Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-01 / 178. szám
1979. augusztus 1., szerda o JEGYZET terüljön vissza! Ma is érvényes a szállóige: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.” Persze a művelődés sem öncél. A tanulással vagy a művelődéssel szerzett ismereteket az életben hasznosítani kell. Először is természetesen a munkánkban. Értsünk ahhoz, amit csinálunk, amiért pénzt kapunk, amiből élünk. Am legyen kellő áttekintésünk is a világ dolgairól, váljunk képessé arra, hogy ösz- szefüggésekben gondolkozzunk. Különösen fontos, hogy felismerjük: a termelőerők mai fejlettségi fokán csak a társadalom jói szervezett munkája alakíthat ki olyan körülményeket, amelyek biztonságossá teszik az emberi lét megfelelő szinten való tartását. Ebből ered, hogy tevékenységünkben alapvetően a közösség érdekeinek a szolgálatát kell szem előtt tartanunk, tudásunkkal az egész társadalom fejlődését kell elősegítenünk. A legkevésbé sem mondható tisztességesnek, ha valaki azért tanul, hogy környezetének kisebb- nagyobb fokú elmaradottságát kihasználva, mások fölé kerekedjék. Már azért sem, mert a tudás megszerzése nem csupán az egyén szorgalmán, akaratán, hanem a dolgozó emberek áldozatkészségén is múlik. Azokén, akik a keresetük elég jelentős részéről mondanak le, hogy az iskolák, egyetemek, művelődési intézmények fenntartását biztosítsák. Milyen viszontszolgáltatást várnak érte? Éppen úgy, mint a korszerűbb gépek, berendezések fejlesztésére fordított összegért, a munkájuk megkönnyítését, a termelékenység növelését, életkörülményeik folyamatos javulását akarják elérni. A pénznek tehát kamatoznia kell, mégpedig úgy, hogy minél előbb visszatérüljön az a befektetés, ami az egyre növekvő költséggel járó technikai fejlesztés újabb alapjainak a megteremtéséhez nélkülözhetetlen. Ilyen vonatkozásban az egyetemet, főiskolát végzett dolgozók különösen sokat tehetnek, mert átfogóbb ismeretekkel rendelkeznek. Nagyobb gazdasági eredménnyel járó megoldások kidolgozására képesek, akár szervezési, akár technikai vagy más kérdésekről van szó. De nem nélkülözhető a gyakorlati tapasztalattal rendelkező munkások, technikusok közreműködése sem. Közülük többen néhány év alatt kiemelkedő munkával, nemegyszer tíz- és százezreket érő újítással, korszerűsítéssel szolgáltatták vissza a társadalomnak a tanulásukra, művelődésükre „hitelezett” összeget. Persze eredményt különösen ott lehet elérni, ahol a vezetők kellő műveltséggel és intelligenciával rendelkeznek és nem csak hagyják, hanem ösztönzik is a dolgozókat arra, hogy képességeiket kibontakoztassák. Az egész társadalom ellen vét az, aki gátat emel az ilyen törekvéseknek, mert közvetve milliókat herdál el. Tettének oka nemegyszer tekintély- vagy pozícióféltés. Pedig jó tudni, hogy bármilyen szintű vezető tevékenységének az értékét nem az egyéni, hanem az együttes munka eredményessége határozza meg. És a vezető is felelős azért, hogy az az összeg, amelyet a társadalom a dolgozók tanulásának, művelődésének az elősegítésére fordít, mielőbb kamatostól visszatérüljön. Pásztor Béla Fejlődésre ítélve? |ulajdonképpen jó dolog, pozitív jelenség, hogy nálunk minden vullaiat fejlődni akar. Ezt kívánja, elvárja tőlük az elmúlt évtizedek során kialakult közfelfogás. A fejlődés szándéka összhangban van a vállalati gazdálkodás alaptörvényével is, miszerint minden gazdálkodó egység kötelessége jó gazda módjára gondosan megőrizni, s le- vj*4tőleg gyarapítani a vállalat vagyonát, eszközállományát. Márpedig a vállalati vagyont csak egyféleképpen lehet gyarapítani: a szüntelen fejlődéssel, amely az előző évinél több nyereséget, beruházási-fejlesztési alapot, lehetőséget teremt. Másmilyen körülmények, tények is a fejlődés mellett érvelnek. A közgazdasági szabályozók teremtette érdekeltségi rendszer, valamint az oly sokszor bírált és kárhoztatott bázisszemlélet — a közfelfogástól függetlenül — ugyancsak a fejlődés követelményét állítja a vállalati gazdálkodás elé. Tekintsünk most el a vállalati vagyon beruházásokkal való gyarapításától, s csupán azt vegyük figyelembe, hogy minden vállalatnak minden esztendőben növelnie kell, növelnie illik a béreket. Ehhez — legalább is a meghonosodott gyakorlat szerint — fejlesztenie kell a termelését, hogy létrejöjjön számára a bérnövelés nyereségfedezete. Némi túlzással, de a lényegre utalva, azt kell mondanunk, hogy minden vállalat fejlődésre van ítélve! Mindezt manapság már nem tudjuk fenntartás nélkül elfogadni, mert nyomós okok vonják kétségbe a „minden vállalat fejlődni akar” jelenség szükséges és helyes voltát. Tágabb összefüggésben megkérdőjelezi az a tény, hogy a népgazdaság fejlődése, növekedése soha sem a minden vállalat által nyújtott azonos mértékű többletek eredője. A gazdaság olyan organizmus; amelyben szüntelenül változások zajlanak — módosulnak a szükségletek, a konstrukciók, a technológiák, a termék- struktúrák, új gyártmányok jelennek meg, a régiek kihalnak, stb. — s mindennek növekedési, fejlődési következményei is vannak. Egyes ágazatok, vállalatok, termék- csoportok gyorsabban fejlődnek, mások kevésbé, avagy — nem félünk kimondani — visszaesnek, eltűnnek a gazdasági életből. Az ilyen jellegű változásokat, mozgásokat fékezni, megakadályozni csak a gazdasági növekedés terhére lehet. Még inkább megkérdőjelezi a minden vállalatra értelmezett fejlődés indokoltságát gazdaságunk objektív helyzete és a gazdaságpolitika számos időszerű célja, követelménye. Szűkében vagyunk a termelés valameny- nyi erőforrásának, következésképpen azokat amennyire lehetséges, ott — azoknál a vállalatoknál — kell felhasználnunk, ahol a társadalom számára a legtöbbet hozzák. Köztudott, hogy vállalataink nemzeti jövedelmet előállító képessége nagyon eltérő, vannak olyanok is, amelyeknél a termelés költségei sem térülnek meg az árban, ilyen vállalatoknál a fejlődés erőltetése — ha az nem a társadalom, a népgazdaság igénye — amúgy is szűkében levő erőforrásokat emészti. Nem véletlen, hogy gazdaság- és hitelpolitikánk már hosszabb ideje a szelektív fejlesztés szükségességét hangsúlyozza, s törekszik a gyakorlatban érvényesíteni. Ennek a fejlesztési politikának nem titkolt, sőt hangsúlyozott célja, hogy a beruházási eszköz, s ennek következményéképpen a munkaerő minél inkább az átlagon felül gazdaságos termelés fejlesztésére összpontosuljon. A gazdaságosság ilyen jellegű — a fejlesztésben való — kiemelése kimondatlanul is azt hangsúlyozza, hogy nem kell minden vállalatnak fejlődnie, különösképpen nem azoknak, amelyek tevékenységét, termelését az alacsony hatékonyság jellemzi. jelenlegi helyzet kétségtelenül ellentmondásos. A hitelpolitika a népgazdaság összes beruházásainak 15—20 százalékánál a gazdaságosságnak ad előnyt. A szabályozó rendszer, az érdekeltségi viszonyok és a közfelfogás viszont a minden vállalat fejlődni akar törekvéseket „támogatja”. Időszerű mind a közfelfogást, mind a szabályozó- rendszert a népgazdaság valóságos helyzetének megfelelő követelményekhez igazítani. Ne ítéljünk minden vállalatot fejlődésre! Garamvölgyi István Az Orosházi Üveggyár 1-es számú gyáregységének Il-es hutájában a duplacseppes automata gépen egy műszakban mintegy 48 ezer konzervüveg készül. Kiss Lászlóék rekordja 50 ezer 200 Fotó: Martin Gábor — A „kettő per ötös” gépnél van Polasek. Menjünk oda! — mondja Hosszú Attila, az üzemrész helyettes vezetője. Egyre erősödik a zaj, ahogy lefelé tekeredünk a lépcsőn az Orosházi Üveggyár öblösüveggyártó nagycsarnoka felé. A nagy fémajtón túl pedig a meleg is mindjobban fokozódik. Az épületen kívül is meghaladja a hőmérő higanyszála a 30 fokot, itt lent mindinkább forrósodik a levegő. Miközben haladunk a „kettő per ötös” felé, kísérőm magyarázza: — Bandi bácsi itt van már tíz éve. Ma mint gépész dolgozik. De inkább őt kérdezze. — Vagy tizennyolc évig a vasútnál dolgoztam — mondja Polasek András a bemutatkozás után. — De meguntam az utazgatást. Ott is gépészkedtem, itt is gépész- kedek. Éppen tíz éve, hogy először átléptem a gyár kapuját. A Budapesti Kőolajipari Gyár mozgatható gázüzemi kitermelőberendezéseket is gyárt, j többek között a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalatnak. A kisebb hozamú és ( nem hosszú élettartamú gázkutakhoz ugyanis nem érdemes hagyományos kitermelő egysé- < geket telepíteni. Ha kimerül a kút, a berendezés könnyen továbbszállítható a következő J munkahelyre. A képen: szállításra készítik elő a hordozható berendezést (MTI-fotó — Hadas János felvétele — KS)| — Mi az a „kettő per ötös”? — A kettes a huta száma, az ötös pedig a gépet jelzi. Ebben a csarnokban már majd minden gépet bejártam. Először egy négyes gépen, aztán a hatoson dolgoztam. Ez azt jelenti, hogy a kisebbik egyszerre négy üveget dob ki, a másik hatot. Néhány évvel ezelőtt azt mondták, hogy kinőttem ezeket. így ma tizenhatos gépen dolgozom. Ez jobb mint a régi körforgós. Ott, ha valamelyik leállt, akkor az egész gép működését szüneteltetni kellett. Itt meg, ha valamelyik páros egység bedöglik, a többi azért működik, míg mi javítjuk azt. Jöjjön, nézze meg! A gép mögé kerülünk. Nem is tudom eldönteni, a zaj vagy a hőség az elviselhetetlenebb. Rámutat a földbe ágyazott fémcsíkra, s minden hangerőt túllicitálva kiabálja: — A csíknál 60 fok van, beljebb már 80. Leállít egy egységet, megpiszkálja egy hosszú vasrúddal. — Ilyenkor lehet szerelni. Tőle alig fél méterre a surrant ón át futnak lefelé az űvegcseppek. — Még soha nem égette meg magát? — Az eltelt tíz év alatt mindössze hat napot voltam beteg. Még soha nem égettem meg magam, de még csak el se vágta az üveg a kezem. Pedig a masinánk átlagban 48 ezer üveget „dob ki” egy műszak alatt. A rekordunk 50 ezer 700, de ez ritka. — Akkor mit talál veszélyesnek? — Hát tüdőgyulladást, azt lehet kapni. Főleg télen. Itt forróság van, de két méterre a géptől, az ajtó vagy ablak mellett már mínuszok röpködnek. Nyáron meg kiiszunk egy ballon szódavizet hárman. Pedig van az vagy 25 liter. Az olajpára is veszélyes, amivel időnként „ecsetelni” kell a gépet. A múltkor bent volt a 13 éves fiam, azt mondta, hogy ő nem jön ide soha dolgozni. Mozdonyvezető akar lenni. Én viszont itt maradok, ha egészségem bírja a nyugdíjig hátralevő tíz évben is. Néhány nappal később újra ellátogattam az üveggyárba. A másik forda gépészét, Kiss Lászlót kerestem. Előzőleg éjszakás volt, most ő is nappal dolgozik. — Megvan az előnye és hátránya minden műszaknak — állítja Kiss László. — Éjjel a kutya sem zavar, folyamatosan leh^t dolgozni. Igaz, viszont előfordult: leültem egy cigarettára, az meg kiesett a kezemből, olyan álmos voltam. Nappal viszont nagy a jövés-menés. — Mi kell ahhoz, hogy valaki ezt a munkát szeresse és csinálja? — Először is egészség. Gyakran folytatnak orvosi vizsgálatot. Épp két hónapja volt egy általános vizsgálat, s nekem azt mondta a doktornő: „Azt kívánom magának, tíz év múlva is így találkozzunk.” Na, meg aztán szeretni kell ezt a mesterséget. Apám asztalos volt, ellestem tőle sok mindent, de én inkább nyakig olajosán szeretek járni, minthogy a fűrészpor csípje a szememet. Vagy mondok mást. A nejem régebben a keverőüzemben dolgozott. Látja a kapun kívül azt a porfelhőt. — mutat kifelé — az is elég csípős. Volt, hogy átmentem hozzá, de amilyen hamar lehetett, el is jöttem onnan. — Nem sokan választják ezt a szakmát — vetem közbe. — Hát bizony, tízből nyolc megszökik innen. Aki egy nyarat kihúz, az viszont ittmarad. Az idén a mi műszakunkból már heten elmentek. — Az előző műszakosok azt mondták, 50 ezer 700 a rekordjuk. S a maguké? — ötvenezer kétszáz. De ez nagyon sok mindentől függ. A legkisebb karbantartás után is nehéz az indulás. Hibaforrás lehet az alapanyagok nem megfelelő keveréke, de „betehet” a kompresszor is. Aztán van olyan, hogy egy hétig hozzá sem nyúlunk, csak lessük a gépet. Csak arra kell figyelni, hogy az üveg súlya szabvány legyen. Háromszázhatvan grammot tesz ki egy öblösüveg, plusz-mínusz 5 gramm lehet az eltérés. Változhat ez akkor is, ha a csepp hőfoka alacsonyabb. De mondom, inkább csak figyelni kell a gépet. — Okos kis masina lehet. — Sok mindent tud. A kétdekás aromásüvegtől az egyiliteres üdítőpalackig mindent lehet gyártani rajta. Egyébként automata. Tavaly a négy műszak versenyében a második lett a brigádunk. — S meddig lehet ezt csinálni? — Én itt vagyok tizennégy éve. Itt szereztem a szakmát is. Géplakatos vagyok. Aki megszereti es elviseli a nehézségeket, az akár innen mehet nyugdíjba. Én is így számolom. Tizenöt év után három év korkedvezmény jár, aztán évenként plusz három hónap. Így még van jó 15—16 évem. Azt itt akarom eltölteni. Jávor Péter