Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-05 / 182. szám
1979. augusztus 5., vasárnap O lEIWJKTlW Szalontay Mihály: Arról, hogy mi mindent el nem visz az ördög Marika sírva jött ki a főnök szobájából. — Képzeld — fordult Évához, a titkárság vezetőjéhez —, azt mondta, ez az utolsó eset. és elő ne forduljon többet, és hogy a munka fontosabb, a hivatal, mint a gyerekem, brühühü — és két tenyérbe fogta maszatos fejét. Éva a plafonra emelte szemeit: — Marosa, az ég megáldjon, hát ismered, milyen! Mit törődsz vele?... — s folytatta volna, de pattant a pár- nás ajtó, s föltűnt a főnök. Föltűnt, s megállt. Keretnélküli szemüvege villant egyet az ajtólap négyszögéből, amit Marika szinte a hátával érzett meg, mert elka- csázott szipogva, befelé fordított lábhegyű, jellegzetes járásával. Éva pedig ... Éva pedig köhintett egyet, s újra a plafont vette szemügyre, mint aki azt mondja: „Szakadjon rád!” Dr. Kámfort Lajos fiatal és szigorú ember volt. öntudatos, komoly és buzgó. Teljes mértékben tekintélyre termett, s már az általános iskola első osztályában kinyilvánította ezt, amikor a tanító néni ismerkedő felszólítására harsány hangon, s két kis pracliját matróznadrágja varrására szorítva sü- völtötte nevét: „Kámfort Lajos Vilmos” — a doktort akkor még nem tette hozzá. A tanító néni kicsit meglepődött, de mert Kámfort Lajos Vilmos ugyanilyen élénkséggel és nadrágra szorított kézzel süvöltötte a tanteremben az elemi ismereteket, tudása biztos lábon álló, határozott tudás hírébe keveredett, és ezt a hírét megőrizte dr. Kámfort Lajos korában is. Precíz, pontos, lelkiismeretes ember volt, kollégái utálták, ez azonban nem sokat jelentett, hiszen kollégái rövidesen beosztottjai lettek és a beosztott tényleg —■ sőt legálisan — utálhatja főnökét, anélkül, hogy ennek különösebb jelentősége lenne. Dr. Kámfort Lajos mindig és minden körülmények között alaposan járt el. Ez persze komoly áldozatokkal is járt. Mondhatnánk úgy is, hogy ezért neki nem volt elegendő a nap 24 órája, hiszen mindennap egy felkelésnek, egy borotválkozásnak, fogmosásnak, fürdésnek, felöltö- zésnek — majd este ezek visszájának — precíz rituáléja volt, amelyben a begyakorolt és leghasznosabb mozdulatok körültekintő tevékenységét a minden oldalról feldolgozó és ellenőrző szellemi analízis követte. Ez módfelett időigényes volt, de mint mondtuk, alapos. Dr. Kámfort Lajos ezt a magánéletére oly jellemző sűrített precizitást vitte bele a vállalat pénzügyi-munkaügyi- számfejtési tevékenységébe. Módfelett rendszeres agyával a különböző kötelező belég- és ellenőrző rendszerek mellett kialakította a saját letéti-ellenőrzési rendszerének dossziéjait, majd szekrényeit, ahol néha öt percnyi, néha több órás kutatás után ugyan, de csalhatatlan biztonsággal fel lehetett lelni azokat az írásbeli nyomokat, amelyek a vállalat egy-egy tevékenységére vonatkoztak, s amelyekből dr. Kámfort Lajos és alvezérei meg tudták mondani, hogy mit miért kellett tenni. Voltak a vállalatnál bizonyos megbízhatatlan és felületes elemek, ezek azt állították, hogy ennyi papír nélkül is lehet tudni, mit mikor és hogyan, de ezek aztán vagy beilleszkedtek a papírfegyelem rendszerébe, vagy rövidesen stomózva lettek. Mármint munkaerők. Dr. Kámfort Lajos lelkiismeretes vezető volt. Mindennap, kivéve a vasár- és ünnepnapokat, elő volt jegyezve nála egy-egy beosztott dolgozója, akivel aztán „átbeszélte” annak a munkáját. Dr. Kámfort Lajos fiatal volt még — mint már említettük —, de bátran megbeszélte a nála sokkal idősebb és tapasztaltabb beosztottjainak a munkáját is, és ezeket mindig lehengerelte azzal a modern munkapszichológiai ismeretanyaggal, melyet a szakforrások pontos megjelölésével adott tudtára mindenkinek. Ilyenkor egy amerikai munkapszichológiai folyóiratra és egy hasonló témakörű szovjet folyóiratra hivatkozott, s mindig elhangzott a biztatás — már tudniillik, ha konkrét sérelem, felelősségre vonás nem szerepelt az illető lajstromán —, hogy újítsa meg munkabuzgalmát és régi, ifjonti lelkesedéssel vesse magát' a letéti bizonylatok szám-, jelrengetegébe, mert ezt államunk, a vállalat, s mindenekelőtt dolgozó népünk — ami ezek szerint dr. Kámfort Lajos agyában nem volt azonos az államunkkal és vállalatával — jogosan elvárhatja az illetőtől. Fiataloknál ezt kerülte, mert az egyik egyszer kiigazította angol kiejtését, a másik pedig könnyedén „magánbuzgalmú vérebnek” titulálta. Ez utóbbi illető valószínűleg azóta már a segédéjjelőri pozícióból is kikopott. S ha mégis felrémlett alakja dr. Kámfort Lajosnak, csak oly megvetéssel tudott emlékezni rá, mint amilyennel a múlt század derekán emlékezhettek angol arisztokraták azokról az emberekről, akik szerint „kísértet járja be Európát...” * * * Dr. Kámfort Lajos kiváló volt, mindig és mindenben, így egyszerűen nagy K-val, hogy KIVÁLÓ. Agglegénynek is kiváló volt, aminek az volt a magyarázata, hogy mind ama hölgyek, akikkel eddig megpróbálkozott — még a legelszántabb férj-fér- fi-éhségű kurva is —, egy hónap után megszökött dr. Kámfort Lajos napirendjéből. Mi sem természetesebb tehát, hogy amikor a „Kiváló” dr. Kámfort Lajos autót vezetni tanult, ezt is kiválóan csinálta. Kicsit meg- őszített ugyan egy gyanútlan elméleti oktatót, aki azzal lépett be a soros harminc elméleti ismeretekre vágyókhoz, hogy ő itt most harminc, a közlekedésre és annak rendjére kíváncsi nyuszikát talál, de pechére, ezekből csak 29 volt, meg egy dr. Kámfort Lajos. * A részletek most nem érdekesek, de az természetes, hogy dr. Kámfort Lajos a teljes közlekedésrendészeti ismeret birtokában ült le, és határozott és imponáló har- sánysággal — ha kezeit már nem is szorította nadrágocs- kája varrására — oktatta ki a gyanútlan oktatót a közlekedésrendészet alapos és részleteiben is nagyon finom ismereteire. Az szegény sok hülye és befolyásos ürgét látott már ezeken az áltanfolyamokon, így hát most is ő volt, aki úgy döntött, okos enged, és dr. Kámfort Lajos főosztályvezető tanfolyamista szabadon hengerelhetett. Az ilyeneknek mindig dög szerencséjük van. A gyakorlati vezetési vizsgán dr. Kámfort Lajos elsőre vette az Zsuga Sándor: Téli táj akadályokat. Tüneményesen betanult, sőt beidegződött mozdulatokkal, szuggesztív, feszült figyelemmel vezette a vacak Skodát, s szinte hibapont nélkül felelt meg. Ezek után dr. Kámfort Lajos nemsokára autótulajdonos lett. Saját autója született a csepeli átvevőben, egy szép nyári délután. — Hogy a kórság fessen bele! — nyugtázta a vállalat portása, amikor első alkalommal állt be a saját maga által kijelölt parkolóhelyre és magyarázta el a portásnak, hogy miután ő a vállalatnál a harmadik ember, ezért az igazgató és a főmérnök parkolóhelye után az övé következik, s a portásnak ezek után munkaköri kötelessége, hogy felügyeljen a parkolóhelyének tulajdonjogára. Választ nem várt, mint ahogy bizonyos alacsonyabb beosztású — munkakörű rétegtől sohasem. Némi változást persze jelentett ez az autó. Dr. Kámfort Lajos könyveket is vásárolt, „Tanácsok autósoknak”, „Hogyan gondozd Zsigulidat?” „Az időjárás és az autó” és egyéb címekkel, s ezeket rövidesen csak mint: kicsiny, de értékes szak- könyvtáramnak becézte. Mi sem természetesebb hát, hogy beosztottjai ezt hamarosan megértették, s hamarosan akadt egy alstréber, aki javasolta kedvenc főnökének, hogy tartson előadást mindnyájuknak „Az autózás és a modern munkapszichológia” címmel. Ez az előadás, s az autó, a pompázatos suhanás, a halk zene a rádióban, a bádogdoboz csillogása és mozgó eleganciája valószínűleg végképp betett dr. Kámfort Lajosnak. Amire kisgyerek kora óta készült, immár elérte a csúcsot, a legtökéletesebb és legkiválóbb lett. Meghülyült végképp, csak még nem vették észre. A szokásos hülyeségadaghoz meg már hozzászoktak. Minden rendben is ment, míg el nem jöttek az őszi esők. De az ősz randa egy állat az évszakok menetrendjében, és különösképpen rettentő elkeserítő a maga autójának tisztaságára ügyelő tulajdonosnak. Különösen, ha olyan kiváló, mint szóban- forgó esetünk. Dr. Kámfort Lajos eleinte óránként locsolta autóját, de a sár az sár, az felcsapódik. S így dr. Kámfort Lajos, sokszori locsolás után is alul maradt az elemekkel vívott küzdelemben. Így hát egyelőre bánatosan bár, de ő is éppolyan koszos autóval autózott a locspocsos őszi ködben, mint a többiek. Különösen elkeserítő volt vállalati munkahelye, s a lakása közti útszakaszon egy Börzsönyviczey utca elnevezésű rész, mely a maga „útburkolati egyenetlenségeivel” — ahogy ezt dr. Kámfort Lajos munkahelyén bent többször megemlítette —, valóságos pokol volt. Aznap este is, miután gondosan körüljárta az esővíztől csillogó, hófehér Zsigát, elborultan nézte az előtte elterülő szürkés latyakot, és szomorúan indult útnak. Természetesen kikerülhette volna a Börzsönyviczey utcát, de ez árulás lett volna. Miután sokfajta elméleti mérést végzett, és azokat gyakorlati próbautakkal is ellenőrizte, szigorúan kidolgozott, pauszpapírra felrajzolt, s műszerfalra ragasztott menetútiránya volt munkahelye és lakása között. Jól- neveltsége tiltotta, hogy az oly gondos munka eredményét, a Legjobb Ütvonalat megváltoztassa. Elindult hát ezért lassan, és óvatosan körülnézett, meggyőződött, indexelt, gurult, és nem is volt semmi baj, amíg a Börzsönyviczey utcához nem ért. Itt azonban a lyukak még éltek, ráadásul mindegyik tele volt vízzel, s amikor befordulva látta, hogy a latyak milyen gúlyosan csillog, és jobb első kereke mindjárt meg is kapta az első nyelvleharapó gellert, nem tudta megállni, hogy dühösen fel ne szisszenjen: — Az ördög vigye el!! S azzal szörnyű óvatosan, alig harminc kilométerrel rágurult a következő, kikerülhetetlen latyakra. Szinte behunyta a szemét is, hogy ne érzékelje az első kerék szörnyű huppanását — s nem is érzékelte! Azzal óvatosan a következő latyakra, hogy abba süppedjen bele — de nem süppedt bele. Aztán megint egy másikra, ahogy emlékezett, az volt a legmélyebb, de nem történt semmi, a kocsi tükörsimán, zöttyenés nélkül suhant át a csillogó vízfelületen. Amikor már a tizedik, vagy tizenötödik, majd az ötvenedik, századik lyuk fölött is átment simán, kiverte a veríték. Nem értette. A kocsi zökkenők nélkül, mintha tükörsima úton járna, úgy suhant. Már majdnem a végére ért a Börzsönyviczey utcának, a rettegett lyukakkal tarkított útszakasznak, amikor megállította a kocsit. Az engedelmesen, simán megállt, minden zökkenő nélkül. A motor halkan, egyneműen zümmögött, elzárta és kiszállt. A motortető párállott a ráesett nedvességtől, s a kocsikerék tengelyig, tárcsaközépig benne volt egy latyakkal, sáros vízzel telt lyukban. Hosszan, gondterhelten, elmerülten nézte a kereket és a lyukat, majd visszaült a kocsiba, rükvercbe kapcsolt és nagy gázzal, hogy ki tudjon mászni a lyukból, hátravitte az autót. De a nagy gáztól az hirtelen ugrott meg, simán, zökenő nélkül, megint úgy, mintha tükörsima úton túladagolta vplna a gázt. Futott a kocsi hátra, vagy húsz métert a lámpával hiányosan megvilágított utcában, de azt újra csak teljesen simán, lyukat jelző zökkenő nélkül. Miután éber volt és világosfejű, tisztán látta, hogy Koszta Rozália: Spanyol kislány itt most valami szokatlan dologgal találkozott, amit tisztáznia kell. Ezért most is kiszállt, megint csak a volán melletti bal első kereket vette szemügyre, az most is egy lyuk fölött állt, de most a gumi barázdált bevágásai pontosan egyvonalban voltak a víztükör felületével. Elővette a zseblámpáját, leguggolt, és precízen körbevilágított, úgy nézte. Semmi kétség, a gumi a vízen állt. Ahogy ott guggolt, világosan látta a tócsában a kerék tükörképét, látta magát a víztükörben, torzan megnyúlt arcát, a világító lámpa mozgását. Hogy meggyőződjön a teljesen lehetetlen helyzetről, bal kezébe vette a lámpát, odavilágított, ahol a víz és a gumi összeért, s jobb kezével belenyúlt a latyakba. Hófehér kézelője, szürke kabátujja mélyen eltűnt a lyuk vizében a gumi alatt, s érezte, amint uj- jai, a gumi túloldalán kiérnek a vízből, kaparásszák a levegőt. Semmi kétség, a gumi a ki feszített víztükrön állt. Felállt, nézte sáros jobb kezét, majd óvatosan jobb lábát is beletette a latyakba, boka fölött jó három centiig elöntötte a víz a lábát, érezte, hogy a szunykos, ragadós nedvesség belefolyik a cipőjébe. Hirtelen nagyon megijedt. Mintha valami forróból kellene kirántania a lábát, kirántotta, eloltotta a lámpát és beült az ülésre. Az ajtót nem csukta be. Gondolkozott. Rövid elmélkedés után letette a lámpát maga mellett az ülésre, kiszállt, megnézte újfent a kereket. Az úgy állt moccanatlanul, ahogy az előbb. Felgyűrte kicsit a kabátja ujját, rátámaszkodott a kocsi bal elejére, tiszta erővel átadta súlyát a forró lemeznek, az rögtön horpadt is a keze alatt, de hiába erőlködött, a kereket nem tudta belenyomni a vizes lyukba. Megállt, rövid erőlködés után, újra elővette a zseblámpát, világított és újra belenyúlt a vízbe a kerék alá. Az eredmény ugyanaz volt. Keze akadálytalanul tudott a gumi alatt átjutni a másik oldalra, semmi kemény, szilárd, a kereket fenntartó tárgyat a vízben nem talált. Üjra eloltotta a lámpát, energikusan visszaült a volánhoz, becsukta az ajtót, rükverc, gáz, hátrafelé simán visszasöpört az utca elejéig. Ott felgyújtotta országúti reflektorát, s nagy gázzal „gavallérrajttal” nekivágott az utcának. Egyre fokozódó sebességgel rohant a lyukak felett a tükörsima úton, mígnem a végére ért. Ott kiszállt, visszament az első komolyabb latyakhoz, beledugta a lábát, a víz majd sípcsontközépig ért. Elégedetten bólintott, visz- szament a kocsihoz, elzárta a motort, lecsavarta az ablakot, azzal nekiállt és visz- szatolta az autót egészen a lyukig. A kocsi bal hátsó kereke szépen, engedelmesen döccent bele a sáros-vizes horpadásba, s ott megállt. A latyak elérte a hátsó tengelyt. Zseblámpa elő, letérdelt, most már nem törődve a sárral, otthonosan nyúlt bele a koszos vízbe, s tapogatta közbe a vízben álló kereket. Elégedetten konstatálta, hogy a gumija a horpadás alján nyugszik, és a víz a kocsi alját veri. Visszaült, begyújtotta a motort, s már indulni akart, amikor valami megállította. Egy röpke suhanó érzés volt, kiszállt a kocsiból és még egyszer megnézte a kereket. A kocsi bal hátsó radiálja a víztükör felületén állt a tükörsima, fényszegény, de abszolút gúnyosan vigyorgó, nedves víz felületén. Szinte bukva esett térdre és úgy kapott bele a vízbe, hogy körmei beleakadtak a talaj aljába, de aztán konyákig, vállig belébújva a tócsalyukba akadálytalanul ment át keze a gumi alatt. A gumi a víz felületén állt olyan szilárdan, mint a többi a szürke aszfalton. Felállt, kiguvadt szemekkel nézte autókerekének szörnyű képét, majd visszaült, nagy gázzal megint rük- vercezett, de a kocsi csak megint simán ment hátra, hogy a tócsák, latyakok, lyukak sűrűjébe érjen. Az utca közepén megállt, megint leállította a motort, kipattant. A kerekek vízben álltak lyukmélyedésig. Elindította a motort, a kerék újra felke- rült, felkerülhetett a kifeszített víztükörre, meiít simán, zökkenés nélkül suhant a kocsi. A« hajnali rendőrjárőr ott talált rá dr. Kámfort Lajosra, amint könyékig-vállig vájkált autója mellett, az autókeréktől olyan lépésnyi távolságra, egy vízzel teli aszfaltlyukban. A kocsi ajtaja nyitva volt, a motor járt, Horváth 13. János törzsőrmester megpróbált a sárral, vízzel, lócitrommal teljesen átitatott egyénnel beszédbe elegyedni, de amikor az minden felvilágosításkérésre eszelősen csak azt hajtogatta: „Nincs... nincs itt semmi, ami fenntartaná... ennek utána kell nézni... Nincs, nincs itt semmi..— és közben változatlanul vájkált a lyukban, akkor miután a kesztyűtartóban levő forgalmi engedélyéből megtudták, hogy dr. Kámfort Lajos főosztályvezetőé a kocsi, kihívták a mentőket.
