Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
1979. július 22., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kohán Györgyre emlékezve Az urasági kovács fiának útja a Kossuth-dfjig Sarusi Mihály versei: Lobban égni akarok mert csak égni tudok benzinnel leöntöm magam szerelemben fürdetem amúgy is vad szivem lebegek, lobogok, robbanok égek! égtem eddig is vártam eddig is hogy majd holnap! hogy majd eztán netán ellobbanok vagy égek tovább! míg egy csöpp tűzre való vérem van amíg égni érdemes amíg égnem lehet amíg égni tudok de most még égek! hát most szeress és gyere, ne várj merthát te is meddig lehetsz amíg engem szeretsz amíg együtt vágytunk lobbanjunk lángra! nézd, milyen forró a mellem ha szeretsz Meztelen dal énrám egyetlen ékszer kell te picike rádlehelek s hogy csillogsz tőle tőlem Szente Béla Magunk karámja Csökönyös csikók rontanak így a karám vasba vert oldalának, s fejük mikor falhoz csapódik, nyakukon nagyot csörren a bánat. túl, a szilaj vágtákra termett puszták, s túl mindaz, mit izmainkban, szép ívű szügyühkben, farunkban ott hordunk, hogy nem tűrjük a nyerget! tajtékban fürdünk így is, úgy is, mégsem mindegy, hogy kívül vagy belül, itt a karám oldalába töröljük lucskos bőrünk, de amott a Napba! széllel bekerítve, igazunk hátunkra terítve, új mosolyban ' erősen, dacot igazítunk kecses, még töretlen járásunkra. Az emberről, a barátról kívánok szólni. Szeretném egynémely oldalát megmutatni. Felötlik bennem egy kérdés, vajon ki ismeri, vagy ismerte Kohánt, úgy, ahogyan őt ismerni kellene? Nemhogy az ország nem ismeri, de mindig az volt az érzésem, hogy még a saját családja sem. Magam is erre keresek választ. De honnan? Vallatom az elmúlt fél évszázadot. Keresem az időben az embert és benne a művészt. Hámozgatom 'az idő almáját, hogy a teremtő maghoz jussak. Minden ember egyformán születik, csak a születés után válik az élet játékszerévé, ki-ki a saját végzete szerint. Kohán gyermekkora sem volt rózsalevéllel kipámázva, és ez a késői megbecsülést is beleszámítva, csaknem egész életén keresztül kísérte. A gyulavári -urasági kovács elsőszülöttje alig tanult meg beszélni, amikor kitört az első világháború. Akkor ezt nem érezte, a háború lélekrokkantó nyomorúsága azonban elkísérte egész életén keresztül. 1922-ben ismerkedtem meg vele. özv. Nádráné — nagynénje — eperfáján lakmá- roztam (tőszomszédunk volt), amikor Kohán meglátogatta. Lemásztam a fáról és összeismerkedtünk. E találkozás nem váltott ki egyikünkből sem különös vonzódást. Teltek a hónapok és az évek, egyszer-egyszer összetalálkoztunk. Szegény emberek gyerekei örültek, ha polgári iskolába járhattak, én később kerültem oda. Sokszor hallottam, hogy Gyurka szépen fest. Magam is vonzódtam a festegetés felé. 1924- ben Gyulán a „Faluszövetség” kiállítást rendezett, és egy képét kiállították. A képre nem emlékezem. Megvallom őszintén, hogy egy nagyon fura készülék, tele tekerccsel és mindenféle izgató szerkentyűvel jobban lekötötte a figyelmemet. Azt a csodálatos masinát úgy hívták: rádió. Ez volt az első találkozása a városnak és magamnak is a rádióval. Sercegett, krákogott, sípolt és minden létező zajt préselt ki a doboz tetejére állított tölcséren keresztül. A kiállítás befejeződött, Kohán tovább festett rendületlenül. Később nevelőapám, aki kerékgyártó volt, egyes munkákra összetársult az öreg Kohán mesterrel. Így a találkozásaink is sűrűbbek lettek, csaknem naponta láttuk egymást. Akkor már a Munkácsy utcai nádfedeles házban laktak. Ott volt a kovácsműhely is. A nyurga gyereket a tanulás mellett a műhelyben is befogták. Nem egyszer tanúja voltam, amikor az apa maga mellé rendelte, és a fújtatót húzgálta. Segéd nem volt, és így Gyurka fogta meg a nagykalapácsot, és vert rá a „hiccelő” vasra. 1924-ben megalakult a „Gyulai Közművelődési Egyesület”, fő mozgatója Szilágyi László rendőrfőtanácsos volt. ö figyelt fel a tehetséges emberkére, és később az ösztöndíj megszerzésében is nagy szerepe volt. Ekkor már művészeti egyesülete is volt a megyének, amit József Dezső alapított 1922-ben, a Békés megyei Képzőművészeti és Iparművészeti Társulat. Ugyanez év karácsonyán rendezte meg első tárlatát a megyeháza épületében. József Dezső rajztanár volt, tele lángoló lelkesedéssel. Ez a nagy lelkesedés és akarás döntően befolyásolta Kohán művészi pályafutását. Megtanította azokra az elemi ismeretekre, amelyek a művészi kiinduláshoz okvetlenül szükségesek. Nem utolsósorban szerepe volt abban is, hogy a család, bár keserű szájízzel, de hozzájárult a továbbtanuláshoz. József Dezső beszélt a szülőkkel. Ez volt az az idő, amikor az apa rádöbbent, hogy nem ismeri a saját gyerekét. Nemcsak a leendő segítőtársat veszíti el, de nem tudta felfogni, hogyan választhat olyan pályát, amiből megélni nem lehet? Ez a felfogás nemcsak az egyszerű Kohán mester életfilozófiája volt, hanem a középosztály nagy része is azt vallotta: szép a művészet, de okvetlenül meg kell húzódjon mellette legalább egy kis rajztanári diploma. Egy biztos kenyér. Társadalmi állás szempontjából a pincért, a színészt, a festőt és az utcalányt szinte egy kategóriába sorolták. Már a pesti út előtt kialakult körülötte egy kis művészi kör, aminek Szilágyi Pista volt a hangadója. Akadémiát járt festő volt, csupa ideg és csupa elevenség. Velük tartott Bíró György, aki amatőr művészként csodálatosan szép akvarelleket festett. Mindannyiuk nesztora József Dezső volt. A pesti élet felváltva albérlet és a Liliom utcai in- ternátus között bonyolódott. Üj emberek és új arcok. A főiskolán Glatz mester növendéke volt. Nehezen bírta a fegyelmet és már az elején bizonyos volt benne, hogy az akadémia nem az ő irányvonala. Az internátusbán megismerkedett számtalan emberrel. Legnagyobb nyeresége Illésy Péter volt, aki sok tanáccsal látta el. Előttem nem egy esetben később is kijelentette, hogy sokat köszönhet Illésynek. 1926-ban az internátus lakója volt. Fejét kopaszra nyí- ratta és görbebotot hordott, mint az érettségiző diákok. Ekkor már két nagyszerű barát: Szathmáry Sándor és Nóti András egyengette szellemi fejlődését. A pozitívabb Szathmáry volt, a tagadás szellemét Nóti képviselte. Ennek emlékeként Kohán néni még élete utolsó éveiben is azt mondotta, hogy Nóti volt Gyurka rossz szelleme. Ennek ellenére le kell szögeznem, hogy Nóti minden rossz tulajdonsága mellett is kitartó barát és művelt ember volt. Igen járatos a zeneismeretekben és egy kicsit hegedült is. Rengeteget olvasott. Erősen rövidlátó és fényre érzékeny szemével akaratlanul is gu- nyoros tekintetű. Egy korabeli fotón, amit Szathmáry készített 1927-ben, együtt látható Kohán — természetesen már hosszú hajjal —, Varga Bélával, Nótival, Tamkó Sirató Károllyal, Ka- pusy Gyurkával, Szathmáry- val, Hintz Gyulával és Illésy Péterrel. Jómagam 1928-ban kerültem viszontagságos körülmények között az internátus 5 pengős falai közé. öt pengőt kellett fizetni havonta. Először äz I. emeleti, gyulai szobába, majd amikor megtudták, hogy művészi pályán kívánom tengetni életem, felrakta!; a Hodályba. Néha lidérces álmaimban, ha megjelenik e korszak, még ma is lúdbőrös lesz a hátam. Hatszor nyolc méteres átjárószoba, szimpla ajtó és egy ablak az udvar felé. Vaságyak, szakadozott matracok, lógott belőlük az afrik. És erősen „kidomborodott” az akkori Budapest egyik szomorú nevezetessége: a poloska. Én általában kéthetenként kaptam csomagot, de szüleim mit is küldhették mást, mint szalonnát. Egy idő múltán, ha e bűvös eledel nevét valaki kiejtette, összerázkódtam. A lakók nagy része semmit sem kapott otthonról. Abban az időben két évet laktam együtt Kohánnal, de egyetlen esetben sem láttam, hogy csomagot kapott volna. Beköltözésem után két hónappal jelent meg Kohán és Nóti egyszerre, ki tudja hányadszor lettek a Hodály lakói. Kettőnek nem volt egy fél koffer ruhája. Kohánon akkor már túladott a főiskola, ahogy ő-mondotta, még a festőállványt is utánadobták. Az egész napját Nótival töltötte, hogy hol, azt nehéz lenne megállapítani. Egy programpont azonos volt mindennap. Nóti Károly, az akkor már divatos kabarészerző, napi 1 pengő támogatást adott becsének. Ez volt a létalapja. Kohán Dé- muszéktól kapott ingyen ebédet, és oda bekönyörögte Nó- tit is. Gyalog mentek a Nyugatiig, lehetőleg késő délután, hogy ezzel megoldják a vacsorát. Ez a szolgáltatás később elmaradt a nagy távolság miatt. A IX. kerületi elöljáróság felmérte az in- temátus lakóinak anyagi helyzetét, és segítségükre sietett. Ingyen ebédjegyet utalt ki, küldött néhány tej- és ló- kolbászutalványt. Amikor lehetett, havonta egyszer 5 pengő is ütötte a markukat. Nóti büszke volt, ő nem vette igénybe. Kohán igen. Itt kell megemlíteni Wéber Miklósnak a szociális osztály vezetőjének, a nagy műbarátnak szerető támogatását azokkal szemben, akik a művészet vizein fulladoztak. Felszabadulásunk után részt vett a művészeti élet újjászervezésében, de a személyi kultusz őt is elseperte. Ilyen körülmények között erősödött és formálódott egyéniséggé Kohán. Egyszeregyszer hazament, de ezekről az időkről csak szórványos emlékeim vannak. Akkor találkoztunk, ha én is hazamentem Gyulára. 1931-ben Dárczy Ferenc háznagy, aki 10 évig volt első féléves orvostanhallgató, beiratkozott jogásznak, és mindenkit kirakott az intemátusból, aki nem volt beiratkozva. így kerültünk bele a nagyvilágba. Kohán gyulai tartózkodása az állandó fejlődés jeleit mutatta. Zenei ismereteit éveken keresztül Kowalszky Róbert egyengette. Szoros barátság fűződött a két ember között a nagy korkülönbség ellenére. Kowalszky a Munkás Dalkör és a szimfonikus zenekar karnagya volt, és Kohán a művészet megszállottja. Csak a pénz kerülte messzire. Pár pengőért szórta szét apró remekműveit. A családi feszültség és az a bánásmód, ahogyan a gyulai t ürokraták viselkedtek vele szemben, élükön Szentes főjegyzővel, elűzte Gyuláról, i Oj fészket keresett, és ez Hódmezővásárhely lett. A vásárhelyi környezet, új barátokkal, sokkal többet nyújtott neki, mint a gyulai. Ott pezsgő élet volt. A nagy alkotó elődök: Tornyai, Endre Béla már megteremtették az alapot az utódoknak is. Bár erősen uralkodott a szemlélet: a „mi kutyánk fia”, ennek ellenére mindkettőnket befogadtak, és magam is majdnem egy évet töltöttem a város szerető falai között. A Galyasi-féle „Műveremben” nagy volt a művészeti mozgás. A ház gazdája, Galyasi Miklós költő édesanyja egy jómenetelű pékség tulajdonosa, feketével és péksüteménnyel szolgált vendégeinek. Tömény, éjszakába fúló viták, kávé, alkohol és dohányfüst töltötte meg a „Művermet”. Kohánnál ez a korszak már a teljes kikristályosodás befejezése volt. Birtokában volt minden rajzi és szakmai fogás. Örökké kereső és kutató szellem. Az internátusi évek alatt is nagy korszakot élt. Ezt „bálványos” korszakának emlegetik. Csodálattal szemlélte az egyiptomi művészet .monumentalitását, és ez a monumentalitás elkísérte egész életén keresztül. Az egyiptomi hatás nem tette utánzóvá, annak szelleméből csak erőt merített, s attól egy teljesen más alkotásmódot alakított ki. Gigászi erőt bontakoztatott ki egy tenyérnyi papiroson is. Jellemző erre az a néhány kis illusztráció, amit Galyasi Miklós verseskötetéhez készített. Ennek a szellemnek inspirálója Illésy Péter volt, a maga fantasztikumokkal zsúfolt világával. Az a tény, hogy a nagy egyiptomi kultúra mennyire fogva tartotta, ha valami nagy dolgot akart kifejezni, nem azt mondotta, hogy kolosszális, hanem: piramidá- lis. Rengeteg dolgot lehetne még elmondani erről a korról, a mindennapi élet nehézségeiről, de sokkal jobb, ha elnyeli azokat a feledés. Örömmel töltött el a kitüntetése a Kossuth-díjjal, de aznap este már elszomorodtam, amikor a rádió bejelentette, hogy nem vehet részt a fészekbeli fogadáson, mert beteg. Napokkal később tudtam meg a tragikus hírt. Rövid idővel a halála előtt találkoztam vele, hitt a gyógyulásban. „Most már azt hiszem, minden rendben lesz, egy kilót híztam, sok szalonnát és hagymát eszem” — mondta. Az egész találkozás csak néhány percig tartott, a Bajza utcai földalatti megállónál. Én már tudtam, amit ő lehet, hogy csak sejtett, mégis bízott rendületlenül. Ez a kép maradt meg bennem, mely lezárt egy korszakot a Nádráné eperfájától a Bajza utcai földalatti megállójáig. Olyankor, ha egyszer-egyszer hazalátogatok és végignézek a Nagyváradi úton, és megcsillan az esti napfény a temető gránitoszlopán, eszembe jut az elpihent barát, a magyar művészet nyomorúságtól csaknem haláláig kísért vándora. Lajos Ferenc A fénykép 1927-ből: az álló sor bal szélén Kohán György, mellette Varga Béla, Nóti, Tamkó Sirató Károly, Hintz Gyula, ülnek balról jobbra: Kapusi, Szathmáry és Illésy Péter