomboltokban egyes dörzsölt eladók sajnálkozva dugták zsebre a csúszópénzt, s utána tehetetlenül tárták szét a karjukat: sajnos holnap se lesz ... Vursli Aladár fülébe is eljutott a babverőhiány. „Itt az alkalom a megtollasodás- ra! — kiáltott fel, és éjt nappallá téve gógyizta ki: mi lenne szükséges az automatikus babverő elkészítéséhez. Mivel senki sem tudott felvilágosítást adni a hiánycikk pontos paramétereiről, a saját és az üzeme szakállára gyűrkőzött neki a vállalkozásnak, hogy megteremtse a piaci kínálatot. Ügy kezdte, hogy másnap reggel papírral tömött hátizsákkal ment a munkahelyére. A portás azonnal gyanút fogott, s megállította: — Mit cipel maga, Vursli abban a tömött hátizsákban? Nyissa csak ki! Csak nem a Szürke Leopárdok megbízásából akarja felrobbantani az üzemet? — Az esze tokját! — felelte nyíltan Vursli, miután kitárta zsákja szája szélét. — Társadalmi munkgban vállaltam, hogy műszak után megpucolom a műhely ablakait, mert olyan sötét van odabent, hogy már szóltak érte: ne a Mari lábát fogjam a flippertyű helyett... — Az más — nyugodott meg az öreg cerberus, s útjára engedte Vurslit. Ám estefelé megint gyanút fogott, mert a satupados ugyanolyan tömött hátizsákkal jött kifelé. — Hé! Álljon csak ide, mert pislákol a piros. Vállalunk, vállalunk, de nem teljesítünk ...?! — Ne csaholjon már any- nyit! Csak nem gondolja, hogy szemétnek hagyom a műhelyben a sok piszkos papírt! Még félig sem fejeztem be a vállalást... — Ja. Akkor mehet — nyugodott meg a portás. Egy álló hétig hozta-vitte Vursli a tömött hátizsákot, hogy nem kell a megszerzéséért külön fáradoznia. Ilyen áru a napilap is, amelyet — ha előfizetéses — a posta garantáltan házhoz szállít. Ha nem teljesíti ezt a kötelezettségét, lényegében szerződésszegést követ el. Érthető, ha ez esetben a megrendelő lemondja a lapot. Egy asszonytól a következőket hallom: — Jön az új hírlapkézbesítő, és közli: „fizetni kell, ha továbbra is igénylik a Népújságot.” Köszönjük, nem igényeljük — mondom, s ő meg sem kérdezi, hogy miért, csak elmegy. Ha kíváncsi, megmondom neki, hogy augusztusban két hétig nem kaptam a lapot, pedig előfizettem rá. — Csak nem dobom ki a pénzt az ablakon! Most rendszeresen árusnál veszem meg az újságot, ami igen fontos, mert jó tájékoztatást ad szűkebb hazánk, a megye életéről, mindennapjairól. Farkasné Szigeti Mária, a békési postahivatal hírlapfelelőse így tájékoztat: — A városban a Népújságból naponta 1900, a Népszabadságból 542 jut az olvasókhoz. Az előzőből 1642, az utóbbiból 442 előfizetéses, a fennmaradó rész áruspéldány. — Sok, kevés, vagy éppen az elvártnak megfelelő? Nagy Lajosnak, a Békés megyei Lapkiadó Vállalat terjesztési előadójának a véleménye szerint kevés. Erre bizonyíték, hogy az ABC- áruházban levő állványon délelőtt 10 óra . körül már csak két Népújság van. Délmíg sufnijába nem kerültek az automatikus babverés készítéséhez szükséges szerszámok: pákák, cinkék, düzniol- dók, schubertek és beetho- venek stb. Már éppen hozzá akart kezdeni a babverőgyártáshoz, mikor észrevette, hogy a legfontosabb kellen- tyű, a satupad hiányzik. „Hogy a fenébe mehetett ki a fejemből, hiszen naponta azon dolgozom!?” Másnap reggel aztán ismét tele zsákkal osont be a portán, de este, hazafelé menet, észrevette a kapus: — Mi az Vursli? Már két napja üresen járt, mintha befejezte volna a felajánlást. Ráadást csinált? Mi van a zsákjában? — A satupad! — horkant fel mérgesen Vursli. Már unta az állandó molesztálási. A portás röhögve vágta hátba, hogy majd kiesett a kapun, s még akkor is vigyorgott, amikor Vursli dühösen visszanézett rá. — Még hogy satupad! Nagy franc maga, hallja-e?! Így aztán minden együtt volt, ha sok fáradtsággal is, és elkészült az első demokratikus babverő, amihez szinte az egész nép segítséget adott. Azóta is ott áll garmadában a boltok polcain — eladatlanul. Nem csak azért, mert közben elfogyott a zöldbab, hanem elsősorban azért, mert most már leszállított áron, korlátlan mennyiségben lehet kapni. Figyeljék meg, kedves olvasóim, egyszer így járunk a benzinnel, a hússal, a gáz- és áramszolgáltatásokkal is! Majd akkor adják olcsón, amikor már a kutyának sem kell. Az a szerencsétlen Vursli pedig elkeseredésében, hogy nem lett tollasabb a konjunktúrától, már azon töpreng: miként lehetne visszalopni üzemébe az elhozott szerszámokat. A portás azonban azóta éberebb lett. Néhány hete ugyanis valakinek az aktatáskájában talált egy darab gépmosóronOVot- Varga Dezső utánig jóval több elfogyna. Halljuk is az utcán, hogy rendszerint már délelőtt egyetlen Népújságot sem lehet találni a városban. Persze ez csak az áruspéldányokra vonatkozik. De mi van az előfizetésesekkel? Túri Istvánné, a postahivatal vezetője úgy tájékoztat, hogy utóbbi időben nőtt a Népújság és a Népszabadság előfizetőinek a száma. A növekedés egy ideig tartó visszaesés után kezdődött el. A folytatás főként a hírlapkézbesítőkön múlik. Azon, hogy eljuttatják-e naponta rendszeresen az újságot a megrendelőkhöz. Ezért megkérdezem : — Elég hírlapkézbesítő van? — Igen. A feladatukat is jól látják el. — Mi történik, ha valaki megbetegszik közülük? — A postai kézbesítők — a szocialista brigádmozgalom keretében — második fordulóban vállalják a kézbesítést, ami részükre keresetnövekedéssel is jár. — Nem kellene tartalékszemély is? — Az igazgatóság engedélyezte, hogy napi 4 órai munkaidőre felvegyünk valakit. Már van is jelentkező. A tartalék szükség esetén, helyettesíteni fog. A körültekintő munka, a pontosság, és az udvariasság elengedhetetlen feltétele annak, hogy valóban annyian olvassák a Népújságot és a Népszabadságot, ahányan óhajtják. A hírlapkézbesítők ezt jól tudják, s közülük már eddig is kitett magáért Kónya Gáborné, akit „Kiváló Dolgozó” jelvénnyel tüntettek ki. Több elismerést kapott 20 éves postai szolgálata alatt Madarasi Imréné, s a hivatalvezető dicsérettel beszél a mindössze egy év óta dolgozó Bereczki Zoltánról, és az egészen kezdő, de igen jól „bemutatkozó” Kun Lászlóról. És bizonyára egyet lehet érteni Túri Istvánnénak azzal a javaslatával, hogy a hírlapkézbesítők — akiknek minden vasárnapjuk munkanap és hétfő szabadnap — kapjanak vasárnapi pótlékot. Ez is elősegítené a törzsgár- datagság megszilárdulását, ami itt sem kevésbé fontos, mint a termelő üzemekben. Pásztor Béla Bővül a szabadtéri gyűjtemény Bővítik a Somogybán csaknem egy esztendeje megnyitott szennai szabadtéri gyűjteményt. A Kaposvár közelében levő község falumúzeumában a Zselicség és Belső- Somogy parasztportáit mutatják be. Közülük ma még csak egy áll teljesen, a Ri- nyakovácsiból idetelepített, 1861^ben készült talpas ház, amely mögött ott található a szennai sövényfalas, háromosztású pajta és több más gazdasági épület. Október végére, a múzeumi hónapra elkészül néhány újabb építmény és berendezés. Felállítják a nagybajomi istállót, a csökölyi és kisbaj omi telek határán pedig kutat ásnak. Berendezik a kisbajomi lakóházat, a füstöskonyhában már megrakták a sövénykemencét, a tűzhelyeket és a katlant. A szobába mázatlan, úgynevezett szömöskályhát állítanak. Egy sajtóhiba következménye
