Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
1979. július 1., vasárnap Kldm-fíTd O Építőtábor 79 Vasi lányok Mezőkovácsházán Ügy tüzel a nap, mintha elevenen akarna megégetni mindent. A földeken, ahol egyetlen fa sem borít áldásos árnyékot a fejekre, fürge kezekkel dolgoznak a Vas megyei lányok. Vetőmagborsót idegenéinek. Ki térden, ki guggolva, ki kétrét hajolva tépi a töveket a száraz tarlóból. Errefelé a gép nem tudná kiszedni a magot, nagy szükség van a kétkezi munkára. — Ügy szép a lány, ha piszkos! — kurjant egyet a hajladozók között Pusztai Mária táborvezető. Ha ez igaz, Magyarország legszebb lányait itt lehetne csokorba kötni! Valódi épí- tőtáboros eleganciájukat (gumicsizma, melegítő alsó, munkaköpeny, esetleg tenyérnyi bikini) elfedi a földről felszálló porréteg. JEgy barna szemű, csibész mo- solyú kislány végigsimítja arcán a kezét, ahogy felnéz, látjuk,, vastag csíkot húzott az izzadtságcseppek, s a kiszáradt föld keverékéből. Harsány nevetés jutalmazza a produkciót. Reggel 6 óta dolgoznak a lányok, most pedig mindjárt dél van. Karjuk, lábuk fáradt, de a szájuk az nem: — Tökfőzeléket akarunk ebédre! Kőszeg—Sárvár 1:1 Az ebéd rendben is lenne, de nem tök, hanem csirke, s nem főzelék, hanem sült hús rizzsel. Leves helyett gyümölcslé. Hogy örülnének a mamák, ha távolba látó szemmel élvezhetnék csemetéik falási szertartását. Szelnek, vágnak, rágnak, nyelnek, kortyolnak a lányok. Éhesek. Délután 1-től csendes pihenő a bentmara- dóknak, szabadprogram a csatangolóknak, ekkor jut idő a beszélgetésre is. Mosolyognak, mikor ideérke- zésükre emlékeznek: — Isteni volt az út vonaton Kőszegtől Kovácsházáig! Az állomáson kint várt bennünket az egész falu fiatalsága. Marika, a táborvezető elégedett a lányokkal, s a munkaadó Űj Alkotmány Tsz segítségével is: — Általában a táborélet kezdete nehéz az első turnusnál, de itt már a harmadik napon simán mentek a dolgok. Bármit kérünk, megkapjuk a szövetkezettől, így lett reggeltől délutánig gumicsizmánk, centrifú- gánk, hajszárítónk. Ügy tudom, ez az első tábori év Mezőkovácsházán, újonnan kell berendezkedni. A szállásunk is jó, a gimnáziumi osztályokban heverőn alszanak a lányok. Zuhanyozni, mosni bármikor lehet, a hatalmas tornaterem, a községi sportpálya is rendelkezésünkre áll. Már a tábornyitó ünnepélyen tükröződött a lányok arcáról, szeméről, hogy a munkában sem vallunk velük szégyent. Szinte minden brigád többet teljesít 100 százaléknál. Lelkiismeretesen, pontosan idegenelik, gyomlálják az értékes vetőmagot. A társaság összetétele nagyon jó: 50 a sárvári és 50 a kőszegi gimnazista. — Ügy is jöttünk ide, hogy no majd megmutatjuk a sárváriaknak! — replikázik egy fürtösfejű kőszegi lány. — Iskolák közötti versenyeket rendeztünk, de ettől csak nagyobb lett a barátság. Kovácsházán fogyott el a Kőszeg—Sárvár közötti jelképes távolság! Enyhét adó délután Járjuk az osztálytermeket. Húsz heverő egy helyiségben, s ahová ezek a lányok beteszik a lábukat, mindjárt meghitté, otthonossá válik a környék. — Reggel kellett volna a szobákat megnézni, tisztasági versenyben állnak egymással a lakók — mondják kísérőim. Örülök, hogy nem a katonásan sorakozó, üres heve- rőket láttam csupán, a délutáni pihenőn minden osztály megtelt élettel, vidámsággal. Egymás fájós, vörösre égett hátát kenegetik, az áldozat összeszorított fogakkal sziszeg. (Máskor biztosan nem ő akar majd a legbarnábban hazautazni!) Két kislány szipákolva tö- rülgeti a könnyeit, az egyik azért, mert nem kapott levelet hazulról, a másikat meg éppen az otthoni hírek hatották meg. Martti Larni: Elsőszülött című regényén kacarászik a legszélső ágy tulajdonosa. A tsz KISZ-esei Orosz György vezetésével házhoz, illetve portához szállítják a könyvtári könyveket. A hangszóróból a legfrissebb diszkómuzsika harsog („Egy számot sose hallanak kétszer, annyi szalagot hoztunk”, mondja a KISZ- titkár.) Hát ilyen egy csendes pihenő tinédzseréknél! — Sok táborban voltunk már, akadt ahol egymást érték a programok, volt ahol munka után csak unatkozsebb-nagyobb esemény fér a programba. — Viharsarok, gyulai kolbász, ennyit tudtunk erről a vidékről — nevetnek. — Jó, hogy az ország másik végébe jöhettünk. Itt sokkal messzebbre látni a földeken, mint a mi dombos vidékünkön, számunkra ez is érdekes. Sok könyvet, újságot kaptunk, olyat például, mint a Békési Élet, ezeket szorgalmasan böngész- szük, mert az egyik vetélkedőn az evidéki tudnivalókból „vizsgázunk”. A tegnapi jelmezverseny emléke élénken él mindenkiben, az ötletek egyik pillanatról a másikra születtek. A százlábút formáló lányok lettek a díjnyertesek, de a párnáikkal arányosan fel- duzzasztott „konyhamalac” láttán is könnyesre nevették magukat. — A vasi falvakhoz képest város ez a Kovácsháza — lelkendezik egy kislány. — Nem gondoltuk, hogy itt még strandot is találunk! Estére a 100 Folk C együttest várják, szeretik a zenét, népdalt énekelnek a legszívesebben. A szombat reggeli indulásig még a munkaverseny elsősége is eldőlt az Eső-leső, az Inci-finci, s a Szimea brigád között. A legjobb társaság jutalma az Fotó: Gál Edit tunk — mondják a lányok. — Itt megtalálták az egészséges arányt, szabad időnk bőven van, mégis állandóan érezzük a törődést! Mi fér a szabad időbe? Tábori bajnokságok, tudáspróbák, asztalitenisz- és úszóverseny, kirándulás Gyulára, Békéscsabára, ügyességi és jelmezverseny, suttogónap (aki hangoskodik, zálogot ad), s számtalan kiaugusztusi Balaton lesz. Mondják a táborvezetőség tagjai, köztük Klári néni, a „nevetős szemű táboranya”, hogy sokat tréfálnak, komolytalankodnak, csibész- kednek ezek a lányok, de a munkájukat nagyon komolyan veszik. Bizonyosan így lesz majd a többi turnusban is, egészen az augusztus 25-i táborzárásig. Képriportunkkal követtük a lányok egy napját a bor- Sóidegeneléstől az ebéden és levélíráson át a késő délutáni strandolásig. Bede Zsóka Színpad és pogácsa Vendégségben Dénes Piroskánál Ne kutassunk titok után ott, ahol semmiféle titkok nincsenek. Csak emberek vannak, meg nem ismételhető csodák, akiknek néha megadatik az a képesség, hogy százszor megszülessenek és százegyszer meghaljanak. Aki pedig hivatásául választja az átváltozás mesterségét, azt színésznek nevezik. És néha előfordul, hogy a legjobb művészek is csak „másodállásnak” érzik saját színpadi létüket. Dénes Piroska, a Békés megyei Jókai Színház tagja ez utóbbi kevesekhez tartozik. Pedig immár jogosan írhatja a neve után: Jászai-díjas. Am a színpadon nincsenek díjak és kitüntetések, csak szerepek vannak. Azokat kell a lehető legjobban életre kelteni. S amikor az előadás végén elcsattan az utolsó taps, a művésznő már arra gondol, hogy otthon van-e elég hagyma a holnapi pörkölthöz? Különös visszavál- tozás ez is. Délelőtt 10-re beszéltem meg a találkozást Dénes Piroskával, s amennyire a hirtelen jött zápor -engedte, igyekeztem pontos lenni. A rövid késés annyi bonyodalmat okozott csupán, hogy közben, kihűltek a vendégváró falatok. A háziasszony ugyanis bundáskenyérrel és teával kínált. Fülig zsírosán majszoltam a finom csemegét, s közben Dénes Piroska főiskolán mindig azért szurkoltam, hogy milyen jó lenne, ha „kirúgnának”. Ez a második év végén be is következett, így diploma nélkül vágtam neki a színészi pályának. Sosem voltam kék szemű, szőke hajú „démon”, mindig szemüveget viseltem, s a színésznői „karriercsiná- lás” sokat emlegetett praktikáival se éltem. Húsz éve dolgozom Békéscsabán, tehát a hűséges típushoz tartozom. S ha mindezek után Jászai-díjjal tüntettek ki, azt kell mondanom, hogy boldog vagyok. Amikor megkaptam a díj átadására szóló meghívót, mondta is az egyik ro- konam, hogy déli 12-korlesz az ünnepség, biztosan finom ebédet is adnak. Erre azt válaszoltam, persze majd kólát meg ropit fogyaszthatunk. És mit tesz Isten, inkább nekem lett igazam. Rohanó világunkban valahogy elfelejtettünk örülni, ünnepelni. Elnéztem a díjátadó ünnepségen a sok meghívott művészt. Mindenki olyan magánakvaló volt, alig figyeltek a másikra. Csak kapaszkodtam a pezsgőspoharamba, amit ráadásul nem is szeretek. Borzasztó az ilyen magány. A délutáni vonattal már isz- koltam is haza. Ez az én világom. .. Előkerült a Jászai Marit ábrázoló finom mívű bronz A sírkő és kakaó című bohózatban Mezei Annamáriával és Csiszár Nándorral Fotó: Demény Gyula kérdezés nélkül is mondta, ami egy interjú alkalmával elmondásra érdemes: — Éppen tegnap kaptam levelet színházunk vezetőségétől, amelyben színészi pályafutásom 25 éves évfordulója alkalmából gratulálnak. Jólesik az embernek az efféle megemlékezés, bár ilyenkor illene visszaemlékezni az eltelt időszakra. Nekem viszont olyan természetem van, hogy sose a múlt érdekel. A jövő se nagyon izgat. Csupán a ma feladatai foglalkoztatnak. Képes vagyok negyvenoldalas szerepeket egyik napról a másikra kitörölni az emlékezetemből, ha már lezajlott az utolsó előadás. Napközben pedig igyekszem elfelejteni az egész színházi világot, mert én a főhivatásomnak tényleg a családom tekintem. Itthon mindig nyugalmat, menedéket találok. A többi csak színes játék. Megköszöntem a finom tízórait, a konyhában megtöröltem zsírtól maszatos áb- rázatom, aztán a jegyzetfüzetem lapjaira kerültek a háziasszony szavai: — Vidéki kislány voltam, a Békés megyéhez közeli Túrkevén nevelkedtem. Sose vonzott a főváros zaja, a plakett, s a jókívánságokat hozó dísztáviratok. Az irományok közt pedig Dénes Piroska készülő előadóestjének kéziratlapjai. — Megpróbálom magam, hogy a sok szerep után önállóan mire vagyok képes. Ügy tervezem, hogy először a környezetvédelemről, az ember világát veszélyeztető ártalmakról szólnék. Aztán stílusparódiát mutatnék be, s lenne egy olyan szám is, amelynek címe: Beképzelt riport önmagámmal 2000- ben. Hogy milyennek képzelem a jövőbeni beszélgetést? Nos, akkor majd pogácsával kínálnám a riportert. Szeretem etetni az embereket, mert evés közben nem lehet veszekedni. A színházba is vittem már be próbára szakajtónyi pogácsát. Szóval, a riporter olyanokat kérdezne, hogy mi a kedvenc olvasmányom ? A szakács- könyv. A kedvenc virágom? A petrezselyem. Hosszan beszélgetnénk a világ dolgairól, s köbén átszólnék a férjemnek: édesem, hozz be a vendégnek a másik pogácsából is. Az arzénesből... Jót derültünk a befejező poénon. Búcsúzáskor megköszöntem a beszélgetést. És a bundáskenyeret. Andódy Tibor
