Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
1979. július 8., vasárnap o igiaam-fiTcl SZÜLŐFÖLDÜNK Mai nagvar társadalom Lázár István: Újfajta honfoglalás Életmotivamok Hogy szeretem-e Földvárt? Itt születtem 76 évvel ezelőtt. Van nekem .becsületes szakmám, hentes és mészáros volt az apám, tőle örököltem a mesterséget, öt elvitte az első világháború, én meg majdnem a másodikban maradtam ott. Harminc kilót se nyomtam, amikor hazajöttem, még most is annak a betege vagyok. De sokszor mondtam magamban: na, Varga Mihály, tedd össze a kezed, ■hogy megmaradtál. Most itt éldegélek ebben a régi paraszt- házban, az emlékeimmel. Ha a lámpára, a kemencére nézek, az anyámra gondolok. A kovász fanyar illatára, az új kenyérre, amely fehéren, foszlósán virított a kezében. A lábamnál, a dunna alatt kelt a tészta hajnalonként. Mennyire hiányzott a férfikéz, sírtunk mindketten, amikor a jámbor állatokat letaglóztuk az udvaron. Egyedül vagyok, feleség és gyerekek nélkül. A konyhában töltöm a napjaimat. Nincs szükségem erre a nagy szobára, tulajdonképpen kamrának használom. Nem nézek a tükörbe, minek. Délceg legény úgysem lesz már belőlem. A fiók tele van gyógyszerekkel. Volt nekem négy hold földem is, meg gyönyörű két lovam, fényes szerszámokkal. Nyugodtabban éltünk valamikor. A zaj, a rohanás, az idegeskedés összeférhetetlenné teszi az embereket. Nekem már mindegy. Néha megállók az öreg Kossuth képe előtt és különös érzés fog el: vajon meddig élek... —seres— Falvak, unokák, üdülök A kérdéskört, amely némelyek előtt már korábban sem volt ismeretlen, néhány éve a baranyai Gyűrűfű sorsa drámai erővel véste az ország köztudatába. Persze, nem volt teljesen indokolatlan a vita, hogy valójában okunk van-e bánkódni, ha a mostoha vidékek apró falvai elsorvadnak. Hiszen ezekben nehéz, sivár volt az élet, mert a termőföld gyönge, a közlekedés rossz — ami a turistának, az alkalmi látogatónak szép, idilli, csalogató, nem rabság, nyomorúság-e az az őshonosnak? Igen ám, csakhogy közben elvileg szintén elsorvadónak-elsorvasztandónak ítélt falvak arculata sajátos kettősséget kezdett mutatni. Én elsősorban Zemplénben figyeltem föl erre. Mások máshol észlelték: az az élénk építkezés, szépítkezés, amely túlnyomóan a nem a legszebb és legcélszerűbb, sátortetős házakkal és gangosrangos kerítésekkel ugyan, de átformálja falvaink százait szerte az országban, ott is folyik, ahol különben a lakosság létszáma csökken. Olyan falvacskákban, amelyekben a fiatalok közül kevés marad meg, az a kevés viszont építkezik, és az idősek is még nekilátnak, alapoktól újjáépítik házukat. Néhol az egyik telken roskad össze a lakatlan, ajtó-ablaktalan épület, a másikon épül az új; az egyik belső utca már szinte nép- telen, a másik, kint a falu szélén pár éve született és egyre gyarapszik ... Ugyanekkor figyeltünk föl mindjobban arra is, hogy a Balaton és a Duna-kanyar, meg a nagyvárosokhoz közeli, legszebb üdülőterületek már-már tűrhetetlenül túlzsúfolódnak, a hétvégi telkek-házak zónája nem terül szét eléggé. Olykor a túlzsúfoltaktól tíz-húsz kilométernyire, hasonlóan kedvező környezetben, kihasználatlan területek sorvadoz- nak, föltámadásra, újjászületésre várnak. Igaz, a Balaton-felvidéket már fölfedezték, ugyancsak betelepül üdülőkkel a Börzsöny néhány, a Dunára nyíló völgye, hegyoldala, s a zsámbéki medence, vagy a Pilis—Gerecse határvidék nemrég még a főváros tő- szomszédságában is ismeretlenül megbúvó faluja köszönthette — ha ugyan örült nekik — első nyaraló-telepeseit stb., és a Cserhátban Hollókő vagy a Vértesben Vérteskozma, távolabb pedig Velem vagy az őrség egyik-másik kis települése kiemelkedő példájává lett annak, amit a csúnya szakzsargon úgy nevez, hogy a „falvak üdülési célú hasznosítása.” Mindez azonban még korántsem vált olyan mértékűvé, amit lehetőségeink és szükségleteink egyaránt diktálnának. Furcsa ellentmondások mutatkoznak itt. Felépíti az apa a házat, amely talán nagyobb, mint amennyit ma az építési szabályzat megenged — és gyermeke inkább albérletben szorong. Nem holmi nagyvárosimádattal teszi ezt — bárha sok a szubjektív tényező is elhatározása mögött — sok a városi életről táplált illúzió. Elhatározását alapjában a gazdaságitársadalmi helyzet szabja meg: a túlzottan központosított iparosodás és a városi lét, életforma magasabb presztízse. Am objektív és szubjektív indítékok ide vagy oda — ha netán meghalnak az „ősök” odahaza és a családi otthon idegen kézre jut, az unoka majdnem biztos, hogy számon kéri majd. Ahol pedig nem építkeznek, hanem kiköltözvén, hagyták összeomolni a régi házat, ott azért tesz szemrehányást, hogy nem lehetett volna megmenteni? A ma mind ritkább, mind becsesebb népi használati tárgyakkal is lezajlott ugyanez: akik még használták a sulykolót, a rokkát a szenes vasalót, a mázas köcsögöt, a hutaüveg-kancsót, poharat, utóbb hasznát már nem vehetvén, értéktelenként dobták el vagy tették — szerencsére — a padlászugba. Most kincsként keresik. A falvakkal, az épületekkel, a telkekkel még furcsább ez, hiszen nemzeti vagyon vész el velük, ha parlaggá-rommá zül- lenek — holott egy-két nemzedék múlva vagy kedvezőbb esetben már ma is új módoztú használatuk, már nem a munka, hanem a pihenés helyeként becsüket akár meg is sokszorozhatja. És ez korántsem csak a„ hegyvidéki apró falvakra korlátozódik. Nagyon sok szőlóvidéki présház, alföldi tanya hasonló újjászületése képzelhető el, volna hasznos. Főként ott, ahol nem boldogul a nagyüzem, s kis parcelláikat — meredek szőlőt, homokföldön tanyát — odahagyják a régi gazdák. Már nemcsak elszánt remeték, különc művészek, világtól megcsömörlött, bús értelmiségiek kis szektája az, amely nem ragaszkodik a felkapott üdülőhelyekhez, sőt ezektől menekül, s valahol egy hegy- vagy dombvidéki „prérin” a sívó homokot éppen csak megkötő nyárfák, akácok alatt magához idomít egy-egy régi portát. Terjed — és főként terjedne — ez az újmódú honfoglalás. Mi szól ellene? Néhol a józan közérdek. Igen, lehetnek helyek, ahol a nagy mértékű termőtalajon gazdaságos táblák egybeszántását gátolják a régi tanyák, s ha ezekből elmegy, akinek a földművelés, állattal bajlódás megélhetése, élethivatása volt, akkor a nagyobb közösség érdeke azt kívánja, hogy drótkötéllel rántsák össze, simítóval terítsék szét a vályogfalakat, s a példabeszédben só helyett műtrágyával vessék be helyüket. Máshol előfordulhat, hogy néhány, évente pár hétre leköltöző üdülő kedvéért nem lehet fenntartani a közszolgáltatások minimumát sem; lehetnek tehát hegyvidéki szórványok, pici falvak, amelyek valóban életképtelenek. Üj rendelkezéseink azonban nemcsak e helyeken szegülnek túl mereven szembe, hogy a víkendforrada- lomnak ezek a vadnak korántsem mindig minősíthető hajtásai egészségesen búrj ónozhassanak. Aki még nemrég vett tanyát, lelke rajta. Most csak az vehet, aki nem hétvégekre veszi, hanem „öröklakásul”. Ez túl szigorú szabály. Meg kellene nézni azt is, hol az a tanya. S a terület egyébként, ha gondozására nem akad puszta hobbiból vállalkozó, hasznosítható lesz-e bármire — vagy benövi a tarack? Ott pedig, ami nem kijelölt üdülőövezet, nem vehet házat az magának, akinek máshol lakóingatlana van. Akkor sem, ha a megvásárolni kívánt ház előbb ugyan lakásul szolgált, ám utóbb lakó, gondozó, hasznosító híján összeomlik. Nem lehet az üdülőövezet fogalmát kiterjeszteni? Akkor azon az alapon lehetne fölmentést adni a különben jogos ingatlanszerzési korlátozások alól, hogy ahol nincsen helyi vevő házra-lakásra, ott az legyen üdülővé átminősíthető. Vercors, a híres, magyar származású francia író az év jelentős részében egy malomban él, amely az illegalitásban, az ellenállás idején rejtekhelye volt. Képzelhető, hogy az nincsen túl forgalmas helyen. Ám az ő esete csak ennyiben különleges: sajátos emlék is fűzi ahhoz a falusi épülethez, melyet azután modern élete számára átalakított. Különben számos országban ezer és tízezer hasonló falusi nyaraló keletkezett ott, ahonnan a parasztlakosság elvándorolt. S világszerte természetes visszahatás a városok mértéktelen elburjánzására a visszaáramlás a tágasabb, zöldebb, levegősebb falusi környezetbe-; ha olyan a közlekedés és a távolság, akkor állandó lakhelyet, másként hétvégi, s vakációs tanyát teremtve ott. Ám ha a régi vidéket ott is, ahol alkalmas ilyen megújulásra — bár ma nem nyújt kellő megélhetést és kényelmet — hanyatlani hagyjuk és gátoljuk spontán korszerűsödését, akkor holnap drágábban kell majd megfizetnünk azt, ami ma még kellő gonddal olcsón átmenthető. Átmeneti idő a mostani: ami ma nem kell, holnap még majd kellene ... Épületfalakat omlani, ros- kadni tetőket, kutakat betömni, termő gyümölcsfák gyökerét szakítani lehet szükségszerű, sőt üdvös emitt, de bűn amott. Unokáink is látni fogják mondjuk — hol büszkén, hol bizony szorongva, aggódva! — arról, amit most építünk. Unokáink látni fogják-e legszebb kis falvaink némelyikét? Éppen őmi- attuk költözünk ki belőlük? Nem biztos, hogy e döntésünkkel utóbb egyet fognak érteni. Fotó: Martin Gábor
