Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
1979. augusztus 12., vasárnap © IZIjdUlTltóTamkó Sirató Károly Apám fekete szavai A sártól ősz falusi doktor zengett egyszer nagy dodonásan mint egy Jupiter-zajú tölgyfa: „Ady, új-hajsza, bolond-gárda paizsmirígy-tűltengés, őrület! Szállj tengerre, argonautázni aranyat, gyöngyöt, palotákat!’’ Ezer tagadás sarkantyúzott... — pedig talán mégis így kéne ... — ha a sorsomat eltagadnám — ha életemet áthazudnám! De nem lehet! Én út vagyok!! Nem bírom azt, amit más rágott. Magam építek önmagomnak s egy embertájnak új világot. Bagolykerek pápaszemén kireszketett sok okos mélység, ezer embert temetett mélység s kiszállt sok jóslat-keselyű. De ki bánta. Akaró vágyak két futó szarvasait űztem s viharvert kalapomhoz tűztem fekete tolinak — szavait. Pusztaföldvár, 1923. Budapest, 1964. Takács Tibor: Móra igazgató úr [Regényrészlet) Jött a nyár. Forrongó idők jártak. Az olvasók többsége diák volt. Ellepték az olvasótermet, lázas izgalommal tanulmányozták a könyveket, a forradalom várása megülte a várost, beszökött a könyvek csöndes, nyugodt világába. Azelőtt tízen-tizen- öten ültek egy délután könyvekre hajolva, s ez a szám felszökött ötvenre-hatvanra. János lótott-futott, hozta- vitte a könyveket, s mikor1 hetet harangoztak, már minden könyv a helyén, visszatéve szép rendben, csak úgy álmélkodott az igazgató. — Na, János, azt hiszem, magának is jól esik ma este a vacsora — mondta egy ízben esti hét óra után Móra Ferenc. — Miért, igazgató úr? — Én nem tudtam volna elvégezni, amit maga. Mindenkit kiszolgált, minden könyv a helyére rakva! Hogy bírja? — Ez a munkám. Mikor katona voltam, nem csinálhattam. Öröm ez, nem kötelesség! Eljött a forradalom. Móra egyszeriben megfiatalodott. Eddig is későn járt haza, ezután még tovább maradt a múzeum épületében. írt és írt, cikkei jelentek meg az újságokban, s Kotormány úgy érezte, Móra megnőtt a szemében. Felmagasodott a nehéz időben, áhítattal, tisztelettel ejtették a nevét. Móra szíwel-lélek- kel a forradalom mellé állt. Jánosnak lelkére kötötte: — Most aztán nagyon sar- kon-talpon, János. Nehéz idők jönnék. Jötték a leszerelt katonák. Egyszeriben éhesek lettek a betűre. János csak tekintge- tett, mi történt ezzel az álmos, lusta várossal. Még ha tavasz lenne. De tél van, szigorú tél, és mégis megpezsdült a város. Az emberek felszabadultak a hosszú, nyomasztó évek ’alól, tavaszi frisseség bújt a szívekbe. És milyen érdekes, olyan könyveket keresnek, kémek, követelnek, amit eddig senki se háborgatott. Meg a legújabbakat kérték, amelyek már a forradalom nyomdáiból kerültek ki. Éhesek voltak betűre, jó szóra, igazságra. Kotormány pedig boldogan hozta-vitte a könyveket. A könyvtárból eltűntek a papok, apácák, akik eddig be-betelepedtek, a ruhatárban diáksapka és katonasapka volt egymás mellett. János mindennap későig maradt. Előbb nyugtalanság költözött a szívébe: nem tudta mire vélni, miről beszélhetnek éjfélekig fent a kisszobában az igazgató úrék. Vendégei jötték, a jól ismert szakállas költő, Juhász Gyula, aki eddig, ha akárhányszor is beült a könyvtárterembe, Krisztusarcával magára vonta a figyelmet; rendszerint esti harangszó után érkezett Wal- lisch Kálmán, Czibula Antal. Móra azt mondta egyszer Jánosinak: — Rövidesen fordul a világ! És fordult. De Szegeden csak néhány napig tartott a Tanácsköztársaság. A várost francia gyarmati csapatok szállták meg. Reménység, vágyakozás, álmodozás odalett! Megcsöndesedett a város. A szenegáli néger katonák „rendet” tettek. János végezte továbbra is megszokott dolgát. Csak a könyvtárterem kongott az ürességtől, ráért kézbesíteni, leveleket vinni a postára. A posta egyik hirtelen haragú embere ráripakodott. — Hagyjon engem a postafőtiszt úr, én nem politizálok — kerülte ki Kotormány az összetűzést. — Nem azért hozom a postát, hogy föltartson. — A maga gazdája: gazember! — vörösödött ki erre a válaszra a postafőtiszt. — Miért nem mondta ezt meg neki három hónapja az úr? — felelte János, s ment vissza a múzeumba. De nem állhatta szó nélkül: — Bántják az igazgató urat. Móra elkomorodott. Ült az íróasztala mögött, előtte félbemaradt írás. — A senkiháziak. — Molesztálnak — panaszolta Kotormány. — Azoknak mondja meg, János, jöjjenek ide. De nem jött senki. A városházára futottak. El akarták távolítani' a múzeum és a könyvtár éléről. Érvük ezer volt, és Móra mégis maradt. Kevesen tudták akkoriban, hogy a „literátus” főkapitány, dr. Szalay József verte vissza a gyűlölkö- dők ostromát. Szerette Mórát. Az embert is, az írót is. barátja volt. Nem hagyta bántani." Móra haragudott a franciákra. Meghagyta, ha francia tiszt akar feljönni a mú-> zeumba, s őt keresi, mondják meg neki: nincs itt. A múzeumot megnézhették, a könyvtárt megtekinthették, ha kedvük tartotta. De Móra elzárkózott előlük. Egyszer János nyitott ajtót. — Móra Ferenc igazgató urat keresem. Kotormány nem tudta, mit csináljon. Merthogy franciáOrosz László: Orosházi malom Orosz László: Gyopárosfürdő nák nincs itt az igazgató úr, de ez a tiszt magyarul szól. — Magyar az úr? — Nem, francia vagyok. — Tessék várni. És otthagyta a csarnokban. Felszaladt Mórához. — Egy magyarul beszélő francia tiszt akarja látni az igazgató urat. — Nofene! — Beengedtem. Lent vára kupolacsarnokban. — Akkor engedje fel, János. A tiszt mosolyogva mutatkozott be. Francia neve volt, de jól beszélt magyarul. Kotormány a közelben ólálkodott. Hátha valami rosszban sántikál a francúz. — ön magyar? — kérdezte Móra. — Nem, francia vagyok. De Budapesten végeztem a tanulmányaimat. Innen a magyar nyelvtudás. — Miben állhatok szolgálatára? — Szeretném megnézni a múzeumot. Móra mindent megmutatott. Kotormány nyitogatta az ajtókat. Egyszer azt mondja a francia: — Ismerem az írásai egy részét. Tisztelem és becsülöm. Mint a magyarokat, önt szeretem is. Kár, hogy magyarnak született! Ha nálunk élne, már világhírű lenne. Aki így ismeri a népet, s így tud írni a nyelvén... Móra ennyit válaszolt: — Ha franciának születtem volna, és itt lennék az ön helyében, most szégyellném magam! Franciaország rossz politikát folytat. Hogy a tiszt elment, Kotormány odasomfordált Móra mellé. — Igazgató úr, mit tetszik gondolni, a franciáknál miért nem tör ki a forradalom? — Ott se ért meg még az egész francia nép! Mert még ott se csókolta meg mindenki a Jézust. Ezzel visszament a szobájába. Jánosnak volt min gondolkoznia. Mit jelenthetett ez a mondat? De nem jött rá. Mikor felidézte nemrégiben az emlékeit, most se tudta. De világosan emlékszik rá, erősítette, ezt mondta Móra. De nagyot fordult a világ rövid pár hónap alatt! Mórát megkömyékezték az urak, akik ki akarták túrni az állásából. Már másképp spekuláltak. Az ellenforradalom koncot osztott. Horthy bevonult Budapestre. A szegediek úgy számítottak: most a saját embereiket tolhatják előtérbe. Olyanokat, akik elleplezhetik az ellen- forradalom gazságait. Tiszta embereket kerestek. Mórára bukkantak. Dr. Kelemen Béla, Szeged város főispánja, jelentős, befolyásos ember abban az időben, Mórát kapacitálta. Vajha elfogadná-e a közoktatásügyi miniszteri címet? A gazdáját féltő Kotormány megkönnyebbülten hallotta a választ: — Hiába, Béla, én nem! Keressetek mást! Sass Ervin versel: Világít benned világít benned az a táj nagydomb kiserdő öreg nyár égbelátó toronytetők rézgomb napok korán kelők a kisvonat ahogy siet ráborul az egész liget gyopárosi hidak esték arany sörök friss cseresznyék libapezsgős délutánok ringlispilen forgó lányok és a tó a titkok szeme visszanéz a múlt is vele világít benned az a táj s a városban nyomodban jár Gyopáros a festett kis díszhajó ott úszott a vízen az állomásnál közel a parthoz zászlócskákkal mintha még most is közel a parthoz az ámuldozás gyönyörűségében a festett kis díszhajó úszik úszik távol az emlékekben mintha még most is Máskor máskor vágd ki az erdőt ne hagyj több fát csak kettőt keresztedhez épp elég ácsolhatod mielébb társaidat ne keresd ki megmarad azt szeresd Hunya Márta Ri-r DIZ eff „I Hol lehetsz? Indultál Keletnek Napnak elébe? Hol lehetsz? Indultál Nyugatnak Napnak utána? Sűrű indák között bujkálsz, lomb és avar betakarnak? Köd szememben, köd utánad, szúrnak-csípnek tüskés ágak. Visszajövök, nem kereslek. Nem is tudom: szerettelek?
