Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
1979. május 13., vasárnap o |g|:ü*Jkf‘te Zelei Miklós: Menjünk hát! Ezt mondta Zoltán és csuklón ragadta félórás feleségét, de Étiké néni Sződli- getről még egyszer visszarángatja. Átadja a kávéfőzőt, a kávéfőzőt, ami az általa ismert kávéfőzők közül a legkávéízűbb kávét főzi, ami a Cafe de Brasil értelemszerű adagolásából: a nem agyontömködésből és a nem túl laza belehelyezésből adódik. De az istenért, nehogy megvárjátok, amíg a kávé felforr! Mihelyt kifolyt, azonnal vegyétek le a gázról, nehogy kifőjjenek belőle az illóolajok. De itt még csak kezdődik a kávéivás technikája. Mielőtt kitölte- nétek a kávét, a csészébe feltétlenül előre tegyétek bele a cukrot. És porcukrot ám! Az gyorsan olvad. De nagyon keveset, mert egyébként csak édes kávé lesz, nem kávéízű kávé. Keverjetek a cukorhoz két-három kávéskanál tejport, s csak ezután töltsétek rá a kávét. Töltés közben kavargatni kell. Ezzel kész a kávé, de még mindig nem fogyasztható. A kávé szürcsölése közben feltétlenül tartsatok a szájpadlásotokon keserű csokoládét. így kell! És megint jön a postás, ragyog a boldogságtól. „Utazzatok az eelet tengereen, sok oeroemoet kivaanok een, akkor fordul minden joora, ha kisfiút hoz a gólya féri, vigyaaz, hogy a szaad ne taatsd ki, ezt uezenei miska bácsi suerue elfoglaltsaa- gom miatt nem utazhatok, de leelekben veletek vagyok jozsef, sohase hagyjaatok abba nagyon oeruel kata, elveszted, de van meeg re- meeny beelus”. Vonuljunk hát oda, vidáman és jókedvűen, autón, taxin, gyalog, villamoson, buszon, mindegy, amibe férünk, menjünk, ahogy illik, felvirágozva, most aztán kifényesítve és csillogó fogakkal essünk neki az életünknek. Nem kell megrémülni : süketnéma pincérek hordják el előlünk folyamatosan a mosatlant. A süketnéma pincérek máskor egészen olyanok, mint mi vagyunk ilyenkor, de most ők vannak szolgálatban, máskor mi vagyunk — és a szolgálat, az szolgálat. Utána nekünk is ugyanilyen jópofán nyomják a kezünkbe a baksist, hiszen semmit sem vettünk észre, amit nem kell, de mindenre figyeltünk, amire illik. Mindenki ragyog a boldogságtól. Zoltán kicsit ingerlékeny, de ezt most nem veszi észre senki. Ö meg nem mondja, betömik a száját a papírok, első oldalukon halványkék vőlegény a menyasszonnyal, s az erre nagyot fogok inni, dini, üdvözlőszöveggel a másikon. Pedig hát milyen jópofa az élet. Csak úgy jönnek-men- nek a legkülönbözőbb menetek. Most például egy esküvői menet, Zoltánnal az élen, aki most ingerlékeny egy kicsit. Sőt, ingerült. Régóta ingerült már. Az unokatestvérének, aki most a menet végén kanyarog, egyszer elmondta, egy kocsmában, hogy tudod, nekem is volt egy első szerelmem. Az első szerelem ... folytatta volna, de az elfogyasztoti sörmennyiség elálmosította, s inkább megint egy kortyot ivott, nehogy elaludjon. Falnám az izzó port a flaszterről, hogy egy ilyet ki tudjak bulizni magamnak. Akkor engem úttörőzenekar kísérne az állomásra, zsugorodnátok és döngölnétek a parkettát előttem. Ilyeneket gondolt az unokaöcsi a fényes menet végén, Zoltán meg azt, hogy ezt még ki kell bírni, miért ne lehetne épp ezt kibírni, aztán úgy is úgy csinálja, ahogy ő akarja. Nem úgy csinálja. Most is itt áll a fényes menet élén, lám a kocsmában, hogy elakadt a hangja, talán nem is az elfogyasztott sörmennyiségtől, hanem már akkor tudta, hogy ide fog állni, a fényes menet élére, felvirágozva, kifényesítve, s azt fogja majd mondani magának, hogy aztán úgy is azt csinálom, amit én akarok. Pedig az unokaöcsi a sor végén, már hogy kigondolta, hogy kimondta magában: ha egy ilyet ki tudnék bulizni magamnak. Az unokaöcsi már tudja, és Zoltán is tudja, hisz nem esett a fejére, csak még hitegeti magát, hogy aztán úgyis, de aztán nincs, mindig csak most van, a pillanatnak élj öregem, mondta neki egyszer a kocsmában egy öreg csavargó, s ő akkor nem fogta fel e mondat mély értelmét, mindig csak most van, s Zoltán már tudja, hogy egyre ritkábban lesz ingerlékeny. Ő lesz mindnyájuk megismétlődése — nem fog messzi esni a fától. — ö lesz a kiköpött ők, hisz már elindult a fényes menet élén, mostantól kezdve tulajdonképpen ő is szolgálatban van, nemcsak a pincérek, de a pincéreknek majdcsak letelik a műszak, Zoltánnak mikor? Sejde ő lesz a mi fiunk, mondja a Laci bácsi, és valami csomagot gyömöszöl a markába, még mindig tart az adakozás, pedig már indulni kéne. De azért kicsomagolja, Laci bácsi segít neki kicsomagolni, segít ennek a fiatalembernek, hiszen a mi fiunk, nem különbözik tőlünk, segítsünk neki. Na, mi kell? Ja persze, hisz éppen most telefonáltak, kérem, ne várakoztassa ezt a fiatalembert! ő lesz a kiköpött ők, az éppen olyan, a te is úgy, ahogy mi szoktuk, fiam. Belerózsaszínedve a körbe, már most is bújik a fogpasztamosoly mögé, jól látják, hogy sejde ő lesz a mi fiunk! Nahát, fiam, nézd csak, nem olyan ez, mint egy ócska magyar gyártmány, amelyik kilövi a pirítóst az ablakon. Valódi angol. Én hoztam, direkt ezért küldtem ki magam. Ide kell helyezni a kenyérszeletet, jó, ha egy kicsit száraz. Ez nem égeti meg a kenyérszeletet, ha kész, magától kikapcsol. És nem sárgul meg, mert speciális angol krómozása van. Én, fiam, el sem tudom képzelni a reggelit pirí- tós nélkül, mondja Laci bácsi, én se, mondja Zoltán, és nem tudja, hogy ilyen apróságokkal kezdődnek a dolgok. Én se! Én se, Laci bácsi, kérem, Laci bácsi nélkül sem tudom elképzelni a reggelit. Milyen humora van ennek a gyereknek, és Zoltán nyugtázhat magában egy sikeres beilleszkedést, fojtogatja félórás felesége csuklóját, odakint már csapódnak a kocsiajtók, csattognak, sűrűn, mint nyári zivatarban a ménkű. Sietni kell, már rég elmúlt a reggel, magasan ragyog a pirítós az égen, a speciális krómozású angol pirítós-sütő lomhán úszkál alatta, mint valami eltévedt űrhajó. Én bizonyisten fel se kelnék, de lehet, hogy meg se születtem volna, ha nem lenne pirítós. Bruhaha, mondja Zoltán, második beilleszkedés. Két gól és milyen könnyen. Fog ez menni. Most a Laci bácsi mondja, hogy bruhaha. Zoltánban újjászületik a Laci bácsi röhögése. Teljesen olyan lesz, mint a Laci bácsi röhögése, és ezt Laci bácsi érzi, és ettől — ezen? vág ám az esze, mint a borotva! — még jobban röhög. Ettől Zoltánt elkapja a görcs, és egymást licitálják túl a Laci bácsival a Laci- bácsiszerű röhögésben. Szervusz, Laci bácsi! (Belecsaphat.) Ez is jó, de nem ez a fontos, hanem, hogy röhögünk, röhögünk bele a világba, egy bolyból kiszakadt, bolyszerű röhögéssel. Csökken közöttünk a távolság, egészen összeérünk, egymásba folyunk, eggyé válunk, egy darab nagy röhögéssé, ami rózsaszín nyelvén egészen enyhén megvajazott pirítóst egyensúlyoz. De ez még mind semmi, hiszen ezek csak apróságok, hátra van még a kulcsátadás. A fényes menet késlekedik, de nem baj, késlekedhet, meg van fizetve, melegen tartják a hét fogást. Az étteremből Zoltán és négyötórás felsége az ajtó mögé bújik, az ajtó mögé, amit ez a ritka fényes kulcs nyit. Mert van itt minden. Jó itt, nagyon jó itt, és tudja ezt Zoltán, hisz élére állt a fényes menetnek, pünkösdi királyság, holnap mehet a sor végére, valahová az unokaöcsi elé. Nem úgy van az, ahogy az iskolában tanítják, mennek a dolgok maguktól, csak beléjük kell kapaszkodni, meg kell fogódzni bennük, hogy te is velük mehess. Nem azt mondom én, hogy Raj ki József: Keresztre feszítve nincsenek csetepaték. Vannak. De vannak várak is. És a lövöldözések a várak között? Menetrendszerű lövöldözések azok, fiam. Csak azért kellenek, hogy mindenki, annál biztonságosabbnak érezze a maga várát. Kis csetepaték, sosincs halottjuk. Vár a fejünk fölött a fedél, a kenyér is vár, s az ebéded is, fiam, az is a vár. Meg az ebéd utáni feketéd is. A csészében a kís- kanál, az is a vár, el kell bújni benne. Aki pedig a kis csetepatékba belehal, az vagy komolyan vette őket, vagy nagyon ügyetlen. Te nem leszel az, fiam. És megtörténik a kulcsátadás, és Lojzi néni tipeg oda, kezében takaros kis csomag, megint valami apróság. Ahol ablak van, oda függöny is kell, mondja Lojzi néni, és leteszi a kis csomagot. Valaki megint rátesz valami kis apróságot, már a meny- nyezetig érnek az apróságok, kitöltik az életünket, már nyugodtak lehetünk, gondolja. Zoltán a fényes menet élén, ami végre elindul a zöld étterembe, a sárga színű, nagy ebédhez. Éppen olyan, amilyet ilyen alkalomra elképzel az ember. Amilyet el kell képzelni. Illetve már el sem kell képzelni, csak rágondolni, és bemondani a számát, ahogy az lenni szokott, ahogy ezúttal is kijár a mi fiunknak, mi lányunknak, ahogy azelőtt is kellett, ahogy illik, a nagy, sárga ebéd, essünk neki, sohasem ér véget. Rajki József: Kisbíró Hegyesi János: KUTYAKOMÉDIA* Körülbelül tavaly ilyenkor Szabó Pál barátom jó ízű tálalásban megírta „Kutyalakodalom” című tárcájában a kutyákkal való bajlódását. ö akkor megírta — én meg nevettem, hogy komoly ember miért mérgelődik azon, hogy a kutyák szerelmeskednek. Ügy látszik, a sors megtréfált, mert most én kerültem olyan helyzetbe, hogy már harmadik éjjel nem hagynak aludni a kutyák. A baj ott kezdődött, hogy van nekem egy Bogár nevű, fiatal fekete kutyám. Nagyon takaros, rendes, vidám kedvű kutya. Szabó Pál jut eszembe... Félreértés ne essék már, nem a hasonlóság miatt, hanem ő azzal nincs kibékülve, hogy minek tartok én ilyen úri kutyát. Hát — mondom —, ne gyanúsítsd már, hiszen ez egy rendes tiszántúli parasztkutya. Magam hoztam Füzesgyarmatról, de még ott sem bent született a faluban, hanem kint a tanyán. Azt mondta erre Pál: nem bánom, ha anyakönyvi kivonatot mutatsz is róla, ez akkor is úúrikutya, hát nem látod, hogy mindig röhög? Hát röhög — mondom —, mert még gyerek, oszt jókedve van. Hanem még sokkal több vitám volt a feleségemmel a * Megjelent a Szabad Szó 1948. február 8-i számában. pajkossága miatt. Már úgy értem, a kutya pakossága miatt. Jó isten, hogy mi mindent kitalált, a szórakozás kedvéért ez a kutya. A konyhából, ami elmozdítható volt, kefét, cipőt, törlőrongyot stb., — általában, amit nem kellett volna kivinni —, azt kihordta. Én meg mindezeken jót mulattam és mindig védelmeztem a kutyát. A gyerekes bolondságokat majd elhagyja, ha kinő a kölyökkorból és megkomolyodik. Hanem éppen itt ette meg a fene az egész kutyahistó- riát a nagykorúságával. Ugyanis nőstény az istenadta — hogy is mondjam csak kutyául — hát, szóval eladósorban van, na. Rájött a baj. S hogy ilyen furcsán összevegyült most a tél a nyárral, gondolom a kutyák is eltévesztették a naptárt és már januárban elkezdték a márciusi kutyálkodást. A dolog már néhány nappal ezelőtt is gyanús volt, mikor azt mondja a feleségem reggel, hogy a rácsos kapura két kutya is támaszkodik kívülről és nézegetnek befelé, a miénk meg vidám farkcsóválással kelleti magát a kapun belül. Na, mondom, ezek udvarlók, csak szerencse, hogy magas a vaskerítés, nem tudnak bejönni. De nagyon csalódtam, mert rendkívül leleményesek ám ezek a kutyák. Kitalálták, hogy a szomszéd rossz léckapuján bebújva, annak az udvarnak a hátuljáról az én gyengébb kerítésemet is áttörve könnyebben bejutnak, így történt, hogy mikor este lefeküdtem, alig aludtam el, máris rettenetes zajra ébredtem. Hamar kapok rám valamit és kimegyek — hát mit látok — tele van az udvar kutyákkal. Ennyi kutyát legfeljebb kutyaoltáskor láttam együtt, de akkor is pórázon. Itt azonban élvezték az aranyszabadságot. Az én kutyám egy sárga udvarlóval már túl a bemutatkozáson és a fajfenntartás örök törvényei szerinti pózban kissé riadtan, szégyenkezve álltak a többi között. Azok pedig, .más elfoglaltságuk nem lévén — hátborzongató fogvi- csorgatással tépték, marták, hentergették egymást. Semmi ütőeszköz nem volt kéznél. így hát csak kiáltozással zavartam ki őket és nyugodni tértem. Ám alig aludtam el, újból kezdődött az egész cirkusz. Szóval egész éjjel nem hagytak aludni. És ez így ismétlődött második, sőt most már harmadik éjszaka. Én már nagyon unom — a kutyák még nem. Ahol ni, már dong a kerítés megint, mindjárt kezdődik a komédia. Kelek fel, már Isten tudja, hányadszor az éjjel és a kályha mellől felkapok néhány nehezebb darab fát és támadásra indulok olyan elkeseredett dühvei, akárcsak Zrínyi Szigetvárból annak idején. Persze, ezek az átkozott ebek már azt is előre észreveszik, s mikorrá én kiérek, ők már az udvar hátulján menekülnek. Azért közéjük vágtam egy darab fát, s szerencsésen el is találtam a saját kutyámnak a bal hátulsó lábát. Mindegy már, „az a fontos, hogy találtam”. Kicsit lehűlve megyek be. Hát a feleségem azzal fogad: hogy azt mondja: ne mérgelődjek már, hanem aludjak — meg, hogy ő nem is érti, miért vagyok én olyan irigy azokra a szegény kutyákra. Elvégre az én lábamat is el lehetett volna törni jó néhányszor annak idején. — Nahát, kellett ez nekem? Szidom a ringyókutyát, hogy miért is nem kankutyát hoztam én a házhoz. Közbeszól a kisfiam, hogy akkor meg az csavarogna el. 'No lám, hát ez is többet tud már a kutyák révén az élet kutyaságairól, mint kellene. Nem vitatkozom tovább velük, lefekszem. Hanem úgy magamban megfogadom, még el alvás előtt, hogyha ettől a Bogártól megszabadulok. soha többé nőstény kutyát nem tartok a háznál. Szén te Béla: Tulipánok szent tulipánok föl Anyámnak áldást és békességet néki hogy így tudott egyetlen fiáért mindig is remélni megszereztem az első sebet s most látom csak im magam hogy szívemben az életnek milyen veszett hatalma van mert karjából kalácsot fontam az éhezőknek legyen béke gondomban hogy szerelme mást tanít örökös reményre szent tulipánok föl Anyámnak oly gyönyörű e földön minden csak megteljék érette a tányér szép szerelmeimben
