Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
o 1979. július 8., vasárnap Nyomozás egy népballada után 1975 nyarán ifjúsági táborral Zsadányban végeztünk néprajzi gyűjtőmunkát. Érdeklődésünk a történeti hagyományokra — köztük a betyárvilág emlékeire is kiterjedt. Feltűnt, hogy a-mindenütt ismert Rózsa Sándor, Bogár Imre és a környéken közismert Dobos Gábor, aztán az idevalósi Nagy István, Szabó Jóska, Szabó Laci, Kun Ferenc mellett, akiknek a viselt dolgaira is jól emlé-> keztek, (amikről Dér Endre szépírói eszközökkel, K. Nagy Lajos, a község volt református papja pedig néprajzi gyűjtéseinek átírásával maradandó emléket állítottak) sokan ismerték még a számunkra új betyámevet: Vitális Imréét. Nevéhez fűződő betyárkodásokról azonban nem sokat tudtunk meg; egyedül Kiss Gergelyné (akkor 75 éves) szolgáltatott igen értékes adatokat: „Volt egy szentmártoni betyár, Vitális Imre. Itt bujdosott Ugrán, a temetőbe meg a tavakba, ö is megölt egy kereskedőt az úton. Komiasszonyához a gyilkosság után bekopogtatott, de az meghalt. Szívrepedést kapott. A Vitális a temetőbe ment. A csősz a temetőbei egy elhanyagolt házba tüzet rakott, és elment a csendőrökhöz jelenteni, hogy Vitális a temetőbe van, ott süti a szalonnáját. A csendőrök elmentek a temetőbe, a házra sortüzet nyitottak, de Vitálist nem találták. Ezek- után vérdíjat tűztek ki a fejére... Vitális Imre egyszer hazament — mer neki is volt családja. Ütközbe elhagyta a kalapját. A csendőrök meg még jobban elkezdték keresni. A kalappal együtt elmentek VitáliSékhoz, és az édes- annyától megkérdezték, hogy a fiáé-e a kalap. A csendőrök tüzet nyitottak a házra. Vitális Imre is tüzelt, de amikor csak egy tölténye volt, avval saját magát ölte meg.” A következő nyáron — most már Körösnagyharsány- ban — nagyobb figyelmet fordítottunk a gyűjtés során Vitális Imrére, bízva abban, hogy többet megtudunk róla, és titkon abban is reménykedve, hogy talán... talán róla szóló dal vagy ballada is keletkezett, s megtaláljuk. Róla szóló emlékekben itt már nem is volt hiány, és ezek közül, hogy alakját jobban körvonalazzuk és a ha- gyományozódás formáit szemléltessük, közlünk is néhányat: „Elterjedt itt az, hogy hát egy szentmártoni Vitális nevezetű betyár garázdálkodott a környékbe. Az akkori csősz jött riasztani a falut, hogy a szőlőben a Vitális. Mikor kimentek, egy kóbori disznóra találtak ott.” (Fürj Imre) „Szentmártonba volt egy, nem is betyár volt az, hanem egy jó parasztgazda, Vitális Imre, s úgy nézett ki a dolog, hogy vadász volt ő különben, s pályáztak rá. Valami pénzrablás történt, s ráfogták, és ennek alapján ezt a Vitálist akarták a csendőrökkel lefogatni. Persze megtudta, s bujkált, s addig üldözték, míg csendőrt lőtt agyon. Rákpltötték, hogy betyár, s így azzá is vált. Hallottam azt, hogy nem volt betyár, csak ráfogták, hogy az. Ügyvédek, urak sinkófál- ták el a pénzt, oszt ráfogták Vitálisra.” (Bence Károly) „Mikor Vitális Imrét körözték, az öreg Pásztor kertészcsősz volt. Kovás puskája volt, s beleakadt egy gallyba és elsült, aztán megsértette. Az öreg azt mondta, hogy Vitális járt itt, és meglőtte.” (Fürj József) „Vitális Imre nem olyan nagy betyár volt, csak elhíresztelték róla. Lopott, és a rendőrök keresték. Megölt egy rendőrt, elvette a fegyverét, és azért féltek tőle. A nádasban bujdosott. Éjszaka azért hazajött kosztolni. Volt Szitás Erzsébet: Leányfej itt egy öreg csősz a szőlőskertben, annak is volt puskája. Egy rövid csövű, amivel ijesztgette a madarakat. Ez a puska meg volt töltve. Ment a szőlők között. Egy venyigében magakadt apuskának a ravasza és elsült, kivitte a csősznek a szemit. Szaladt osztán a községházára, hogy itt járt Vitális, és kilőtte a szemit. Akkor osztán a csendőrök keresték megint, hogy hun van Vitális. Csak addig körözték, hogy a házánál elfogták. Élelemért volt otthon. Egy csendőr oda- állt az ablakhoz, és bekiáltott, hogy adja meg magát. — Élve nem adom meg magam! — mondta a csendőröknek. És főbe is lőtte azt a csendőrt, amelyik bekiabált az ablakon. Elkezdett lövöldözni. Vagy három csendőrt agyonlőtt. Elfogyott a tölténye. Egy maradt neki, amivel magát főbe lőtte. Osztán csak nem adta meg magát élve.” (Nagy Gyula) Az eddig idézettek jól mutatják, hogy a szájhagyomány miként alakítja egy történet vagy vélt történet magvából a mozzanatot egész eseménysorrá. Tartalmában pedig az is tanulságos, hogy — még az urakat is emlegetve és a csősz figyelmetlenségét vagy képzelődését hibáztatva mintegy pártfogásukba veszik Vitális Imrét. Nagy volt aztán az örömünk, amikor egy következő „vallatott” azzal fejezte be elbeszélését, hogy „nóta is van rúla”. Igaz, hogy csak elmondani tudta és nem végig, de ezzel még jobban felcsigázott bennünket, mert sejtésünket igazolta. Nagy Gyu- láné volt ő, de nem a már számításba vett N. Gy. felesége, hanem a község másik végéről való. Most már a kutatói szorgalomhoz szerencse is szegődött, mert rövidesen újabb töredékkel gazdagodtunk Bence Lajosné jóvoltából, aki amellett, hogy a már meglelt szöveget kiegészítette, ráadásul a dallamról is meg tudta mondani, hogy az Istenem, Istenem, Én édes Istenem, Mikor lesz már nekem Szép szabad életem? nótájára énekelték. Az eredményes nyomozás .után bemutatjuk a reménykedve keresett, örömöt és gyönyörűséget nyújtó, Vitális Imre nevét dalba foglaló szép balladát: Vitális Imrének Véres a fokosa, *Nádasok vízében Tisztára se mossa. Három nap, három éj, Három sötét éjjel Bajomtól Bárándig Bujdosik az éren. A bárándi csárdás Ha látta, se látta; Vitális Imrének Tele tarisznyája. Tele tarisznyája, Jól hord a puskája, Nem fél, ha a zsandárt Százával meglátja. A békés-bihari népköltészet valóságos kis gyöngyszeme ez. Megjegyezzük vele kapcsolatosan, hogy a sok-sok betyárdal és betyárballada közül — jelenlegi ismereteink szserint — csupán egy van, mely Vitális Imre nevét említi. Ez a Kriterion kiadásában 1971-ben megjelent Balladák Könyvében található, egy Kalotaszegen gyűjtött ballada, mely így kezdődik: „Engem hívnak Vitális Imrének...” E ballada szövege azonban prozódiailag is más. s általánosan elterjedt típus, melynek első sorában név szerint való bemutatkozói között megtaláljuk Fábián Pistát, Rózsa Sándort és másokat. ’ BZ Szitás Erzsébet: Györgyi TÉKA Haulisch Lenke könyve Vaszary Jánosról Alig-alig találni a magyar művészettörténetben Vaszary Jánosnál szuggesztívebb, nagyobb hatású festőt. A huszadik századi modern magyar művészeti törekvések egyik legközvetlenebb propagálója, a korszerű látásmód és kifejezési eszközök igazának virtuóz védelmezője — művekkel, s az írott szó erejével is temperamentumos hirdetője, akiben a franciás befolyásoltság valami nő, sajátságosán érzékeny, egyedien magyar problémalátással, életérzéssel ötvöződött. „Természetes, hogy ebben az inspirativ légkörben az ifjúság művészeti, társadalmi balratartá- sa nyitott út volt” — vallja mestere pedagógiai tevékenységéről a kitűnő Hincz Gyula. Haulisch Lenke, a Magyar Nemzeti Galéria 1961-es Va- szary-kiállításának rendezője, a mester munkásságának avatott kutatója ragyogó nagymonográfiát írt Vasza- ryról. Ebben nem csupán a festő Vaszaryt állítja plasztikusan, gazdag tárgyi tudással az olvasó elé, hanem az alkalmazott művészet gyakorlóját, s a pedagógust is. Nem véletlenül. Hiszen Hincz Gyulán kívül — többek között — Fenyő A. Endre, Korniss Dezső, Vajda Lajos, Szántó Piroska, Bálint Endre, Gadányi Jenő, Anna Margit is életre szóló inspirációkat kaphatott tőle. A mester tanítványaira vonatkozóan Haulisch Lenke ily módon summázza kutatásai eredményét: „Bár Vaszary művészetében és gondolkodásában függetlenségre törekedett, e tulajdonságát nem találjuk meg a tanítványaival való kapcsolatában. Ha, mint művészre, illett is rá a wilde-i mondás, melyet egyik méltatása elé mottóul írtak: »a, bűvész, király, nem szolgálhat senkinek és nem szolgálhat ki senkit« — tanítványaival való kapcsolata szolgálat volt.” „Szolgálata” természetesen megtorlásba torkollott, a rezsim „jóvoltából”, hiszen — a tanítványok szociomontá- zsaira és nyomorfestészetére való hivatkozással — nyugdíj nélkül bocsátották el a főiskoláról, Csók Istvánnal együtt, 1932-ben. — Haulisch Lenke sok-sok eltemetett, vagy ismeretlen dokumentum feltárásával vetíti elibénk, ez az etikus, tartásos nagy művész miként jut el hetvenegy éves korában a politikai kiállásig, amikor — Bartókkal, Kodállyal, Kemstokkal, Ter- sánszky J. Jenővel, s más, nagy művészekkel együtt — aláírja a magyarországi fasizmus ellen fogalmazott, tiltakozó ívet. Haulisch Lenke könyvének — a többi között — nagy erénye, hogy a bravúros képelemzések — főként kevéssé ismert, utolsó képeinek analízise — révén érzékletesen rajzolja elénk a búcsúzkodó, az olykor re- zignációt hordozó tartalmú strandképek, a halál jelképeként felvillantott hajó mögött is az Élet legyőzhetetlenségében hivő mestert —1 „vágyát a tisztaság után, a bizonyosságot az új örömök elérhetőségében.” Izgalmas fejezetei a könyvnek a mester könyvművészeti, plakátművészeti, textil- és tárgyformáló művészeti tevékenységét felölelő, meditativ részletek. Bizonyítékául annak, hogy az igazán nagy művész nem rös- telli a társadalom köznapi, „praktikus” igényeinek kielégítését sem. Ezzel is egyre teljesebben volt képes átfogni Vaszary az Élet egészét. .. A pompás kiállítású monográfiát 48 színes és 231 fekete-fehér reprodukció egészíti ki, a szívet-lelket gyönyörködtető képek a művészi ővrt varázsolják plasztikussá, s a műtörténész fejtegetéseit, friss és új konklúzióit húzzák alá — igen érzékletesen, s szellemesen. Dér Endre Hunya Márta versei: Mintha Mintha nem is lennél, csak egy kitalált alak, több dimenzió közöttünk, mint bilincsverő idő és románkori falak. Mintha csak szédült, visszatérő álam vagy réglátott halvány krétarajz volnál. Lehet, hogy megkereslek? Rég bántottál már... régen bántottalak. Bánat Szívemre ordas, fekete madár ült, karmával forgatva álmom. Torkomban feszülő hárfa-húr hallgat, szememből kíséri könnyes dobütés. E. Szabó Ernő: Ellenpont éhes vagyok, fázom. „vedd le szememről a pénzt" ébressz, kedvesem hutádból adj innom hószín iködökbe burkolódzom; fejemet a magány fátyolfelhőivel ékítem, rejtsd kendődbe arcod H. M. elutaztam, ne keress! KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Vitális Imrének véres a fokosa...
