Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-22 / 170. szám

1979. július 22., vasárnap Ma már nem lehet ponto­san tudni, hogyan történt, de nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy 10 évvel ezelőtt megállapodás született a moszkvai Gorjacskinról el­nevezett mezőgazdasági mű­szaki egyetem és a Gyulai Állami Gazdaság között ar­ról, hogy minden évben, a legnagyobb mezőgazdasági munkák idején, aratáskor, az egyetem végzős növendékei itt töltenek két-három he­tet. A cél: a gyakorlatban ismerkedjenek meg a ma­gyar mezőgazdasági gépek­kel, vegyenek részt az ara­tásban és a javítási munkák­ban. Időközben a gyulaiból Békéscsabai Állami Gazda­ság lett, de ez mit sem vál­toztatott a kialakult jó kap­csolatokon. Szásáék egy hatalmas gépet javítanak az állami gazdaságban Egyetemisták szerelőruhában Az idén is megérkeztek a szovjet egyetemisták. Az idei évtől kezdődően az együtt­működésbe bevonták a bé­késcsabai Lenin Termelőszö­vetkezetet is, ugyanis az egyetemen néhány évvel ez­előtt új kar kezdte meg mű­ködését, amely automatizált gépek, berendezések kezelé­sére készít elő mérnököket. A csabai termelőszövetkezet­ben bőven található automa­tizált gép, így az egyetemis­ták a gyakorlatban tanulmá­nyozhatják, kezelhetik a be­rendezéseket. Békéscsabai Állami Gazda­ság, gépműhely. Négy fiú se­rénykedik egy hatalmas monstrumnál, gépet javíta­nak. Szerelőruhában, félmez­telenül igyekeznek a szer­számokkal a beteg gép fel­élesztésén. Kísérőm, dr. Kai- fás Ferenc, a csoport gödöl­lői kísérője és Alekszandr Alekszandrovics Lukasev egyetemi docens, a pedagógiai tudományok kandidátusa, tanszékvezető, a szovjet cso­port vezetője szerint Alek­szandr Ponomarjovval üljünk le beszélgetni néhány percre, megtudni, hogyan érzik ma­gukat távol hazájuktól — de igaz barátok között — a szov­jet fiatalok. Magas, jóvágású srác, megtörli olajos kezét, és készségesen válaszol a kér­désekre. — Az általános iskola el­végzése után elmentem dol­gozni egy állami gazdaságba. Sofőr voltam. Aztán, amikor megjött a behívóm, a had­seregben is sofőrként szolgál­tam. Korábban nem volt szándékomban, hogy tovább­tanuljak, de az eltelt évek alatt annyira megkedveltem a gépkocsin keresztül a gé­peket, hogy leszerelés után mégis úgy döntöttem; jelent­kezek egyetemi felvételire. Hát így jelentkeztem a Gor- jacskin egyetemre. — Mi volt a legnehezebb a felvételin? — Nem okozott semmi gon­dot, nem volt nehéz egyik tantárgy sem, amiből felvé­telizni kellett. — Hová valósi vagy? — Egy Moszkva környéki községben lakunk szüleim­mel és testvéremmel, ő most tölti a katonaidejét. Édes­anyám fejőnő abban a gaz­daságban, ahol én is dolgoz­tam, apám meg traktoros. — Fiatal vagy. Udvarolsz valakinek? Nagy nevetés támad, Szása mintha bele is pirulna. — Nős vagyok, s van egy 13 hónapos kisfiam. — Szüleid mit szólnák, hogy mérnök fiúk lesz? — Természeteser örülnek, és segítenek mindenben. A szomszédok is mondogatják: Szása, aztán jól tanulj, ne hozz szégyent a fejünkre. — Milyen ajándékot viszel a kisfiádnak? Szása elérzékenyedik, hogy eszébe juttatjuk a kis Aljo- sát. — Már nézegettem a já­tékboltok kirakatait, valami olyat akarok vinni neki, ami speciálisan magyar játék. — Hamarosan végzel, mi lesz a diplomamunkád témá­ja? — Már megvan a téma: „Szemes termény betakarítás utáni feldolgozása”. Elköszönünk Szásától, siet vissza a társához. Megkérde­zem A. A. Lukasevtől, mi a véleménye a fiatalemberről. — Nagyon tehetséges, szol­gálatkész munkaszerető, pon­tos fiú. Öröm vele dolgozni. Jól ismerem, két évig taní­tottam. Vagy 20 kilométert csalin- káztam gépkocsival, amíg végre megtaláltam Li Pali- nát. Kint voltak a lucerna- földön, ismerkedtek a fceta- karítógépek munkájával. Hosszú, fekete hajú lány, ferde vágású szemekkel. — Kazahsztáni vagyok — mondja mosolyogva —, szü­leim nyugdíjas parasztok, kolhozban dolgoztak. Hatan vagyunk testvérek. A többi­ek? Egy bátyám kereskedel­mi főiskolát végzett, egyik nővérem ugyancsak kereske­delmi technikumot, egy bá­tyám jelenleg katona, a töb­biek középiskolások. Én az automatizálási karon tanulok, egyszerűen szeretem a gépe­ket. Amíg a szüleim dolgoz­tak, sokat segítettem én is nekik a kolhozban, ott sze­rettem meg. — Hová mégy dolgozni, ha elvégzed az egyetemet? Széttárja a karját, barna arcából világítanak a fogai. — Nekem teljesen mind­egy, majd ahova irányítanak. — Nem lesz baj, ha mesz- szire kerülsz a szüléidtől? — Megszoktam már a tá­vollétet, négy éve kollégi­umban lakom és ha férjhez megyek, könnyebben elvise­lem a távollétet. — Van udvarlód? — Igen, ő is mezőgazdasá­gi mérnök lesz, Kazahsztán­ban tanul főiskolán. — És a magyar fiúk, hogy tetszenek? Pirulós mosolygás. — Hát... Nagyon kedvesek, rendesek, vidámak, barátsá­gosak. Találkoztunk a KISZ- esekkel az állami gazdaság­ban is meg a tsz-ben is, na­gyon rendesek voltak. És ami fontos, könnyen megértettük egymást, a nyelvi nehézségek ellenére is. — És odahaza mivel fog­lalkozol, ha éppen nem ta­nulsz? — Szórakozásra nem sok időm jut, rengeteg társadal­mi munkám van, az egyete­mi Komszomol szervezetének másodtitkára vagyok. Na­gyon szeretek olvasni, sak­kozni és természetesen tán­colni. — Nem csak szeret, tud is — mondja Ildikó, a tol­mácsunk. — S mit fogsz mesélni a szüleidnek, ha hazamész? — Rengeteg szépet. Első­sorban persze az emberekről, akikkel itt megismerkedtem, meg a csodálatosan szép Bu­dapestről, amely mély benyo­mást tett mindannyiunkra. — ízlik-e a magyar kony­ha? — Nagyon, a fűszerekkel is lassan megbarátkozunk. Most már mi is kérjük a bor­sot, meg a paprikát, nagyon jó ízt ad az ételeknek. — És mi nem ízlett? — Hosszasan gondolkozik, nézi a felettünk elúszó bá­rányfelhőket, aztán eszébe jut — a zöldbab, azt még nem szoktuk meg. Nem is, hogy nem ízlett, olyan fur­csa íze van. A házigazdáktól tudtam meg, hogy csak a dicséret hangján lehet beszélni vala­mennyi itt dolgozó egyete­mistáról. Nagyon fegyelme­zettek, lelkiismeretesek, pon­tosak a munkában. Nem ím- mel-ámmat végzik el a rá­juk bízott feladatokat, ha­nem úgy, mintha ettől függ­ne diplomamunkájuk sike­re... Kép, szöveg: B. O. Li Palina: A nyelvi nehézségek ellenére is nagyszerűen meg­értjük egymást a magyar fiatalokkal Bébikonzerv és tankönyv — Márti, kinek viszed a gyerekkonzerveket? — szólí­tom meg az ABC-ben egy­kori iskolatársamat. — A lányomnak. _ •> — Tudomásom szerint te középiskola után egyetemre kerültél, hiszen politikai gazdaságtanból országos ta­nulmányi versenyen negye­dik lettél. S úgy tudom, az egyetemen is jó eredmény­nyel zártad az éveket. — Azóta sok minden tör­tént! 1977 júliusában férjhez mentem. Mint Lukácsné Hrabovszki Márta még a má­sodik évet nappalin jártam végig az egyetemen, a har­madikat már Lilla nevelése közben, levelezőn végeztem. — S most? — Sikeresen zártam a harmadik évet, dolgozom. Férjem katona, lányomra édesanyám és anyósom vi­gyáznak, mert még nem ad­tuk bölcsődébe. — Békéscsabán laktok? — Igen, a szüleimnél, s amíg nappalira jártam, ad­dig Pesten, albérletben. Most, hogy egyedül vagyok itthon a gyerekkel, nagyon jólesik magam mögött érez­ni a szüleim és testvérem biztonságát, a gondoskodást. — Nem vállaltál sokat egyszerre? — Minket úgy neveltek a szüleim, hogy számunkra legfontosabb volt a tanulás. Édesanyám mindig azon igyekezett, hogy lehetővé tegye a tanulást. Mivel édesapám mozdonyvezető és rengetegszer jár éjszaka mű­szakba, anyukám nem dolgo­zott. Számított ez családi életünkben, hiszen nővérem és jómagam is így könnyen, jól tudtunk tanulni. Szépen berendezett szobá­ban lakik Márti és kislánya, ahol szorgos kezek nyomát fedezhetem fel. A dicséretre boldogan, de mégis szeré­nyen felel. — A makramé saját mun­kám. Jó érzés látni falon, hiszen amikor készítettem, órákat csüngtem a plafonon, mert felfüggesztve kell készí­teni. A kézimunkák? Az egyiket édesanyám, másikat a nővérem, harmadikat én varrtam. Most nyári szünet van, ráértem arra is, hogy a kislányomnak kis nadrágo­kat varrják, olcsóbban kiho­zom, egyéniboé variálhatom magam. — Hogy osztod be az időt? — H,a mosok, fél hatkor kelek. Ha nem, fél hétkor. Felkelünk, reggelizünk, el­megyek a bankba dolgozni, s délután, amikor megjöt­tem, játszunk a gyerekekkel. Este hét órakor fürdetem, s utána még olyan sok min­denre jut időm! — És a suli? — Szeptemberben én is, férjem is folytatjuk tanul­mányainkat. — A férjed hol tanul? — Ö a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főis­kola levelező tagozatán. — A szűkebb családban megértitek egymást? — Igen, sokat beszélge­tünk, emlékezünk az elmúlt öt évre. Amióta egymáshoz tartozunk — utólag jövünk rá —, mennyit alakítottunk, formáltunk egymáson. Ügy érzem, már igazi család va­gyunk ... Sz. J. Megjelent! Megjelent! Pop-nyár A szakmában évek óta sok szó esett róla, miért nincs?, mikor lesz?, nagyon kellene már! Most végre a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat megjelentette az első pop­szaklapot, Hegedűs László szerkesztésében, címe Pop­nyár. Nem ildomos kritikával kezdeni, de mégis az az ér­zésünk, szerencsésebb, figye- lemfelkeltőbb és kifejezőbb is lehetett volna a címlap­grafika. Fő azonban, hogy végre van ilyen újság is. Az első számból kitetszik, hogy készítői elsősorban a lemez­kiadás oldaláról közelítenek majd a könnyűzene világá­hoz. A 32 oldalon sok min­denről olvashatunk, Bálint Péter írta a bevezető cikket, Éjszaka a stúdióban címmel, s ebből bizonyára sokan ki­találták, hogy a dzsessz- rock nagylemezről van szó. Olvashatunk híreket az Ome­gáról, a Dinamitról és a Pi­ramisról, szép számmal esik szó külföldi együttesekről is; így a Bee Gees, a Genesis, a Fire és a Who háza tájá­ról, hogy csak néhányat em­lítsünk. A Pop-nyár elkalau­zol az MHV Rottenbiller ut­cai stúdiójába is, megtudjuk, hogy most már gépesített technikával készüljek a fel­vételek — és lényegesen jobb minőségben, mint eddig. Üdvözöljük a Pop-nyárt, reméljük, mihamarabb kö­vetkezik a folytatás. II rock meséskönyvébfil Hogy kell eladni a beatet? Milyen lehetett az együttes fénykorában egy híres-neve­zetes Beatles-koncert? Az együttes első amerikai koncertkörútja izgalmas volt. A fiúk féltek a közön­ségtől, amely még nem fo­gadta be az angliai „őrülte­ket”, a sztár-tévéműsoroktól, amelyek a vendégek „kiké­szítéséből” éltek. Végül per­sze fergeteges sikerük lett az Egyesült Államokban. A turné búcsúkoncértje az USA egyik legnívósabb pó­diumán, a Hollywood Bowl- ban volt. A Los Angeles-i közönség 17 000 fanatikus tizenévesé­ből állt, akik saját őrjöngé­süktől aligha hallották a ze­nét. A koncert ß műsorköz­lő bejelentésére kezdődik. A hirtelen kivilágosodó színpa­don a Beatles azonnal ját­szani kezdi a Twist és kiál­tást, majd folyamatosan az ő az asszonyt. Utána John veszi át a szót: „Köszönöm, nagyon szépen köszönöm mindenkinek ... yeah ... em­berek ... Most egy dalt ját­szunk az új album... (fan­tasztikus sikoltozás, John folytatni próbálja) album ... igen, album... (a zaj nem csillapodik, George az elöl ülő lányokkal kötődik, ne­vetés). A dal: A szédületes Miss Lizzy!” Ezután Paul veszi át a szót, kedélyesked­ve: „Well, Köszönjük... Well, well... szeretnénk ... well... hehe. Mindenütt hallanak? (George rávágja: én legalábbis! Kitör az újabb őrjöngés.) Nos: Vasúti me­netjegy című dalunk! A dal közben Lennon „ki­hagy” egy magas tercnél, er­re Paul belenevet a mikro­fonba. Folytatódik a műsor a Nem vehetsz szerelmet cí­mű számmal, Paul hangján hallani, mennyire rekedt már, így George veszi át a szót: „Egy új dallal szeret­nénk folytatni. Felhívom szí­ves figyelmüket, a dal már megvásárolható új Capitol- albumunkon. John előadást tart: a most következő nóta első filmjük­ről való, pontosabban az el­ső fekete-fehérről, mert van ám egy színes, meg egy ... Maga is belezavarodik, kö­vetkezik a Nehéz nap éjsza­kája. Paul kétségbeejtően re­kedt, már-már sírva énekel. A dal végén udvariasan megköszönik egymásnak, kö­szönöm John, köszönöm Paul. Aztán a közönségnek is megköszönik a szíves tü­relmet, újabb sikolyok. John újra magyarázni kezd, ked­ves tétovasággal. Hogy itt minden póz, az abból is lát­szik, amint hirtelen, félhal- kan legorombítja az egyik technikust. Majd bejelenti: „Ismét egy régi dalunk... egy régi kis vacak... Tán az idősebbek még emlékez­nek: She loves you!!! (a kö­zönség persze már a világ­sláger címétől is rosszul lesz). Paul beszél: „A következő dal, sajnos azt kell mond­jam, egyben az utolsó is (méltatlankodó sikolyáradat) igen, igen ... Bizony. Sajná­lom, de... Szeretném meg­köszönni mindenkinek, hogy volt oly szíves, és eljött, na­gyon szépen köszönjük ... Jöjjenek el máskor is, mind­annyian reméljük, hogy nem okoztunk nagy csalódást, hogy tetszett a műsor.” Szántó Péter

Next

/
Thumbnails
Contents