Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-22 / 170. szám

o

1979. július 22., vasárnap

iZIjÜUkfiTtl

Sanyi bácsi nyugdíjba ment

A békéscsabai Dürer Nyomdában gazdát cserélt a kettes szedőgép. Nem tudni, mi volt az utolsó sor, amit kiszedett rajta, talán egy vidám üzenet a társaknak, vagy valami búcsúféle, de az is lehet, hogy egyszerűen valamelyikünk írásának befejező mondata volt. Azt sem tudni, milyen érzéssel állt fel a szedőgép mellől, bár azt lehet sejteni, hiszen 30 évi nyomd&zkodás után, ha mégannyira is várja az ember a pihenést, biztos, hogy nem könnyű megválni az ólomtól. Darvasi Sándor — sokunk Sanyi bácsija — több mint 3 évtizedet dolgozott a szakmában, és 1955 óta a lapnyomdában. Huszonkét évig szedte az írásainkat — válogatás nélkül.

Orosházán tanulta a szakmát, előbb kézi, azután a gépszedést. Dolgozott Budapesten, Hódmezővásárhelyen, de volt olyan is, amikor nem tudott elhelyezkedni a szakmájában és 4 évig vasöntő volt. A másik fém, az ólom azonban visszahívta. Pedig nem volt könnyű a nyomdászkodás. Volt idő, amikor a nyomdai hibákért, nemcsak ejnye-ejnye, vagy rosszabb esetben prémiumelvonás, hanem súlyosabb következmények is jártak. Amikor valamelyik emlékezetes bakiról faggatom — hadd derüljön az olvasó —, elkomorul, s talán mindannyiunk gondolatát is megfogalmazva, mondja, hogy amin mások jót derültek, az neki — nekünk — korántsem olyan vidám dolog, sokszor álmatlan éjszakát okoz. Ilyenkor százszor is végiggondolja az ember, mit kellett volna másképp tenni, hogyan lehetett volna elkerülni a hibát. Ugyanazt talán nem is követi el még egyszer, de a nyomda kisördöge a legváratlanabb helyekről mégis előbukkan. Meséli, hogy egy időben díjazták a gépszedőket, ha észrevették a kéziratban egy hibát, 100 forint járt érte. A díjazás azután megszűnt, a figyelem szerencsére nem, s 100 forint nélkül is javította a hibát.

A sokszor zajos nyomdában az ő hangját lehetett a legkevésbé hallani, neki a keze beszélt. A legváratlanabb helyzetekben is lehetett rá szárrdtani, nem az óráját nézte, mikor telik le a munkaidő, hanem a kéziratot, amit ki kellett szedni, hogy az újság időben, hiba nélkül megjelenjen. Pedig neki nem a szomszéd utcába kellett hazamennie, hanem Oroshő. íra. Huszonkét éven át napunta 70 kilométert utazott, ha összeadjuk, csaknei félmillió kilométert tett meg, tizenkétszer körüljárhatta volna az Egyenlítőt. Mégsem pariaszkodott, tette a dolgát. Munkatársai tisztelték, szerették, elismerték munkáját, amit bizonyít, hogy nemrég kapta meg a Könnyűipar Kiváló Dolgozója kitüntetést. Sok fiatal tanulta tőle a szakmát, a betű szeretetét.

Tényleg, mi lehetett az utolsó sor, amit kiszedett? Azt hiszem, mégis valami üzenet a munkáról, a tisztességről, a helytállásról.

S. F.

nyílt levél

Tüske Bálint honpolgárnak

Tisztelt Uram! Csodálom az önbizalmát, amely a megyeszékhely vendéglátását kipellengérező 10 oldalas (!) „tanulmányának” (ön nevezi így, idézőjel nélkül) utolsó soraiból kicsendül. Bizonyosra veszi ugyanis: észrevételeire a helyi sajtóban választ kap, annak ellenére, hogy valami oknál fogva nem merte aláírni valódi nevét, lakáscímét. A terjedelmes dolgozat egy-egy példányát elküldte a megyei tanács kereskedelmi osztályának, a kereskedelmi felügyelőségnek, a megyei Népi Ellenőrzési Bizottságnak. Annak, hogy a szervek mégiscsak foglalkozták a bejelentésével, egyszerű magyarázata van: meglevő, mindenkit nyomasztó gondokra, visszásságokra hívja fel a figyelmet, még akkor is, ha egyes megállapításai nem mentesek a túlzásoktól.

Éppen ezért érthetetlen, hogy a névtelenség homályába burkolózik. Aki egyszer már eljut odáig, hogy személyes ügyének tartja a közösség előrehaladását, szóvá teszi a hibákat, annak vállalnia kell az ezzel járó erkölcsi felelősséget is. Ez a helyes emberi magatartás mércéje, hiszen sem politikailag, sem társadalmilag nem közömbös: mit és hogyan bírálunk. Ma már a közérdekű javaslatok, bejelentések, panaszok politikai, gazdasági mozgatóerőt jelentenek, amelyek segítik a jobb, szervezettebb munkát, szélesítik a demokratizmust.

De nézzük: mit is kifogásol ön? Általában azt, amit minden vendég tapasztal és jogosan elítél. A békéscsabai Körös étteremről ezeket írja: a felszolgált ételek, italok választékosak, ízletesek. A presszópult és a kéziraktár viszont elszomorító: eldobált csikkek, szalvéták, kávézacc „ékesíti” a padlót. A kiszolgálás csupán a IV. osztály követelményeinek felel meg: sokszor 20 percet kell várni, míg a felszolgáló észreveszi a vendéget. A Csaba étteremről még lesújtóbb a véleménye. Falusi italbolt jelleget öltött, különösen, ami a mellék- helyiségek tisztaságát, kulturáltságát illeti. Megszámoltam: 26 sűrűn gépelt sorban „elemzi” a halászcsárda üdítő- és rövidital-kínálatát, amely nem megfelelő. Az étterem falai piszkosak, a szellőzés sem a legjobb. A II. osztályú egységben a felszolgálók előterét este 9 órakor már bokáig érő szemét takarja. Az egyik presz- szós olyan kávét főz, mint a kihűlt mosogatóié. Az azóta megszűnt. Kishajó bárt sanghaji matrózkocsmához hasonlítja, ahol a pincér annyit számol, amennyit nem restel. Ugyancsak behatóan foglalkozik a vasútállomáson levő Utasellátó Vállalat éttermével is. Többek között kifogásolja a konyha állapotát, amely elhanyagolt, a tálalóasztalokon elszaporodtak a bogarak.

Remélem megérti: terjedelme miatt aligha ismertethetem általános megállapításait. Ezek az árdrágításról, a súlycsonkításokról, az italárlap hiányáról, a rosszul szervezett ellenőrzésekről, a büntetések hatástalanságáról szólnak. Külön figyelmet érdemei a zeneszolgáltatás hiányosságait taglaló rész. Ebben a zenészek felkészületlenségéről, kultúrálatlan magatartásáról, a zenés felárak helytelen alkalmazásáról, a nagy hangerőről, a próbák lehetetlenségéről tesz említést. Végül a Népújságot is elmarasztalja, mert az ellenőrzésekről esetenként csak homályosan, az üzlet és az elkövető megjelölése nélkül számol be. A zajártalomról szóló cikkek sohasem jelennek meg, hiszen az újságíró nem mer szót emelni ennek káros hatásáról.

Nos, itt van előttem a 3 említett vállalat, illetve szövetkezet válasza. Bizonyítékként arra: névtelenség ide, névtelenség oda: időt, fáradtságot nem kímélve vizsgálatot tartottak, a hibák nagy részét megszüntették. Intézkedési tervet dolgoztak ki, utasították az illetékes osztályokat a folyamatos, szigorú ellenőrzésre. Amivel azonban semmiképpen nem értek egyet az, hogy ön szerint minden vendéglátóipari dolgozó csaló és gazember, az ellenőrök meg semmihez sem értő fajan- kók. Ügy vélem, saját tüskéjébe lép bele, pedig ilyen baklövést egyetlen állampolgár sem engedhet meg magának. Gondolja el: naponta 4—5 millió vásárló, vendég fordul meg a kereskedelmi, a vendéglátóipari üzletekben. Tavaly az Országos Kereskedelmi Felügyelőséghez 3 ezer panasz érkezett, amelynek a fele jogos volt. A kiszabott bírság és a kártalanítás összege több millió forintra rúg az országban. A kereskedelem, a vendéglátás a gazdasági élet frontvonalában helyezkedik el. Éppen ezért azonnal ott kell intézkedni, ahol a visszaéléseket elkövetik. Ezt teszik megyénkben is a vállalati, az állami, a társadalmi és a népi ellenőrök. A tapasztalatokról rendszeresen beszámolunk lapunk hasábjain is. Bizonyára túlságosan igénybe vette az idejét a tanulmánykészítés, és nem kísérte figyelemmel ezeket az írásokat. Az elmúlt 4 évben kritikusan elemeztük az Utasellátó Vállalat megyei munkáját, megírtuk a zeneszolgáltatás, az osztályba sorolás, a gebin visszásságait. Részt vettünk nappali és éjszakai ellenőrzésen a KÖJÁL, a kereskedelmi felügyelőség, a rendőrség szakembereivel. Lapozza fel a Népújság 1977. október 5-i, 1978. január 31-i számát. Tapasztalhatja: kendőzés nélkül tudatjuk az olvasóval, hogy egyes zenekarok milyen óriási hangerővel játszanak az éjszakában, s elmeséljük a dombegyházi húsboltos esetét azzal a bizonyos korsóval, amely végül is eltörött.

Ha ezek után elgondolkozna, és megjönne a kedve, kérem vesse le az álarcát: vitatkozzunk vagy fogjunk kezet.

Tisztelettel: Seres Sándor

kXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX,

A Budapesti Lakáskarbantartó Szövetkezet falszárító részlege elektromos falszárítást és szigetelést folytat az endrődi általános iskolában Fotó: Gál Edit

Gulácsi Lajos: Számunkra az az öröm, amikor meglátjuk munkánk gyümöiesét

Hévízfakasztók

Battonyán

Sokan állták körül a fúrótornyot nap mint ‘nap Batto- nyá, de legtöbben akkor, amikor futótűzként terjedt el a híre: megvan a termálvíz. Tódultak az emberek, még a nagyközség legtávolabbi részéből is, kezükkel érzékelték a vastag vízsugár melegét, volt aki befőttes üveget, vagy poharat hozott, hogy megkóstolja: milyen íze van a víznek. Nagy volt az öröm, hogy a fúrók 5 hónapos, kemény, megfeszített munkáját siker koronázta.

Látogatók azóta is érkeznek, de a fúrók már lassan más tájak felé készülődnek. Bontják az állványokat, a berendezéseket, egyedül a kompresszor csühög még vigyázva, hogy a szűrő be ne tömődjön, hogy a meleg termálvíz akadálytalanul juthasson a felszínre. A lakókocsik környékén is csendesebbek a napok, mint korábban. Sőt a munkások egy része már el is utazott a következő állomáshelyre, Zalaka- rosra. Üjabb feladatok várnak az RA—624-es számú fúróberendezés kezelőire. Az egyik lakókocsiban hosszú kimutatás fölé hajolva találjuk Gulácsi Lajos, fúrómestert, a munka irányítóját.

— Nem tartozik a könnyű munkák közé a szakmánk. Bizony sokszor minden méterért keményen meg kell küzdeni, ha olyan talajra akadunk. A föld nem adja egykönnyen kincsét. Mert kincs ám minden, nemcsak az olaj, meg a földgáz, hanem a jó ivóvíz is, meg a termálvíz is. Magunk között fehér aranynak nevezzük és úgy is tudunk örülni minden cseppjének, mint az aranymosók az aprócska sárga rögnek. Különben megtiszteltetésnek vettük mindannyian, amikor megtudtuk, hogy Bat- tonyára kell jönni dolgozni. A szomszéd megyébe, debreceniek vagyunk valameny- nyien. Hallottuk már hírből, hogy ez a település szabadult fel elsőként. Így aztán egy kicsit megtiszteltetésnek is vettük, hogy minket irányítottak ide.

— Mielőtt idejöttek, hol dolgoztak?

— Már itt voltunk a megyében, Vésztőn folytattunk

kutató fúrást, jó eredménynyel. Igen meg kellett dolgozni. Az a talaj nagyon igénybe vette a berendezésünket. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem vallottunk szégyent. Innen meg Zalakarosra megyünk, új kutat fúrunk a fürdőnek, hogy bőségesen legyen vizük.

— A brigád régóta együtt dolgozik ?

— Én volnék a legrégebbi, 1950-ben kezdtem ezt a szakmát, bizony idestova már 30 esztendeje. Persze én is végigjártam a ranglétra minden fokát. Segédmunkásként kezdtem, tanfolyamokra, iskolára jártam, így lettem vezető fúrómester. De a többiek is törzsgárdatagok már. Keskeny Andor fúró- mester is a 22. évét tapossa, de Lászlófalvi János, Hun- csik József is több mint másfél évtizede van velünk.

— Mi a legnehezebb ebben a munkában?

— Hogy mi a nehéz — kérdezi vissza. — Hát, itt minden nehéz, egyedül az ebédfőzés a legkönnyebb, akire éppen az a feladat jut. Egyik fázis sem mondható könnyűnek, talán a legrosz- szabb a felvonulás. Ide is kora tavasszal jöttünk, jóformán még a télnek sem volt vége, térdig jártunk a sárban, hideg is volt, képzelje el ilyen körülmények között cipelni a nehéz vasszerkezeteket, minduntalan a sarat markolásztuk. Nem kisasszonynak való munka. Ez különben is nehéz terepnek számít, de a legritkább esetben kerülünk homokos helyre.

— Ügy hallottam, hogy szocialista brigádban dolgoznak.

— Ügy van, nem szégyelljük mi azt — dehogyis ilyen szándékkal jegyeztem meg én ezt. — Ady Endrét választottuk névadónak, mert az is olyan nyakas magyar ember volt, mint amilyennek minket mondanak. Többször elnyertük már az aranykoszorús jelvényt, de sajnos ennél feljebb még nem jutottunk. Hogy miért, miért nem, nem tudnám megmondani, nem az akaraton múlik. Legtöbben megkaptuk már a Kiváló Dolgozó kitüntető jelvényt.

— Milyen feladatot kaptak, amikor Battonyára irányították a brigádot?

— Sokat nem magyaráztak nekünk, azt mondták, fúrjunk egy olyan kutat, amely elegendő hévizet ad. Természetesen ezt megelőzte egy geológiai elővizsgálat, amelynek a birtokában nem is látszott nehéz feladatnak. A rajzok szerint 800 méterre van egy olyan réteg, amely megfelelő mennyiségű vizet ad. Persze a föld alá senki nem lát, de bíztunk a geológusokban, nagyon ritkán tévednek. Jó közepes keménységű talajt találtunk fúrás közben, de 5 hónap alatt végeztünk vele.

— Sok ez, vagy kevés?

— Se nem sok, se nem kevés. Ha minden összejött volna, hamarabb is készen lehettünk volna, de volt már olyan is, hogy 800 métert hosszabb idő alatt értünk el. Meg aztán nem is akartunk sietni, kapkodni, ügyeltünk a pontosságra, a minőségre, nem akartuk összecsapni a munkát.

— Hallottam arról is, hogy meglátogatta a brigádot Púja Frigyes külügyminiszter, a választókerület országgyűlési képviselője.

A fúrómesternek felcsillan a szeme, láthatóan jólesik, hogy ennek elterjedt a híre.

— Bizony járt itt, elbeszélgetett velünk, szenve- dünk-e hiányt valamiben. Csak azt sajnálom nagyon — nem találkoztam én még ilyen magas rangú vendéggel —, hogy nem kértem meg a minisztert, írjon néhány sort a brigádnaplóba, ö is megnézte a vizet, megkóstolta, azt mondta nagyon jó víz— Gondolom, 1950 óta nagyon sokat változtak a munkakörülmények, de még a mostanit sem lehet összkomfortos szállodai szobának nevezni.

— Nem lehet összehasonlítani már a mostani életet a korábbival, de így igaz, most sem vagyunk elkényeztetve. Most közel vagyunk a községhez, de legtöbbször a lakott helyektől távol dolgozunk, így aztán rákényszerültünk arra, hogy magunk főzzünk, magunk mossuk ki a legszükségesebb ruhaneműket. Mindig van egy soros szakács, aki főz. Nem mondom, nem franciás konyhát vezetünk, a nehéz munkához nehéz étel illik. Legtöbbször babgulyás a menü. Folyamatos műszakban dolgozunk, nem nézzük az órát. Igaz pénteken hazamegyünk, akkor amikor végzünk, mert addig csináljuk, ameddig a munka kívánja. Előfordult már nem egyszer az is, hogy összekötjük a két hetet. Szombat, vasárnap is fúrunk, amikor nem lehet abbahagyni. De ezért senki sem zúgolódik nálunk, hozzászoktunk már ehhez A kereset? Teljesítménytől függ, meg vagyunk vele elégedve. Mi az öröm a brigádnak? Ilyen is van. Mi is tudunk örülni, főként akkor, amikor meglátjuk munkánk gyümölcsét, a vizet, amikor jelenthetjük a főnökeinknek, teljesítettük a ránk bízott feladatot.

Kemény, napbarnított, széltől cserzett emberek a kútfúrók, akik vizet fakasztanak a legmostohább körülmények között is. Battonyán a termálkút vize 48 Celsius- fokú, és percenként 800 litert ad. Ezzel a bővizű kút- tal elérhető közelségbe kerül, hogy a jövőben megvalósíthassanak egy strandfürdőt. Tenniakarásban nincs hiány Battonyán. Egyre többen kopogtatnak be a tanácshoz, vállalva társadalmi munkát, közös összefogást, hogy a nagyközség fürdőhöz juthasson. Hogy előbb- utóbb megvalósul, ez már biztos, hiszen Battonya lakói egyöntetűen akarják. S amit nagyon akarnak, az itt is megvalósul.

Kép, szöveg: Béla Ottó