Békés Megyei Népújság, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-24 / 146. szám
1979. június 24., vasárnap o EmESZ*} Csoór István: Út az állomásra Libasorban haladtak az úton. Elöl a pap és utána a három hízó. A tisztelendő atya kezében literes zománcos bögre volt, abban tengeri. Rázogatta a bögrét és csalogatta a hízókat: — Cu, cu, cu! Kucu, kucu! A nyári úton igyekeztek az állomás íelé. Lassan, takarosán. Az eperfák árnyékában megállották. Néhány szem tengerit szórt a földre. Fel- szedegettók a hízók, fújták a port, röfögtek egymásnak és a papnak. Pihentek, szusz- szantottak és a hívogató szóra indultak tovább. * * * Tavaly szászhúsz munkaegységet vert rá a kommandóra. Az anyagnyilvántartásban kezdte a munkát. Megtanulta az utalványozást, a kiadási és bevételi jegyek kitöltését. Megtanulta a tentaceru- za hegyezését, és úgy csinált mindent, mint a többiék. Itt húsz munkaegységig bírta cérnával. Szorgalmával, szaktudásával nem volt baj, csak a csoportvezetővel. A katonaságnál egészségügyi tizedes volt, mégis jobban és cifráb- ban káromkodott, mint egy továbbszolgáló huszár őrmester. A kefehajú agrármérnök elnököt a téesz ebédlőjében kapta el. Elpanaszolta a baját. — ElikárhozOk, elnök elvtárs.. . — Segítünk a bajon... Segített. Beszélt a csoportvezetővel, aki meg is ígérte, hogy a pap előtt többet nem káromkodik. Állta a szavát. Ha felszaladt a vérnyomása, böfögve ment át a másik szobába. Ott eresztette szélnek a hangját. Hullott a mész és a vakolat. * * * Tavasszal a növénytermesztő brigádba került. Kapálta a tengerit, egyelte a cukorrépát, gyűjtötte a herét és hordta a műtrágyát a szórógép garádjába. A tengerikapálás ment a legjobban. Nekivetkőzött, mint a többiek, és olyan barnára égett, mint a szerecsen. Az első nap csak pirult, a második napon már csípte a válla hegyét a nap, és ha nem ügyel rá a jószívű nép, lehámlik róla mind a hét bőr. A csatorna partján ebédeltek a fűzfabokrok árnyékában. Üzemi kosztot, almalevest, meg birkapaprikást. Utána hanyatt vágta magát az árnyékban és szundizni akart, mint a többiek. Nem ment. Bizsergett a háta. Nagy Juliska kocogott hozza Balaton krémmel. Bekente a vállát, végig a hátát és a nyakizmát hüvelykkel gyengéden meg is masszírozta. Gyorsan telt az idő. Megkedvelte a nótát és együtt dalolt a többiekkel. * * * Lassan közeledtek az állomás felé. A három hízó közül kettő nehezebben járt. Teltebbek és lomhábbak voltak. A harmadik virgoncabb. Pedig az is megette a fejadagot rendesen, csak éppen nem fogott rajta a koszt. Lehet, hogy baj lesz vele az átadásnál. Zörgette a bögrét és csalogatta a hízókat: — Cu, cu, cu! Kucu, kucu! * * * A növénytermesztő brigádból a sertészethez került. Az agrármérnök elnök le akarta beszélni. — Nem magának való munka, tisztelendő uram ... — Hányán pusztultak el benne? — Egy sem... — Nahát... Ott is sokat tanult. Gumikesztyűvel kapcsolta, indította a villanymotort, szívatta vele a vizet. Ismerte a keverék arányát. A lovat is be tudta fogni a kocsiba. Kihajtott a heréhez, zöld herével megrakta a kocsit és az egy lóval fordult vissza. Itt még prémiumot is kapott, mert két hétig egyedül maradt kétszázhatvan süldővel. Alacsony, mokány, kemény öklű ember volt itt a főnöke. De megjárta. A kutya nekizavarta az egyik köcsögorrú kant. Pont a két lába közének. Felkapta és vitte a hátán vagy tíz métert. Úgy fordult le róla, mint a zsák. Autóval vitték be a kórházba. Két hét múlva félrecsapott kalappal, vidáman, egészségesen tért vissza. Lassan ballagtak a poros úton. Hívó szóval szólt a hízóknak: — Cu, cu, cu! Kucu, kucu! * * * Hat állandó híve volt a templomban, de mind a hat lemorzsolódott. Három özvegy öregasszony, meg három nyugdíjas ember. Az asszonyok közül kettő a városba került szociális otthonba, a harmadik meg leesett a padlásról. Gyulára vitték a kórházba, ott is temették el. Ezzel sem akadt munkája. A nyugdíjasok közül az egyik éjjeliőr lett a malomban, a másik a munkásőröknél kapott félműszakos nappali ügyeletet, a harmadik meg a villanyszámlát hordja és a pénzt. Akkor is hat órakor kelt, amikor magára maradt. Fél hétkor vízbe mártott cirokseprűvel felseperte a templom piros szőnyegét. A szenteltvíztartóból szivaccsal ki- mártogatta a vizet és frisset töltött bele. Hétre magára húzta a miseruhát, meghúzta a sekrestyében a csengőt és indult. Félúton megállt. Üres padsorok nézték az oltárt és az ámulkodó papot. Először életében elnagyolta a munkát és borús hangulatában fohászkodott az egekhez. — Földi pályafutásomat immár befejeztem. Hívj magadhoz uram, és végy magadhoz hűséges szolgának, mert nekem itt már kampec ... Szívesen mosom és vasalom a miseruhát, az oltárkendőt. Zokszó nélkül sep- regetek, takarítok, de kinék? Uram, te látod legjobban, hogy mennyire szorul a hurok. Néhány hónapja még Badacsonyi rizlinget vettem huszonkettő-ötvenért, hétde- ciset, ma már házibort mutattam fel neked, otellót, savanyút, penészeset... Ezt is még abból a kétszáz forintból vásároltam, amit a pogány pap adott a szószért. Hármat csináltam neki. Egyet névadásra, egyet temetésre, egyet meg esküvőre. Egy kikötése volt csak, az, hogy téged hagyjalak ki a szórásból... Kihagytalak. Neki jobban megy a bolt, mint nekem. Teljes a csőd, uram! A templom pléhteteje két helyen becsurog, cinez- tetni kellene, belül is jó volna már meszeltetni, kívülről málik a vakolat, a harangláb is olyan, ha erősebben meghúzom a kötelet, recseg-ro- pog minden. Félős, hogy rám omlik az egész. Segíts, uram, de sürgősen... ! Aznap másodszor is fohászkodott az éghez, de már vi- dorabban. Volga állott meg a papiak előtt. Elsőnek az agrármérnök elnök, másodiknak a fő- agronómus bújt ki belőle. Kemény lépésekkel jöttek végig a tornácon és levett kalappal léptek be az ajtón. Tisztelettudóan köszöntek, mint ahogy ilyen szent helyhez illik. — Dicsértessék! Hamar végeztek. Átnyújtották a papnak a közgyűlési határozatot, amelyben az állt, hogy a műemlék jellegű templom és papiak fenntartási munkáját, míg világ a világ, a téesz építőbrigádja ellenszolgáltatás / nélkül elvégzi. A tisztelendő úr személyi és dologi kiadásainak fedezésére pedig évi háromszáz munkaegységet szavaz meg. Politikai kikötés nincs. A közgyűlési határozatban az már nem állt, hogy a téesz nem tudná elviselni a szégyent, ha összedőlne a templom és ha a lelkes, fiatal pap kárt tenne magában ... Búcsúztak. Kezüket nyújtották és jóleső szavukat hagyták maguk után. — Ha előlegre lenne szükség, a téesz pénztára, minden nap reggel nyolctól délután ötig rendelkezésére áll... Dicsértessék! Megáldotta a két jó embert a pap. Tudta az illemet és úgy köszönt, ahogy illik: — Szabadság, elvtársak! Utána a házi imazsámolyán omlott térdre, imára kulcsolt kézzel, mosolyogva hálálkodott az egek urához. — Gazdag téesz ez, uram! Hatvan forintokat pengetnek munkaegységenként. Az én summám évente huszonegyezer forint. Megszűnt a nyomor, uram! Veszek majd egy öntöltős Szokol rádiót, egy nagy képernyős Orion tévét, egy Lehel hűtőszekrényt, és most fogódzkodj meg uram. Ha ráverek még évenként száz egységet, az újabb hétezer forint és akkor ugorhat egy kis Jáva is... Végtelenül örül a te szolgád és meleg szívvel tesz ígéretet, hogy az első előleg után tokaji aszút mutat fel neked, amitől nem vásik el a fogam... Fütyülve ment ki az udvarra. * * * Rázta a bögrét és csalogatta a hízókat: — Cu, cu, cu! Kucu, kucu! * * * Jól érezte magát a hizlaldában. A mokány emberrel is kijött. Még a múlt nyáron egyszer megfogta melegítőjén a cippzárat. — Vegyen néhány selejtes süldőt, tisztelendő uram. Tudja mennyi pénz fial néhány ilyen koszos malac? Milliót! Hármat vett hatszázért. Egy selejt önitatót és egy selejt önetetőt kétszázért. Saját maga reparálta ki. Sze- gelte az aklot, zsírozta az ajtó sarkát, foltozta a régi avult zsákot, és hordta benne a darát, a tápot és a közösből a zöld herét. * * * Az állomáson pihentek... A három hízó felszedegette az elszórt magot és utána elheveredett az akácfa hűvösében. A pap a fa derekában támaszkodott és nézte az állomás forgalmát. Néhány parasztkocsi már várakozott. A kocsiderékban hízó, elöl, hátul suber, felül ólajtó, kötéllel lekötözte a paraszt, nehogy világgá szaladjon a disznó. Az átvevő kerülgette a hízókat. Kétszer elment a pihe- gő jószágok mellett. Sandán nézett a köcsögöm! hízóra, virgoncnak találta. Csápolt a kezével és megpuhult szívvel mondta: — Több is veszett Mohácsnál ... * * * Otthon megszámolta a pénzt. Tízezer-nyolcszázat kapott. A tízezres csomagot pántlikával átkötötte és a többi pántlikás mellé helyezte. A nyolcszázat külön tette költőpénznek. Vacsora előtt elmondta a szokásos imát és hálálkodott az úrnak. — Meggondoltam a dolgot, uram. Nem kis Jávát veszek, hanem nagyot. A KRESZ-t tanulgatom. Nagyjából már megy, a motorikus tudnivalókat pedig úgy gondolom, felszedem a téesz műhelyében. A sertészet után odamegyek. Néhány hónapot ott is kihúzok. Látod, körülöttem rendbejött minden. Nem panaszkodom. Nyolc hívőm újra akadt. Olyan korkedvezményes nyugdíjasok a téesz- ből, asszonyok. Minden misén buzgón imádkoznak, még a litániákra is eljárnak, még a rorátét sem hagyják ki... Nagyon szorgalmasak, igaz, minden miséért fél munkaegységet juttat nekik a téesz ... — Karakán ember ez az elnök, uram. Vezéreld rögös útjain... TVárszegi Tamás: Medgyesi határ Varsa Zoltán: Felelgetős — Hát isten szüléd mit adott? — Penészvirágú bánatot, utat, hol egyedül baktatok feketére égett Napot, asszonyt, akiben Nap ragyog. — Hát ráadásnak mit adott? — Hat napra egy vasárnapot. Bemutatjuk Szabados Ferencet Az én bevezetőm is afféle „de beszéljenek a versek”- bevezető. Nem kezdhetek részletes életrajzba, versmagyarázatokba, ezt sem a hely nagysága, sem a bemutatás jellege nem engedi meg. A néhány kulcs, mit módomban áll az olvasó kezébe adni, azonban elegendő lehet ahhoz, hogy kinyíljanak egy huszonnégy éves fiatalember világának kapui. Szabados Ferenc versei első olvasásra nehéznek, el- vontnak tűnnek. Vitathatatlan, nem a szemnek ír. Tetszetős, jól bevált képek helyett mélyebb, érzelmi-értelmi síkokban mozog, de mindig megmarad a mindennapok szintjén, nem akar különcködni, kerüli a „vasárnapi-lírát”. Versei markánsak, tömörek, de nem csupán felsorakoztatja, szembeállítja indulatait, hanem fel is oldja azokat. A legsúlyosabb gondolatok között is tud játszani, vigyázva, ne váljon cinikussá a vers. Közel áll hozzá a festészet is, s talán ez magyarázza képiségének kimért ritmusát, a leheletfinom, s az olykor durvaságig kémény képek harcát, egyensúlyát, a megoldások egyszerűségét. „Az emberről, az embernek szeretek írni” — vallja. Hitvallásának alátámasztását ajánlom most az olvasónak! Szente Béla Egy év tavasz... nyálas szájú tavasz korai napsugár madarat verbuvál emelem kalapom nyár... a nap fejemre süt koponyám beárnyékolja agyamat s hiába fésülöm hajamat nem lesz világosabb belül ősz... elmerengve rajtad szívemet boncolom szerelmemet fontolom jobb a hantolás tél... déli gyümölcs téli álom s míg a nyarat várom halkan csámcsogok Reszkető kézzel Ütök a mámor mocsarában lógatom a lábam képzeletem szárnyal fejemre mászik egy hópehely Az ég ernyője messze lent fejfám felé lépkedek Talpam alatt nem is oly messze tükörképem jár Szerelmem Azt súgtad valaha örökké egyek leszünk S lám a világ fejtetőre állt fekszem síromban s Te a föld másik oldalán néha hátamra lépsz karom kinyújtom sírom megremeg s reszkető kézzel írom fejfámra a velem történteket Első csókod estéjén Első csókod estéjén a hold lassan, ütemesen lépkedett, s a hajnali harangszó, egy hirdetőoszlop mögött kémkedett. Hangosan szólni nem mert, nyakát behúzta, s csendben tovább sietett. Egy lélek felderült akkor és magában, boldogan nevetett. 6> Ma ballada még Ha egyszer az élet megáll azért a föld forog tovább • Ha egyszer a föld megáll majd az élet forgatja tovább Fogadj el Ha szerelmem elfogadod porrá lett testem gondosan összerakom ha nem por maradok s minden léptednél szemedbe fúj a szél
