Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
NÉPÚJSÁG 1979. július 8., vasárnap Pálinkás Lajos: Gergő Akkor még szegény megboldogult Hegedűs Matyi parancsolt Sarkadremetén. Igazgatónak igencsak kemény volt — de mivel a hegy levét módfelett szerette — remek cimborának ismertük. Mikor aztán valami alattomos kór elrágta az élete gyökerét, elgyászoltuk becsülettel. No, de akkor még szó sem volt erről. Széles jókedvében egyszer, úgy augusztus közepén, egy közös elhajlásunk alkalmával, átfogta a vállamat. — Te, Endre! Volna kedved kacsázni egyet Ugrán? Biharugrán! És ezt csak úgy kérdezi, mintha csak a hogylétem felől érdeklődne! — Matyikám! Hogy kérdezhetsz ilyet? Tudod jól, hogy az iszlámot is magamra veszem egy kacsázásért! Hát még Ugrán! így aztán két pohár között kaptam Matyitől két napot, és két éjszakát a begé- csi nádban. Üjabb két pohár között kikönyörögtem, hogy Jancsit is magammal vihes- sem. Ezt is helybenhagyta. — Kiss Gergőt keressétek! Setét Kiss Gergőt! így mindenki ismeri. Kinn lakik Fancsikapusztán. Majd ő eligazít benneteket! Ott hallottam róla először. Egész nap készülődtünk az indulásra. Akkor még egy böhöm nagy oldalkocsis BMW-m volt. Alig múlt el éjfél, bepakoltunk. Jancsi mögém, a holmi, puskák az oldalkocsiba, Csitri, a kutyám, meg az egésznek a tetejére. Hajnali kettőkor már Fancsikapusztán voltunk. Szusszant egyet-kettőt a motor és megállt. A házból egy álmos női hang érdeklődött, hogy kit keresünk. — Gergőt! Kiss Gergőt! — Még nem jött haza! Kerüljenek beljebb! Honnan jöttek? Kérdésre kérdés, mi meg szépen elmagyaráztunk mindent sorjában. Közben tej, túró, tejföl, meg foszlós kenyér is került az asztalra. Gergő azonban nem jött. A pirkadással egyre idegesebbek lettünk. Már kinn kellene lennünk, mert indul a hajnali húzás! Gergő meg sehol. Mit szaporítsam a szót, reggel kilencre megjött. Egyenesen tartotta magát, mint aki karót nyelt, mert ha meghajlik, hát kilöttyen belőle a pálinka. De teljes egészében tudomásul vette a világot, sőt beszélni, még gondolkodni is tudott! Elszállásolt bennünket a vadászházban. Jancsival nekifogtunk ebédet főzni. Gergő közben kifaggatott bennünket. Honnan? Hová? Miért? Hármasban elköltöttük az ebédet. Ebéd Után Gergő kijelentette, hogy most pedig berúgjuk azt a motort, és bemegyünk Zsadányba! Kora délután volt még, és bár szívesen szundítottunk volna egyet az esti húzásig, hát berúgtuk a motort, és irány Zsadány! Csitri maradt házőrzőnek. Zsadányban pedig Gergő elkalauzolt bennünket a kocsmáig. Ott leszállt és bement. Mi meg választhattunk, megvárjuk-e kinn, vagy bemegyünk? Bementünk. Én nem ihattam a motor végett. Gergő meg Jancsi nekifogtak. Egy óra múlya már az utolsó ítélet harsonái sem tudták volna kiszólítani őket a vegyespálinka mellől. Este tízkor, mikor a kocs- máros kijelentette, hogy „Záróra!”, Gergő felállt az asztal mellől. Jancsi nem. Úgy kellett kivonszolni a motorig. Gergő meg is jegyezte; — Amúgy nagyon rendes gyerek, csak egy kicsit gyengécske! Azt mondanom sem kell, hogy este tízig Gergő mindkettőnkkel pertu lett. Úgy szerettük egymást, hogy az már mese. Vadászatról azonban szó sem esett. Sötét este tettem le a háza előtt. — Reggel kinézek hozzátok! Aztán kacsázunk egyet! Azt most nem mondom el, miket gondoltam róla. A nagybeteg Jancsival hazahajtottam a vadászházba. Végigfektettem a priccsen, felhúztam az órát csörgőre, aztán én is magamra húztam a pokrócot. Elhatároztam, ha jön Gergő, ha nem — reggel kimegyek. Ki is mentem. Egyedül, mert Jancsiba nem lehetett életet verni. Nem is lőttem semmit. A begécsi nádat ellepték a kacsák, de olyan magasan húztak, hogy csak a patront pocsékoltam. Meg aztán, bár én nem ittam abból a méregerős pálinkából, kialvatlan voltam. Visszamentem hát, és ledőltem aludni. Délelőtt tíz óra után megérkezett Gergő. Felrázott bennünket. — Na, volt valami reggel? — Volt. Reggel még tele volt az övem patronnal! — Esett is? — Azt nem. Magasan húztak. Hitetlenkedve csóválta a fejét, de nem fűzött kommentárt a dolgokhoz. Jancsi is éledezni kezdett. Nekiláttunk a reggelinek. Paradicsom, paprika, kenyér, szalonna. Meg tiszta víz, demizsonban. Azt majdnem mind Jancsi itta meg. Mikor végeztünk, Gergő be- csattintotta a bicskáját, és megkérdezte: — Mehetünk? — Hová? — néztünk rá csodálkozva. — Kacsázni! — mondta a világ legtermészetesebb hangján. Fényes délben, augusztusi verőfényben! Hogy ennek mi jut eszébe! De azért ráálltunk. Néhány lépésre a ház mögött már ott locsogott a begécsi víz. Gergő előhalászott egy csónakot a limbusból, és beleparancsolt bennünket. Hosszú csáklyával tolta előre a csónakot a töretlen nádban. Itt-ott gémek röpültek fel előttünk, sirályak kavarogtak a magasban. Jó negyedórás nádSzitás Erzsébet: Virágok törés után néhány szobányi tiszta vízre siklott a csónak. — Szállj ki! — szólt rám, a kutya is maradjon! — Vizes leszek — ellenkeztem — Milyen mély a víz? — Kacsázni jöttél, nem? — kérdezett vissza. Hát kiszálltam. Csitrit is kicsaltam. Combig érő vízben álldogáltam. Csitri első lábaival a töltényövembe, hátsókkal a csizmám szárába kapaszkodott. —■ Majd ide szállnak be! — mondta még Gergő és továbbhajtotta a csónakot. Még egy negyedórát ácso- rogtam tétlenül. Csitri, ha megunta a kapaszkodást, úszott egyet-egyet. Aztán váratlanul megindultak a kacsák. Mintha a nád valamennyi kacsája erre a kis vízre akart volna beszállni. Szólt a puska szorgalmasan, alig győztem töltögetni. Hamarosan kifogyott a patron az övemből. Még egyszer teleraktam. Melegre lőttem a csöveket. Volt, hogy csak duplára esett egy, néha dubléra is bukfencet hánytak a kacsák. Csitri lihegve hordta őket. Az első tízet aggatóra vettem, de több nem fért rá. A kutya meg csak hordta őket. Körülöttem a vízen ringott a rengeteg réce. Csitri néha kimerültén kapaszkodott az övembe. Aztán hirtelen megállt a húzás. Az, aggatón levő tíz mellett még huszonhat kacsát ringatott a víz. Boldogan szemléltem nem mindennapi zsákmányomat. Újabb negyedóra múlva, előzetes nádcsörtetés után — a nemrég tört vízi ösvényen előbukkant Gergő csónakja. Orrában Jancsi trónolt sugárzó arccal, a csónakfenék tele kacsával. Első pillantásra látom, nincs annyi, mint az enyém. Jó puskás az bizonyos, de az éjszakai elhajlás sokat kivett belőle. Gergő végigmérte a vízen himbálózó tőkéseket, az aggatón levőket, aztán üres töltényövemre pillantott. — Csak ennyi? — kérdezte aztán. Begécsi fogalmak szerint ez lehetett kevés, de én ilyen rövid idő alatt még * életemben nem lőttem eny- nyit. Meg is sértődtem. — Mi az, hogy csak eny- nyi? Harminchat darab ez! — Látom! — mondta. — Csakhogy ezt nem így kell csinálni! — Hanem? — csodálkoztam rá. Aztán, amíg berámoltuk a csónakba a zsákmányt, Gergő elmesélte az eredményes kacsavadászat módját. — Álljon be az ember kutyástól a nádba. Meg kell várni, amíg beszállnak a kacsák. Akkor kell elindítani a kutyát. Aztán mikor a felrepüléshez kinyújtózik a kacsanép, hát a vízszinten kö- •zibük durrantasz. Mikor meg a fejed magasságában vannak, még egyszer. Négyöt patronból is fogháttál volna ennyit! — magyarázta el a nádi vadászat csízióját. így esett, hogy bár Gergő elégedetlen volt, annyi rengeteg kacsát azóta sem lőttem egyetlen napon. Régi történet ez nagyon. Egy igen kedves, öreg barátomtól hallottam, egy januári kacsázás után. Azóta már én is megismertem Gergőt. Termetét már megszívta a nap, bőrét barnára cserzette a begécsi szél, őszülő haja is alaposan megritkult az elmúlt hatvan esztendő alatt. Hanem bogárfekete, huncut pillantású szemén nem fogott az idő. Ma is olyan derűvel szemléli a világot homlokába húzott kalapja alól, mint egykor, azon a régi kacsázáson tehette. Legutóbb egy szeptemberi disznóhajtáson találkoztam vele a DEFAG erdőségeiben. Míg láttam, le sem vette az öreg dupla csövűt a válláról. De taposta a bozótot egész nap emberül. Délután már sűrűn megtörölget- te gyöngyöző homlokát. Az én lábam is macskásodni kezdett, de gondoltam, megtréfálom az öreget. — Csak nem fáradt el Gergő bátyám? Felnézett a zsebkendő alól, aztán csak legyintett.^ — Nem bírom már úgy, mint régen. Az este lagziban voltam, kitartott a násznép reggelig. Valakinek mulatni is kellett. Most már fáradok ... f Bizony így van ez, Gergővel is megesett. Megöregedett. Ha két nap meg egy éjjel talpon van: elfárad ... o Szitás Erzsébet: öreg fa Katona Judit versei: Elégia Nyújtsd át kezed a takarón, fagytól félnek a (kérték. Tükrét leejti, úgy oson, az ifjúság holnap elmegy. Köszönj el tőlem este. Kinn virágok arca sápad, dér csipkéz egek bokrain s íholdkés siklik az ágnak. Elmegy holnap az ifjúság, közelebb lép az este, s gerincem széthullt gyöngyeit nem lesz, ki összeszedje. Játéktéren Grúzszemű, apró lányom énekel. És száll a hinta, leng magasra fel, rügy tény ér simítja, tágas ég és morzsaterhü bogárhad, derék. Én minden üres hintát meglökök, hogy dúdolhasson, lenghessen velük s bátor legyen. Néhány hete félt még, hisz sírt a lánc és ő is falfehéren. Most dúdolgat, hisz lombon, fényen ring át s én minden üres hintát meglökök és ámulok, hogy hintáznak a hinták. Verasztó Antal: Élet / GYERMEKKOR A ballangkórót kergető szelek egy nagy pusztában, bejárják a talpalatnyi világot IFJÚSÁG A Tavasz zöld kendője mellé piros rózsát tűz a Szerelem FELNŐTTKOR Az elmúlás receptkönyvéböl alkot maradandót, hogy egy porszemben túlélje az utolsó vacsorát ÖREGKOR Állhatatos kimerültséggel hordott terheit visszasírja VISSZAEMLÉKEZÉS Fáradt, eres kézen öreg szemek színezüst cseppje, pókhálón hintázó bánat, és öröm Tomka Mihály: Tinédzser-napló jegyzet áttetsző pipacsok álarcában karcolásmentesen jártam megeresztett lombú fák közt hajamban illatos napfény azt hittem örökké így élek ismeretlenül pirosbogyós lincomok fiaként de megnyikkant a föld és egy tintafoltos kéz felírta nevemet
