Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
1979. április 8., vasárnap o Ménesi György versei Atkozódó Lángra lobban a tilos-virág, homlokunkon fénye árad — madárlátta csöpp szerelmünk be megízlelné az ágyat! Kézen foglak: gyerünk! gyerünk! Komor őrként jóslat kísér, rohamtövis lábunk alatt, előlünk az út is kitér. Sose tudja ölelésünk, ki a törvényt ránk olvasná, gazszálat ki elébünk tesz, karja váljék kemény vassá! Dombiratos, 1969. Villon Harci ménem zöld sakál, nyakam szegem, fölzabái. A gyomrában dalolok — kit érdekel dalotok? * Mindenféle tanúkban bízva bíztam x gyanútlan. Százszor voltam kárvallott — dús Margóm is rám vallott. Fő tisztem volt a gyalog: köröttem, hej, magyarok! Arcotok bár megdöbben — lenn is „mi” vagyunk többen! Kötetre várva Üjházy Lászlónak Kivert kutyák, aggszűz-csoria: a mellükön petrezselyem feszít, mintha szegfű volna. Zárva Füred s a főváros: ólom a tánc, ajtón kívül egy se lehet elsőbálos. A festékszag mégis csodás ... ágyuk sincsen __kell helyette e z a lelki ringyólkodás. Zana Zoltán Dalukkal hívnak a farkasok Súlyos lépések roskatag havon Járja a tájat a kemény tél Sűrű fésűn — erdők szálfáin Muzsikál haragos kedvű szél Felhő vágtat a szürke égen A nap musztáng-patáktól vérzik Dombtetőn vacogó ágak közt Varjúhad kéklik-feketéink « Alkonyat izzó pernyéje hull Rügyként pattannak a csillagok Lábamnál fejsze rőzsehalom — Dalukkal hívnak a farkasok Március Csak rejtezz a búzaszembe ’ Vetésed bárki gyalázná Hősködésnek most nincs helye — Konokulj kemény kalásszá Koczka Pál Kötések tépnek gyöngéd kötések fű-szögeken várok a mélyben mag ragyog álmaim? csontig csavarintják ébren tűnődő napok ülni a semmin apatikusan ragyogni míg leszakadnak nehéz csillagok tenyeremen átmasíroznak eliramodnak hogy azzá változzam aki vagyok gondolom mindenki látja; mint bogártetem-szkafanderek jövő-ereklyék sodródnak körmök szemfogak erek s elkeverednek szorongva (minek mi a dolga) mint tüdőkben a lélegzetek Erdélyi Attila: Figurális kompozíció II. A. Zsityinszkij: Állatkerti séta A mai gyerekek nagyon tájékozottak. Állandóan olvasnak, rádiót hallgatnak, tévét néznek. Nem csoda, hogy én el vagyok maradva tőlük. — Papa! — szólt Ólja lányom. — Nekünk az osztályban nagyon tetszik Humperdinck. És neked? Óvatosan megpróbáltam kideríteni, hogy ki is az a Humperdinck. A lányom sajnálkozva nézett rám, és rövid előadást tartott a modem könnyűzenéről. Ügy tettem; mintha érteném a szakszavakat. így sokkal egyszerűbb volt. Az állatkertbe új alligátorokat hoztak — közölte aztán minden átmenet nélkül. — Feltétlenül meg kell néznünk. Négyéves fiam, Szerjózsa szintén meg akarta nézni az alligátort. Igaz, valamiért mindig navigátort mondott. — Nem navigátor, hanem alligátor — javította ki szigorúan Ólja. ő a fiunk első számú nevelője. Feleségemmel teljesen megbízunk benne. Tízéves korához képest sokat olvasott. Röviden szólva, megállapodtunk, hogy én viszem el vasárnap a gyerekeket az állatkertbe. Villamossal mentünk, és közben Óljával olyat, játszottunk, hogy egyikünk mondott egy várost, és amilyen betűre végződött, azzal kellett a következő városnévnek kezdődnie. Amikor nehéz helyzetbe kerültem, a fiam néha súgott. — Addis Abeba — mondta a lányom. — AktyubinsZk — sikerült kivédenem. — Campinas! Az utasok együttérzően néztek rám. Koncentráltam, magam elé képzelve a térképet. Sikerült kitalálni egy jó városnevet: — Szaratov! — Valparaiso. Kíváncsi volnék arra, honnan veszi ezeket? Segítségkérőén néztem körül. Az utasok olyan képpel ültek, mintha éppen most vizsgáztak volna jelesre földrajzból. Időközben a villamos megállt, és a kocsiba felszállt egy fiatal nő, két gyerekkel. Hasonló korú lány és fiú, mint az enyémek, de a fiú valamivel idősebb. — Valparaiso — emlékeztetett szigorúan Ólja. — Ottawa — kapcsolódott be menet közben a kisfiú. És máris ördögi gyorsasággal kezdték „bombázni” egymást. Az asszony rám- néizett és együttérzően elmosolyodott. A két nagyobb gyerek beszélgetett, így egy bizonyos időre kikapcsolhattuk agysejtjeinket. A lány kíváncsian pillantott rám, és megkérdezte anyját. — Mama, az ő papájuk miért nincs kiküldetésben ? A nő úgy nézett rám, mint aki bocsánatot kér. Vagy a lánya miatt, vagy a kiküldetésben levő férje miatt. Zavartan mosolyogtam, mivel magam sem tudtam, miért nem vagyok kiküldetésben. — Olyan kíváncsiak ebben a korban — szólt a nő. — Ühüm — mormogtam. Ezalatt a két kisebbik gyerek is összehaverkodott. Szerjózsa elővett a zsebéből egy gyufásdobozt, melyben egy bogarat őrzött. A kislányt érdekelni kezdte a bogár. Szóval megteremtették a kontaktust. A gyerekek minket nem vontak be a beszélgetésbe, így a helyzet kezdett kínossá válni. A nagyobbak ezt látva a segítségünkre siettek. — Mi együtt megyünk — mondta Ólja. — Először megnézzük az alligátort, az- tás az összes többi állatot. — Ismerkedjetek össze, amíg a papánk kiküldetés- ’ ben van — javasolta a kisfiú. Az utasokra sandítottam, mert attól féltem, hogy a fiam szavait esetleg félreértik. A nő idegesen felnevetett. Rájöttem, hogy ő is ettől tart. — Pjotr Nyikolajevics — mondtam, idétlenül meghajolva, és éreztem, hogy a füleim egyre melegebbek lesznek. — Natalja Genrihovna — suttogta a nő, és arcát apró piros foltok kezdték tarkítani. Erdélyi Attila: Figurális kompozíció III. — Nagyon örülök — szóltam, miközben ironikus mosolyt próbáltam arcomra erőltetni. Meg akartam mu- tani Natalja Genrihovnának, hogy ez az ismeretség még semmire nem kötelez. Végre megérkeztünk az állatkertbe. Az első állatokat jóformán meg sem néztem, feszülten azon töprengtem, hogy miről beszélgessek Natalja Gen- rihovnával. — Az elefántok egyetértésben élnek — jegyeztem meg, amikor az elefántokhoz értünk. Natalja Genrihovna biztatóan elmosolyodott. — A hímek védik a nőstényeket — folytattam. Natalja Genrihovna összerezzent és ijedten körülnézett. — Gyerekek — fordult hozzájuk gyorsan —, most megetetjük az elefántokat. Mire a jegesmedvék medencéjéhez értünk, Natalja Genrihovna és én már egész belejöttünk a beszélgetésbe. Én arról meséltem neki, hogy szeretném a sakkversenyt megnyerni, ő meg bájosan és megértőén mosolygott. Mikor ,a kakadu ketrecéhez érkeztünk, észrevettük, hogy a gyerekeink nincsenek velünk. Bizonyára eltévedtek. Visszafutottunk a medvékhez, és mindenekelőtt meggyőződtünk róla, hogy nem estek-e bele a medencébe, amelyben a medve éppen ott úszkált. Aztán a tigrisek mellett rohantunk el. Natalja Genrihovn,a reszketett és kezét tördelte. — Verluhin Pjotr Nyikolajevics és Oszinszkaja Natalja Genrihovna! — üvöltötte az egész parkon át a hangszóró, amikor éppen a boa ketrece mellett rohantunk. — Gyerekeik, Ólja, Szerjózsa, Jura és Tányecska várják önöket; az állatóvodánál. Natalja Genrihovna elsápadt, én meg ,azt latolgattam, vajon hány ismerősöm sétál e pillanatban az állatkertben, és részesül abban az örömben, hogy megismerkedhet magánéletem újabb részleteivel. Mikor megérkeztünk az állatóvodához, kézenfogtuk gyerekeinket, és a kijárat felé siettünk. A megállóban elbúcsúztunk, miközben Natalja Genrihovnát még mindig rázta az ideges remegés. A villamosban Ólja elővette kis jegyzetfüzetét, és így szólt: — Papa, én felírtam Jura telefonszámát. Megbeszéltük, hogy a jövő vasárnap együtt megyünk a cirkuszba. Csak akkor nem a mamájukkal, hanem a papájukkal, aki hamarosan megérkezik. — A papájukkal — dör- mögtem. — Miért a papájukkal? — Mi meg a mamával megyünk — jelentette ki kereken Szerjózsa. — Helyes — mondta Ólja. — Jó ötlet. Az ő papájuknak is tetszeni fog. És rámnéztek, csillogó, tiszta gyermekszemekkel. Fordította: Jagriné Somi Éva Képeink | Erdélyi Attila szarvasi emlékkiállításának négy darabját láthatja kulturális mellékletünkben az olvasó. A művészről így ír Németh Lajos a kiállítás katalógusában: „Művészetét nehéz elhelyezni — hiszen, ha azt mondjuk, hogy stílusa eredendően expresszív és tragikusan drámai, még megmaradunk az általánosság szintjén. Fény—árnyék drámai ütközése zajlik e képeken, a pasztózusan festett aktok és drapéri- ás figurák túlfűtött he- vületű, giganteszk formái súlyos kompozíciós ritmusba fonódnak.” * * * Az 1971-ben, Párizsban 37 éves korában elhunyt festőművész hagyatékának nagy részét édesanyja, Markócs Jó- zsefné hazahozta, és a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeumnak adományozta.
