Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-22 / 170. szám

1979. július 22., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kohán Györgyre emlékezve Az urasági kovács fiának útja a Kossuth-dfjig Sarusi Mihály versei: ­Lobban égni akarok mert csak égni tudok benzinnel leöntöm magam szerelemben fürdetem amúgy is vad szivem lebegek, lobogok, robbanok égek! égtem eddig is vártam eddig is hogy majd holnap! hogy majd eztán netán ellobbanok vagy égek tovább! míg egy csöpp tűzre való vérem van amíg égni érdemes amíg égnem lehet amíg égni tudok de most még égek! hát most szeress és gyere, ne várj merthát te is meddig lehetsz amíg engem szeretsz amíg együtt vágytunk lobbanjunk lángra! nézd, milyen forró a mellem ha szeretsz Meztelen dal énrám egyetlen ékszer kell te picike rádlehelek s hogy csillogsz tőle tőlem Szente Béla Magunk karámja Csökönyös csikók rontanak így a karám vasba vert oldalának, s fejük mikor falhoz csapódik, nyakukon nagyot csörren a bánat. túl, a szilaj vágtákra termett puszták, s túl mindaz, mit izmainkban, szép ívű szügyühkben, farunkban ott hordunk, hogy nem tűrjük a nyerget! tajtékban fürdünk így is, úgy is, mégsem mindegy, hogy kívül vagy belül, itt a karám oldalába töröljük lucskos bőrünk, de amott a Napba! széllel bekerítve, igazunk hátunkra terítve, új mosolyban ' erősen, dacot igazítunk kecses, még töretlen járásunkra. Az emberről, a barátról kí­vánok szólni. Szeretném egy­némely oldalát megmutatni. Felötlik bennem egy kérdés, vajon ki ismeri, vagy ismer­te Kohánt, úgy, ahogyan őt ismerni kellene? Nemhogy az ország nem ismeri, de mindig az volt az érzésem, hogy még a saját családja sem. Magam is erre keresek választ. De honnan? Vallatom az elmúlt fél év­századot. Keresem az időben az embert és benne a mű­vészt. Hámozgatom 'az idő almáját, hogy a teremtő maghoz jussak. Minden em­ber egyformán születik, csak a születés után válik az élet játékszerévé, ki-ki a saját végzete szerint. Kohán gyer­mekkora sem volt rózsalevél­lel kipámázva, és ez a késői megbecsülést is beleszámít­va, csaknem egész életén ke­resztül kísérte. A gyulavári -urasági kovács elsőszülöttje alig tanult meg beszélni, amikor kitört az első világ­háború. Akkor ezt nem érez­te, a háború lélekrokkantó nyomorúsága azonban elkí­sérte egész életén keresztül. 1922-ben ismerkedtem meg vele. özv. Nádráné — nagy­nénje — eperfáján lakmá- roztam (tőszomszédunk volt), amikor Kohán meglátogatta. Lemásztam a fáról és össze­ismerkedtünk. E találkozás nem váltott ki egyikünkből sem különös vonzódást. Tel­tek a hónapok és az évek, egyszer-egyszer összetalál­koztunk. Szegény emberek gyerekei örültek, ha polgári iskolába járhattak, én ké­sőbb kerültem oda. Sokszor hallottam, hogy Gyurka szé­pen fest. Magam is vonzód­tam a festegetés felé. 1924- ben Gyulán a „Faluszövet­ség” kiállítást rendezett, és egy képét kiállították. A képre nem emlékezem. Meg­vallom őszintén, hogy egy nagyon fura készülék, tele tekerccsel és mindenféle iz­gató szerkentyűvel jobban lekötötte a figyelmemet. Azt a csodálatos masinát úgy hívták: rádió. Ez volt az el­ső találkozása a városnak és magamnak is a rádióval. Sercegett, krákogott, sípolt és minden létező zajt préselt ki a doboz tetejére állított töl­cséren keresztül. A kiállítás befejeződött, Kohán tovább festett rendü­letlenül. Később nevelőapám, aki kerékgyártó volt, egyes munkákra összetársult az öreg Kohán mesterrel. Így a találkozásaink is sűrűbbek lettek, csaknem naponta lát­tuk egymást. Akkor már a Munkácsy utcai nádfedeles házban laktak. Ott volt a ko­vácsműhely is. A nyurga gyereket a tanulás mellett a műhelyben is befogták. Nem egyszer tanúja voltam, ami­kor az apa maga mellé ren­delte, és a fújtatót húzgálta. Segéd nem volt, és így Gyur­ka fogta meg a nagykalapá­csot, és vert rá a „hiccelő” vasra. 1924-ben megalakult a „Gyulai Közművelődési Egye­sület”, fő mozgatója Szilágyi László rendőrfőtanácsos volt. ö figyelt fel a tehetséges emberkére, és később az ösz­töndíj megszerzésében is nagy szerepe volt. Ekkor már művészeti egyesülete is volt a megyének, amit József De­zső alapított 1922-ben, a Békés megyei Képzőművé­szeti és Iparművészeti Tár­sulat. Ugyanez év karácso­nyán rendezte meg első tár­latát a megyeháza épületé­ben. József Dezső rajztanár volt, tele lángoló lelkesedés­sel. Ez a nagy lelkesedés és akarás döntően befolyásolta Kohán művészi pályafutását. Megtanította azokra az elemi ismeretekre, amelyek a mű­vészi kiinduláshoz okvetlenül szükségesek. Nem utolsósor­ban szerepe volt abban is, hogy a család, bár keserű szájízzel, de hozzájárult a továbbtanuláshoz. József De­zső beszélt a szülőkkel. Ez volt az az idő, amikor az apa rádöbbent, hogy nem is­meri a saját gyerekét. Nem­csak a leendő segítőtársat veszíti el, de nem tudta fel­fogni, hogyan választhat olyan pályát, amiből megélni nem lehet? Ez a felfogás nemcsak az egyszerű Kohán mester életfilozófiája volt, hanem a középosztály nagy része is azt vallotta: szép a művészet, de okvetlenül meg kell húzódjon mellette leg­alább egy kis rajztanári dip­loma. Egy biztos kenyér. Társadalmi állás szempontjá­ból a pincért, a színészt, a festőt és az utcalányt szinte egy kategóriába sorolták. Már a pesti út előtt kiala­kult körülötte egy kis művé­szi kör, aminek Szilágyi Pis­ta volt a hangadója. Akadé­miát járt festő volt, csupa ideg és csupa elevenség. Ve­lük tartott Bíró György, aki amatőr művészként csodála­tosan szép akvarelleket fes­tett. Mindannyiuk nesztora József Dezső volt. A pesti élet felváltva al­bérlet és a Liliom utcai in- ternátus között bonyolódott. Üj emberek és új arcok. A főiskolán Glatz mester nö­vendéke volt. Nehezen bír­ta a fegyelmet és már az ele­jén bizonyos volt benne, hogy az akadémia nem az ő irányvonala. Az internátus­bán megismerkedett számta­lan emberrel. Legnagyobb nyeresége Illésy Péter volt, aki sok tanáccsal látta el. Előttem nem egy esetben ké­sőbb is kijelentette, hogy so­kat köszönhet Illésynek. 1926-ban az internátus lakó­ja volt. Fejét kopaszra nyí- ratta és görbebotot hordott, mint az érettségiző diákok. Ekkor már két nagyszerű barát: Szathmáry Sándor és Nóti András egyengette szel­lemi fejlődését. A pozitívabb Szathmáry volt, a tagadás szellemét Nóti képviselte. Ennek emlékeként Kohán néni még élete utolsó évei­ben is azt mondotta, hogy Nóti volt Gyurka rossz szel­leme. Ennek ellenére le kell szögeznem, hogy Nóti min­den rossz tulajdonsága mel­lett is kitartó barát és mű­velt ember volt. Igen jára­tos a zeneismeretekben és egy kicsit hegedült is. Ren­geteget olvasott. Erősen rö­vidlátó és fényre érzékeny szemével akaratlanul is gu- nyoros tekintetű. Egy kora­beli fotón, amit Szathmáry készített 1927-ben, együtt látható Kohán — természe­tesen már hosszú hajjal —, Varga Bélával, Nótival, Tamkó Sirató Károllyal, Ka- pusy Gyurkával, Szathmáry- val, Hintz Gyulával és Illésy Péterrel. Jómagam 1928-ban kerül­tem viszontagságos körülmé­nyek között az internátus 5 pengős falai közé. öt pengőt kellett fizetni havonta. Elő­ször äz I. emeleti, gyulai szobába, majd amikor meg­tudták, hogy művészi pályán kívánom tengetni életem, felrakta!; a Hodályba. Néha lidérces álmaimban, ha meg­jelenik e korszak, még ma is lúdbőrös lesz a hátam. Hat­szor nyolc méteres átjáró­szoba, szimpla ajtó és egy ablak az udvar felé. Vas­ágyak, szakadozott matra­cok, lógott belőlük az afrik. És erősen „kidomborodott” az akkori Budapest egyik szomorú nevezetessége: a poloska. Én általában kéthe­tenként kaptam csomagot, de szüleim mit is küldhették mást, mint szalonnát. Egy idő múltán, ha e bűvös ele­del nevét valaki kiejtette, összerázkódtam. A lakók nagy része semmit sem ka­pott otthonról. Abban az időben két évet laktam együtt Kohánnal, de egyet­len esetben sem láttam, hogy csomagot kapott volna. Beköltözésem után két hó­nappal jelent meg Kohán és Nóti egyszerre, ki tudja há­nyadszor lettek a Hodály la­kói. Kettőnek nem volt egy fél koffer ruhája. Kohánon akkor már túladott a főisko­la, ahogy ő-mondotta, még a festőállványt is utánadob­ták. Az egész napját Nóti­val töltötte, hogy hol, azt nehéz lenne megállapítani. Egy programpont azonos volt mindennap. Nóti Károly, az akkor már divatos kabaré­szerző, napi 1 pengő támo­gatást adott becsének. Ez volt a létalapja. Kohán Dé- muszéktól kapott ingyen ebé­det, és oda bekönyörögte Nó- tit is. Gyalog mentek a Nyu­gatiig, lehetőleg késő dél­után, hogy ezzel megoldják a vacsorát. Ez a szolgáltatás később elmaradt a nagy tá­volság miatt. A IX. kerületi elöljáróság felmérte az in- temátus lakóinak anyagi helyzetét, és segítségükre sie­tett. Ingyen ebédjegyet utalt ki, küldött néhány tej- és ló- kolbászutalványt. Amikor le­hetett, havonta egyszer 5 pengő is ütötte a markukat. Nóti büszke volt, ő nem vet­te igénybe. Kohán igen. Itt kell megemlíteni Wéber Mik­lósnak a szociális osztály ve­zetőjének, a nagy műbarát­nak szerető támogatását azokkal szemben, akik a mű­vészet vizein fulladoztak. Felszabadulásunk után részt vett a művészeti élet újjá­szervezésében, de a személyi kultusz őt is elseperte. Ilyen körülmények között erősödött és formálódott egyéniséggé Kohán. Egyszer­egyszer hazament, de ezekről az időkről csak szórványos emlékeim vannak. Akkor találkoztunk, ha én is haza­mentem Gyulára. 1931-ben Dárczy Ferenc háznagy, aki 10 évig volt első féléves or­vostanhallgató, beiratkozott jogásznak, és mindenkit kira­kott az intemátusból, aki nem volt beiratkozva. így kerültünk bele a nagyvilág­ba. Kohán gyulai tartózkodása az állandó fejlődés jeleit mu­tatta. Zenei ismereteit éve­ken keresztül Kowalszky Ró­bert egyengette. Szoros ba­rátság fűződött a két ember között a nagy korkülönbség ellenére. Kowalszky a Mun­kás Dalkör és a szimfonikus zenekar karnagya volt, és Kohán a művészet megszál­lottja. Csak a pénz kerülte messzire. Pár pengőért szór­ta szét apró remekműveit. A családi feszültség és az a bánásmód, ahogyan a gyulai t ürokraták viselkedtek vele szemben, élükön Szentes fő­jegyzővel, elűzte Gyuláról, i Oj fészket keresett, és ez Hódmezővásárhely lett. A vásárhelyi környezet, új ba­rátokkal, sokkal többet nyújtott neki, mint a gyulai. Ott pezsgő élet volt. A nagy alkotó elődök: Tornyai, End­re Béla már megteremtették az alapot az utódoknak is. Bár erősen uralkodott a szemlélet: a „mi kutyánk fia”, ennek ellenére mind­kettőnket befogadtak, és ma­gam is majdnem egy évet töltöttem a város szerető fa­lai között. A Galyasi-féle „Műveremben” nagy volt a művészeti mozgás. A ház gazdája, Galyasi Miklós köl­tő édesanyja egy jómenetelű pékség tulajdonosa, feketével és péksüteménnyel szolgált vendégeinek. Tömény, éjsza­kába fúló viták, kávé, alko­hol és dohányfüst töltötte meg a „Művermet”. Kohánnál ez a korszak már a teljes ki­kristályosodás befejezése volt. Birtokában volt minden raj­zi és szakmai fogás. Örökké kereső és kutató szellem. Az internátusi évek alatt is nagy korszakot élt. Ezt „bálvá­nyos” korszakának emlege­tik. Csodálattal szemlélte az egyiptomi művészet .monu­mentalitását, és ez a monu­mentalitás elkísérte egész életén keresztül. Az egyipto­mi hatás nem tette utánzó­vá, annak szelleméből csak erőt merített, s attól egy tel­jesen más alkotásmódot ala­kított ki. Gigászi erőt bon­takoztatott ki egy tenyérnyi papiroson is. Jellemző erre az a néhány kis illusztráció, amit Galyasi Miklós verses­kötetéhez készített. Ennek a szellemnek inspirálója Illésy Péter volt, a maga fantaszti­kumokkal zsúfolt világával. Az a tény, hogy a nagy egyiptomi kultúra mennyire fogva tartotta, ha valami nagy dolgot akart kifejezni, nem azt mondotta, hogy ko­losszális, hanem: piramidá- lis. Rengeteg dolgot lehetne még elmondani erről a kor­ról, a mindennapi élet ne­hézségeiről, de sokkal jobb, ha elnyeli azokat a feledés. Örömmel töltött el a ki­tüntetése a Kossuth-díjjal, de aznap este már elszomo­rodtam, amikor a rádió be­jelentette, hogy nem vehet részt a fészekbeli fogadá­son, mert beteg. Napokkal később tudtam meg a tragi­kus hírt. Rövid idővel a ha­lála előtt találkoztam vele, hitt a gyógyulásban. „Most már azt hiszem, minden rendben lesz, egy kilót híz­tam, sok szalonnát és hagy­mát eszem” — mondta. Az egész találkozás csak néhány percig tartott, a Baj­za utcai földalatti megálló­nál. Én már tudtam, amit ő lehet, hogy csak sejtett, még­is bízott rendületlenül. Ez a kép maradt meg bennem, mely lezárt egy korszakot a Nádráné eperfájától a Baj­za utcai földalatti megálló­jáig. Olyankor, ha egyszer-egy­szer hazalátogatok és végig­nézek a Nagyváradi úton, és megcsillan az esti napfény a temető gránitoszlopán, eszembe jut az elpihent ba­rát, a magyar művészet nyo­morúságtól csaknem haláláig kísért vándora. Lajos Ferenc A fénykép 1927-ből: az álló sor bal szélén Kohán György, mellette Varga Béla, Nóti, Tamkó Sirató Károly, Hintz Gyula, ülnek balról jobbra: Kapusi, Szathmáry és Illésy Péter

Next

/
Thumbnails
Contents