Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-05 / 182. szám
o 1979. augusztus 5., vasárnap ron katarzist, amely minden igazi alkotás lényege, tartalmi és formai szempontból egyaránt.” Nos, ennek a földszinti teremnek több alkotása mintha szöges ellentétben lenne az elismert és nagy tekintélyű előszóíró véleményével. Mert ugyan gondolhatunk-e arra Szüts Miklós Egérrágta emlék című 90x 136 centiméteres, vászoncsíkkal körberagasztott, szürke képmezőn átfutó okkeres folttal rendelkező képe láttán, hogy az „fontos közléseket, valódi mondanivalót” közvetít? Sorolhatnánk tovább e kiállításrész meghökkentőnek szánt, valójában gyermeteg és unalmas közhelyeit, formai modernkedéseit, de minek? Inkább a felső termekre szánjuk a több időt, „valódi mondanivalóval” főként itt találkozhat a Szegedre látogató érdeklődő. évre jelentősebb esemény képzőművészeti életünkben. Jelentés arról, hogy művészeink merre tartanak, hogyan látják a világot; meg- sejtetése, hogy kitől mit várhatunk ezután, kit tart meg művészete jó hírében, ki juthat nagyobb hírre, mint eddig? S ha hiányoltuk is, hogy a békésiek száma igencsak lecsökkent, azért tettük, mert egyrészt a szegedi nyári tárlaton való részvételt elismerésnek tartjuk, másrészt, mert hisszük, hogy sokkal többen vannak e vidékiek, akiknek nyaranta ott lenne a helyük a Horváth Mihály utcai képtár termeiben. Sass Ervin Fülöp Erzsébet: Varrónő Különösen az első emeleti traktus nagyon szép és kiegyensúlyozott, noha magán hordozza a szegedi nyári tárlatok jellegzetességét ez is: szerteágazó, szinte túlontúl változatos, mégis megnyugtató összkép. Képről képre gyönyörködhetünk itt a táj legjobbjainak »művészi-emberi mélységeket kereső arcában, a művekben, melyek — engedelmet, hogy újra csak az előszóíró, D. Fehér Zsuzsa szavait idézem — „olvashatók, még akkor is, ha az álmok világába kalandozott alkotójuk.” Fábián Gyöngyvér öregek, Kurucz D. István Az állami gazdaság gulyása, Fülöp Erzsébet Zárt világ és Varrónő című képei; a szobrok közül Tóth Valéria Eltávolodás, Gömbös László Pusztaszer 1944., Pató Róza Várakozás című alkotásai emlékezetünkben sokáig visszaidéződnek. Még fentebb már a belépéskor két kiemelkedően szép Koszta Rozália-fest- mény köszönti a látogatót, a Spanyol kislány és a Testvérek. Bentebb pedig újabb „valódi” élmények: Heitler László Bakonyi emlékek című képén a kékesfehér derengésben, mintegy a múltból visszatekintő öreg ház; Fontos Sándor hideg színeiben is emberközeli Tél gí- mű temperája, Zsuga Sándor Téli táj című madártávlatból festett falusi képe, kitáguló, meghökkentő horizontjával, Somogyi László Cantata humana-ja, az elmúlás emberi triptichonja. Mindenképpen hosszabb elemzést-láttatást kívánna bemutatni a szegedi nyári tárlatot, az érzékeltetéshez azonban ennyi is elég. Esemény ez a tárlat, és évről TÉKA Ungvári Tamás: A torinói’szemfedő Regényt kívánok ismertetni, de ezt meg kell előzze, hogy az íróról szóljak, mert ezúttal olyan szerzőről van szó, aki már kötetek sorát vallhatja magáénak, de mint szépíró most lép először színre. Ungvári Tamásról beszélünk, kinek neve közismert, mondhatni: fogalom. Szenvedélyes reakciókat vált ki. Sokan szeretik, sokan figyelik, sokan irigylik, s nyilvánvalóan olyanok is vannak, akik antipátiával tekintenek rá. így van ez olyan egyéneknél is, akik nem állanak ennyire a közérdeklődés előterében. Nem is fontos ez, hiszen teljesen vitán felül áll, hogy az érzelmi alapállás nem lehet kiindulási pont a művek megítélésében. Ez eddig sem így volt, a jövőben sem lehet gyakorlat. Érzelmileg nem, de értelmileg követnünk kell pályáját, s e pálya gazdagsága okozza azt, hogy amikor a múlt évben a szépirodalom területére lépett, az olvasó fokozottabb „elvárással” tekintett az ő műve elé, mint más első regénnyel jelentkező író esetében. Irodalomtudóst köszönthetünk a szépirodalmi szerzők sorában. Szerb Antal, Sőtér István megjárták már ezt az utat. Előbbi Pendra- gon legendája rokonítható is A torinói szemfedő című Ungvári-regénnyel. Milyen irodalmi előzmények indokolják azt, hogy a szépíró Ungvári Tamást megkülönböztetett érdeklődéssel fogadják az olvasók? Nem kevesebb mint az, hogy ezúttal egy olyan írói egyéniséggel találkozunk, aki 49 évesen tizesével hagyta maga mögött az esszéket, a tanulmányköteteket. Az irodalomtudományok kandidátusa, német nyelvű magyar lap szerkesztője. Cambridgei, amerikai évek állnak mögötte. A televízió vetélkedő műsoraiban egyszemélyes zsűriként hallatlan műveltséget árult el. Nehéz mindezt feledni, mikor kötetét kézbe vesszük. Ezúttal azonban nem a tudós szól hozzánk, aki utószót ír a regényében „kiégettnek” mondott Miller drámáihoz, aki kritikusai szerint „higgadtan” értekezik Brechtről, aki a regény és idő kapcsolatát tűzi tollhegyre, Poétikát alkot, vagy Babits műveit elemzi, de nem is a farmeres ifjúság kedvence, a Beatles-, rockszakértő, hanem a szépíró. S nem véletlenül, de felelős tudattal, megfontoltan. így ír: „Esszéista, tudós vagy regényíró vagyok? Az előkelő rangokról szívesen lemondok, a legelőkelőbbet választom, szívem szerint: író.” Mindhárom ötvözete tehát. S így írja a regényt, „kalandos cselekmény szálára fűzve kuriózumokban gazdag kultúrhistóriát.” E szavakkal jellemzi a művet Berkes Erzsébet az Élet és Irodalom 1978. november 18-i számában. írásáról vall Ungvári Tamás: „Alakjaim fele valóságos nevén szerepel, másik fele képzelt személy. Történetem fele igaz, és híven követi a valóságos eseményeket; a másik fele merőben a képzelet műve. Nem árulom el azonban, hol húzódik a felezővonal, hiszen lépésről lépésre, fejezetről fejezetre másutt. Bízom az Somogyi Soma László: Cantana humana olvasó rejtvényfejtő képességében.” S az olvasó ezek után valóban rejtvényt fejt, miközben a főhőst, Luria Sándort nyomon követi külföldi útján. Luria hajdan francia partizán volt. Harcolt Chambéry városka felszabadításáért. Jelenlegi úticélja, hogy találkozzon a régi bajtársakkal, s fotográfus lévén, le akarja fényképezni a torinói székesegyházban őrzött kétezeréves gyolcsot, azt a halszálkás szövésű anyagot, amit Jézus szemfedőjének hisznek. Luria vágyik erre, vállalja érte a veszélyt, mert ez fényképészeti TETT, az önmegvalósítás egy sajátos módja. Aki a regény lapjait forgatja, hírességekkel, azok barátaival, menedzsereivel találkozik. Aragont, Millert, Moraviát, a világsztár Paul Newmant saját nevén említi a szerző. Kassai néven szerepelteti a fotóművész Brassait, Pablóként Picassót. Az olvasó akaratlan újabb hírességek neve után kutat. Vissza-visszalapozgat, nem ment-e el egy rejtett, de fontos alak mellett. Ez megzavarja a dús és pergő cselekmény, valamint a mozaik- szerűen beiktatott kultúrtörténeti elemek követését, megnehezíti Luria izgalmas kalandjainak mélyebb átélését. Magamról: olvasván A torinói szemfedőt, mindig vártam valamit. Azt, ami megvilágítja előttem; mi volt az a távlati cél, ami miatt megszületett ez a mű. Nem az iskolás „eszmei mondanivalót” kerestem, de izgatott, hol rejlik az „üzenet”, Ungvári Tamás irodalomtu- dós-szépíró tanítása. Kulcsregény? Az is lehetne, annyi híres személyiség szerepel benne, s nyilvánvalóan nem öncélúan. E személyek más-más eszményvilágot, stílusirányzatot képviselnek. Jelentenek valamit. A torinói szemfedő azonban nem kulcsregény. Végül is kalandregényként fogom fel. Luria nagyon sok megpróbáltatáson keresztül jut e¥ odáig, hogy felvételeket készíthessen a szent gyolcsról. Viszontagságos útja során több bajtársával találkozik, de elmúlt az ifjúság, s e régi ellenállók időközben pénzemberekké, polgárokká, mások hírnevében sütkérező élősdiekké se- kélyesedtek. Ez, és ennyi a társadalmi, lélektani tanulsága ennek a történetnek. Szabad Olga Pató Róza: Várakozás A huszadik ez a mostani szegedi nyári tárlat a Horváth Mihály utcai képtárban. Ha jól megszámolom, negyedik alkalommal látom a bemutatott képeket, szobrokat, érméket; s ha a húszhoz viszonyítva ez a négy a csekélyebbik rész is, fél évtized fejlődését-változásait mindenesetre érzékelhetően tárja a visszatérő szemlélő elé. Az elmúlt években örömmel állhattunk szembe ezeken a tárlatokon a békési művészek alkotásaival is, az idén azonban már csak hárman — Koszta Rozália, Varga Géza és Székelyhídi Attila — kaptak lehetőséget a bemutatkozásra. A magyarázatot nem ismerjük, lehet az is, hogy „szegedibbé” kívánják igazítani az egész, nagy nyári alkalmat; de az is lehet, hogy nem éppen igazságos, vagy talán az elfogadhatónál szubjektivebb nézőpontok diktálták a meghívásra érdemesek névsorát. Mindenképpen kár, hiszen — elsősorban az itt élő grafikusok, de a festők is — hasznára lehettek volna a tárlatnak, melynek éppen grafikai anyaga sikerült ezúttal egysíkúbbra a szokásosnál. Azon túl, hogy mindezt felemlítettük, nyilvánvaló, hogy a meghívás joga a rendezőké, és meghívások sugalmazásáról szó sem lehet. Nem valószínű, hogy a képtár földszintjét szánták főteremnek (bár ez a legelegánsabb, és ez a látogató első találkozása a tárlattal), de mégiscsak az. És éppen ebben a teremben gyűjtötték össze az elsősorban meghök- kentésre szánt műveket, tartalmi-formai kísérleteket, melyek közül egynéhány falra kerülését is megkérdőjelezhetnénk. A tárlatlátogató, a művészetbarát, az okulni — formálódni vágyó ember — ahogyan D. Fehér Zsuzsa írja a katalógus előszavában — „fontos közléseket, valódi mondanivalót kér számon” a képzőművészettől. „Végső soTomka Mihály: Fiú az apjának (kollégiumi levél) Ellebbenő esti szürkületben karold át anyám öleld ami húnyik már szívében a csöppnyi gyertyaláng karold jár sötét kötényben várja felnövő fiát néz a szennyeteg sötétbe szemébe bodza füstje vág lassan alvó lámpa csöpp füzében vulkánlávát lát bátorítsd ne reszkessen keze fázik tőle az egész világ KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Nyári tárlat Szegeden
